A Graham Plowman interjú, amit Vidra Gyula készített, most szombaton (június 25.) fog megjelenni a honlapon!
Graham Plowman írországi zeneszerző 2016 májusában jelentette meg a The Horror of H. P. Lovecraft című albumát, amiben Lovecraft művei által inspirált zenekari művek vannak. Igen kellemes, filmzenés anyag, amit hallgatva nem igazán szeretnénk, ha az életünknek ez lenne a háttérzenéje, de ennek ellenére csak örülhetünk, hogy ilyenek készülnek, és ingyenesen meg is hallgathatjuk őket. A borító nagyon ízléses, sejtelmes, titokzatos. Az óceánok kékségébe borul az ördögi, korrumpálódott föld, és a távoli galaxisok világa, és ezek között az emberek kútja sem egy életet adó oázis, ez is csak valamit rejteget előlünk… Izgalmas, lendületes album, lássuk hát a dalokat!
Az első dal, a The Rats in the Wall leginkább a Donnie Darkora (Michael Andrews), a magányos, szomorú billentyűjáték, miközben más, egyéb hangszerek a háttérben egyre sűrűbben, dúsabban szólalnak meg, mint ahogy azokban a bizonyos falakban a patkányok is, csak burjánzanak, végül az egész átfordul egy játékosabb, Danny Elfmanes zenei világba. A Colour Out of Space elejéről nekem Liszt Ferenc magyar rapszódiája jutott eszembe. Nem tolakodó a hasonlóság, inkább egy asszociáció. Bendzsószerű hangok ugranak elő, amik a vidéken játszódó történethez nagyon illik. A dalban később azért megjelennek a csilingelő, galaktikus melódiák is, amitől igazán földöntúlivá válik. A harmadik dal Charles Dexter Ward esetének állít emléket, egy igazán tragikus, szomorú zongorajáték, amibe azért néhol a reménykedő dallamokat i érzékelek. Nagyon szentimentális darab, nekem az egyik kedvencem, a közepén megjelenik egy éteri kórus, és zenei világ is, de messze van mindenféle horrortól. A The Dunwich Horror is egy Tim Burton filmre emlékeztet, a lágy, de vészjósló zenéjével, néhol harangok is zúgnak, de igazán a dal a második felében kezdődik el, olyan mintha egy filmnek több zenéjét fűzték volna össze, kicsit kaotikus.
Ezek után jön egy három részre osztott Call of Cthulhu darab, ami az eredeti történet fejezet címeiről neveződik el. A The Horror in Clay nem teketóriázik, azonnal elénk tol egy nagyon epikus kezdést, mintha maga Cthulhu döngő léptei közelítenének felénk… a dal második fele visszafogottabb, kesergősebb vonósokkal dolgozik, majd megint átvált pörgős, kántálós zenébe. A második fejezet, a The Tale of Inspector Legrasse vajon mit tud mutatni, ezután az erős felütés után? Lágyan kezdődik, misztikusan, nem az ördögimádó kultisták szentségtelen őrjöngése felől közelíti meg, hanem a kalandos keleti mesék világára emlékeztet. Az ember behunyja a szemét, és egy távoli piramisban találja magát, és rájön, hogy elveszett, de talán még sincs egyedül… a szó klasszikus értelmében romantikus darab, aminek a vége átcsap a várt eksztatikusságba, és eléggé váratlan mód ér véget. Az utolsó felvonás visszafogottan, de izgalmasan kezdődik, itt a dallam uralkodik, nem Cthulhu döngő léptei, de végül megjelenik a zenét hallgatva behunyt szemünk mögött a felfoghatatlan, és irtózatos R'lyeh, aminek felfedezésének dallamai nem kecsegtetnek sok jóval; katarzis mentes darab, ami váratlanul ér véget.
Szürke kikötők, gyanús szemek. A The Shadow Over Innsmouth kezdése az egyik legnyomasztóbb, és a billentyűjáték hiába furakszik bele kíváncsian a zenébe, a háttérben egyre súlyosabb dallamok készülnek előmászni, amik végül eluralják a teljes dalt. Visszafogott alkotás a hátborzongató kórusokkal együtt is, a végén mintha az egész zenekar már a víz alól játszana. A Dagonnal maradunk a víztájékon, ennek is az első fele csendesebb szomorkásabb, olyan mint egy magányos csónak a tenger közepén, ami arra vár, végre felfedezzék. Nos, a szerzeményt hallgatva valami elő is bukkanhat lelki szemeink előtt, hogy maga a csónakos, vajon mit találhat. Csodálatos, fantasztikumba hajló futamok, és sötét kórusok váltogatják egymást a dal közepétől, hogy aztán eltűnjenek, mintha sosem lettek volna.
A Herbert West – Reanimator Suite a leghosszabb szerzemény, ennek hála ez a legváltozatosabb is. Játékos és izgalmas a kezdés, ahol a Psycho című filmnek, a zenéjének a halhatatlan dallami is előbukkannak, amit még Stuart Gordon is lenyúlt a Re-Animátor filmhez. Atmoszferikus darab, ami hol sötét kórusokkal dolgozik, hol pattogósabb zenével, ahogy Herbert West újra és újra kísérletekbe fog, ebben az igazi filmzenében. A From Beyond által maradunk a laboratóriumok és őrült tudósok mezején. Ez egy eléggé nehezen befogadható szerzemény, tele van pattogós, horror zenei elemekkel, de eléggé távolság tartó a mű, minden pimasz, és vészjósló dallamával együtt is. Az At the Mountain of Madness meglepően rövid, nincs három perc, de így is igen eposzi zene, és a vége tökéletesen el lett találva, ezzel a pár pillanatig gyorsuló, egyre vészjóslóbb zenével.
Az utolsó három zenekari mű, konkrét történethez nem köthető, változatos fantázia darabok. A Cthulhu Rising kórusa nagyon dallamos alkotás. A Return to Arkhamban a zene nem nagyon tartalmaz szörnyűséges, vagy nyomasztó zenei elemeket, de így sem mondható vidámnak ez sem, ami ráadásul a lemez legrövidebb szerzeménye, ami két perc sincs. Végül a March of the Young Ones zárja a lemezt, igazi pörgős finálé, messze nem olyan keserű, mint a többi szerzemény a lemezen, inkább arra inspirálja az embert, hogy újra hallgassa végig a soha el nem készült Lovecraft filmek zenéjét.
Vidra Gyula
