…avagy a kapcsolat Lovecraft kozmikus horrorja és az Auschwitzi Seggmanók posztmodern iszonyata közt.

Mivel a bizarro fiction esetében egy relatíve fiatal, és világszerte még kevésbé (el)ismert kortárs irodalmi műfajról beszélünk, így meglehetősen kevés az a szakirodalom, melyre definiálása során nyugodt szívvel hagyatkozhatnánk. Jelen írást sem nevezném semmiképpen sem hiánypótló tanulmánynak, sem tudományos pontossággal megírt esszének, sokkal inkább egyfajta szórakoztató, ám informatív jellegű elmélkedésnek szánom. Javarészt a műfajjal kapcsolatos saját tapasztalataimat és gondolataimat szeretném megosztani az olvasóval, segítségképp pedig (egyéb hivatkozható szakirodalmi alap híján) főként a Wikipedia szócikkére és az ott referált írásokra, a zsánerben tevékenykedő alkotók cikkeire, ajánlóira, illetve fórumbejegyzésekre hagyatkoznék.

A bizarro fiction-nel, mint irodalmi műfajjal először nagyjából három évvel ezelőtt találkoztam. Őszintén be kell vallanom, fogalmam sincs már, melyik külföldi online lap közölt értekezést az akkoriban a tengerentúlon már egyaránt jelentős rajongói és írói táborral rendelkező irányzattal kapcsolatban, de egyvalami rögtön megragadta a figyelmemet. A cikk írója meglehetősen negatív hangvételben nyilatkozott a feltörekvő underground irodalmi hullámmal és annak követivel kapcsolatban, a bizarro-irodalmat leginkább a filléres ponyvamagazinok, a zs-kategóriás mozifilmek, a másolt VHS-kazettákon terjedő amatőr pornó, illetve egy rosszul sikerült LSD-trip szerencsétlen keverékének titulálta. Ez számomra már éppen elég kiindulópontot szolgáltatott ahhoz, hogy mélyebben beleássam magam a témába, és lassan de biztosan rájöjjek arra, hogy a bizarro fiction-ben, mint műfajban a sokakban erős visszatetszést keltő elemek ellenére sokkal több van annál, mint amit a hullamerev, kőbe vésett dogmákból és évszázadok óta a sarokban porosodó izmusokból építkező irodalmárok egy része gondolna.

Szóval tulajdonképpen mi is az a bizarro fiction és miben különbözik olyan egyéb, maguknak a hosszú évek során talán valamivel nagyobb reputációt kivívó irodalmi irányzatoktól, mint a horror-, a weird-, az abszurdista-, vagy épp a szürrealista fikció? Meglehetősen nehéz definiálni, azonban talán úgy fogalmaznék, hogy a bizarro amellett, hogy főként az említett zsánerek erőteljes karakterisztikájából átemelt komponensekből építgeti alapjait, olyan egyéb helyekről meríti ihletét, mint az erősen álomszerű, szürrealista elemekkel operáló Lynch-, Cronenberg-, Gilliam-, vagy épp Jodorowski-filmek, netán a korábban már emlegetett zs-kategóriás akció-horror-pornó-stb. gyöngyszemek földalatti világa. Ez az általam kreált, elnagyolt konyhadefiníció azonban sok esetben nem állja meg a helyét, hiszen bizarro relatíve bármi lehet, ami kellőképpen furcsa ahhoz, hogy ne lehessen beilleszteni bármilyen más, már létező irodalmi zsánerbe. Legjobban talán az először 2006-ban kiadott Bizarro Starter Kit bevezetőjében [1] került megfogalmazásra, mi is ez az őrület valójában. A 7+1 pontba szedett manifesztum szerint röviden és tömören a bizarro nem más, mint magának a „weird”-nek az irodalma, tehát mindennek, ami furcsa, szokatlan, hétköznapitól merőben eltérő, ezáltal ébreszt vegyes érzelmeket az olvasóban. Nagyjából olyan szegmense az irodalmi életnek, mint a kisvárosi videótékák (ha léteznének még ilyenek egyáltalán) kultfilmek számára fenntartott szekciója. Lehet szürrealista, lehet avantgárd, lehet extrém módon véres és mocskosan pornográf, de egyértelműen szokatlan módon humoros, figyelemfelkeltő és szórakoztató. A lényeg, hogy az adott mű, amennyire csak tud, szakadjon el a konvencionális szórakoztatóirodalom által felállított dogmáktól, és olyannyira megdöbbentő legyen, amennyire az csak lehetséges, akár már címét tekintve is. Kiváló példaként szolgálnak erre az olyan alkotások, mint Cameron Pierce 2009-es The Ass Goblins of Auschwitz című kisregénye, vagy épp a pályafutása során már több, mint negyven könyv írójaként számon tartott Carlton Mellick III Baby Jesus Butt Plug névre keresztelt, 2004-es sztorija, de úgy érzem, Mykle Hansen 2008-as, Rampaging Fuckers of Everything on the Crazy Shitting Planet of the Vomit Atmosphere címet viselő kötete sem maradhat ki a felsorolásból. (Adott művek címeinek magyar fordításától eltekintenék.)

A legszebb az egészben az, hogy nem egy mainstream trendek által generált, mesterségesen duzzasztott műfajról beszélünk, hanem egy kifejezetten alulról szerveződő, az évek során egyre több kreatív írót magába szippantó mozgalomról. Egészen 2005-ig a műfaj saját névvel sem rendelkezett, mindössze egyvalami kötötte össze az azonos stílusban tevékenykedő szerzőket: a furcsa, megdöbbentő szórakoztató fikció iránt érzett elkötelezettség és az alkotási vágy. Amerikában az elmúlt tíz évben azonban gombamód szaporodnak a kifejezetten bizarro fiction kiadására és terjesztésére létrejött kis kiadók, egyre nagyobb írói és rajongói bázist állítva maguk mellé. Misem bizonyítja ezt jobban, minthogy a hazánkban még meglehetősen ismeretlennek számító zsánernek a tengerentúlon már saját nívódíja (The Wonderland Book Award) és saját, évente megrendezésre kerülő rendezvénye is van (BizarroCon).

Jogosan merül fel persze a kérdés, hogy hogyan is kapcsolódik ez az egész furcsa mozgalom a kozmikus horror nagymeseterének, H.P. Lovecraft-nek munkásságához?

Korábban említettem, hogy a bizarro maga a végletekig fokozott „weirdség” irodalma. Ebben eleve benne foglaltatik a zsánerben íródott történetek nagy részének szokatlan, álomszerű, ismert világunk megtapasztalható határait áthágó atmoszférája. Éppen ezért sejthető, hogy a műfaj bizonyos szempontból erős rokoni kapcsolatot ápol a Lovecrafti weird fiction-nel is, és habár alapvetően túlzás lenne ennek egyik modern vadhajtásaként tekinteni rá, de mindenképp érdemes megemlíteni, hogy szép számmal találhatunk olyan bizarro alkotásokat, melyekre könnyedén ráaggathatjuk a „profán, vulgáris [2], extrém mód nyakatekert Lovecrafti fikció” jelzőt. Sőt, a bizarro-írók az elmúlt tíz évben direktebb módon is lerótták tiszteletüket Lovecraft életműve előtt. Misem bizonyítja ezt jobban, minthogy több olyan novellával, antológiával, és regénnyel is találkozhatunk, melyek erősebb vagy gyengébb szálakkal, de kötődnek a kozmikus horror mesterének munkáihoz. A Strangehouse Books által 2013-ban kiadott, már nevében is meglehetősen sokat sejtető antológia, a Lovecraft versus Strange például fiatal és lelkes bizarro-írók Lovecrafti szellemben született, őrült történeteinek kollekciója. Első olvasásra kissé talán erősnek tűnhet, ám ha az ember képes megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki az ősi isteneket egy lapon említi egy elátkozott futballcsapattal, vagy épp egy emberhúst felszolgáló víz alatti gyorsétteremben dolgozó transzvesztitával, (na meg sztorik során elfolyó, töménytelen mennyiségű vérrel), egészen szerethető, különleges gyűjteményről beszélhetünk. Érthető azonban, ha a legtöbb Lovecraft-rajongónak első ránézésre túlzottan is provokatívnak és hatásvadásznak tűnik eme Chulhu-mítoszt és zs-kategóriás horrorfilmeket összemosó, abszurd irodalom, ám erről egy későbbi írás során szeretnék majd bővebben értekezni.

Van azonban az olyan, főként az abszurdista irodalom felé húzó kötetek, mint a Strange versus Lovecraft mellet két másik vonal is a bizarro fiction irányzatán belül, ami szorosan kötődik a Lovecrafti örökséghez, és ez talán már szimpatikusabb lehet az igazi vaskalapos fanatikusok számára is (jelen – a szerk.). Ezek közül az egyik az olyan írók által fémjelzett vonulat, melyet olyan alkotók képviselnek, mint például a rendkívül termékeny Edward Lee, aki írásaiban a Lovecrafti utalások halmozása és minél abszurdabb szituációkkal történő összemosása helyett sokkal inkább a Mester munkáira jellemző szellemiség és atmoszféra továbbvitelére koncentrál, természetesen, ahogyan azt egy bizarro írótól elvárható, egy kis csavarral megspékelve. Több története is akad, melyek konkrét utalásokkal (helyszínekkel, szereplőkkel) kötődnek a Lovecrafti univerzumhoz, többek közt a Trolley No. 1852 (2009), a The Innswich Horror (2010), vagy épp The Dunwich Romance (2011) című írások. Az említett kötetekben azon kívül, hogy mind nyelvezetüket, mind atmoszférájukat tekintve erős párhuzamot mutatnak Lovecraft írásaival, akad még egy közös pont: Lee nem egyszerű, direkt hivatkozásokkal teletűzdelt, olcsó másolatokat próbál futószalagon gyártani, hanem egy bizonyos irányba, egészen pontosan a „mindent a szemnek” elvet követő, erős, brutálisan vizuális elemekkel operáló horrorfilmek világa felé tereli a Lovecrafti fikciót. Lovecraft és Lee stílusa között tehát hatalmas különbséget jelent, hogy míg az előbbi író történeteiből javarészt hiányoznak a mindent láttató, felzaklató, undort keltő részletességgel megfestett horror-jelenetek, addig az utóbbi munkásságában a hűvös, kimért kozmikus rettenet történetei a nyolcvanas évek végének vértől és belektől fröcsögő splatterpunk [3] irodalmával találkoznak. Tehát míg Lovecraft inkább a látható világunkon túli rettenetre fókuszál, addig Lee a materiális borzalmakat, a nyers, testi iszonyatot sem hagyja ki írásaiból.

A Lovecrafti bizarro harmadik kategóriájába azokat az írókat sorolhatnánk, akiknek műveiben semmiféle konkrét utalás nem található Lovecraft munkásságára, vagy a Cthulhu-mítoszra. Az ebben a stílusban alkotó szerzőkről javarészt elmondható, hogy habár nem használnak fel Lovecraft történeteiből ismert alakokat vagy helyszíneket, de bevallottan nagy hatással volt rájuk a weird mesterének életműve, és általában fel is vállalják, hogy írásaik valamilyen módon Lovecrafti gyökerekből táplálkoznak. Kiváló példa erre Jordan Krall 2008-ban kiadott, három rövid bizarro-noir történetet tartalmazó kötete, a Squid Pulp Blues, mely direkt Lovecrafti utalást ugyan nem tartalmaz, azonban már borítójára nézve érezhető bizonyos kapocs a két író munkássága közt.

Éles határvonal persze semmiképp sem húzható a Lovecrafti bizarro alkotók három kategóriája közt, hiszen a korábban említett Edward Lee-nek is több olyan regénye jelent meg, mely konkrét sztorikból átemelt elemekkel, karakterekkel nem köthető a Lovecraft-univerzumhoz, hangulatvilágát tekintve azonban mindenképp beszélhetünk róla Lovecrafti történetként.

Hazánkban sajnos maga a bizarro irodalom is ritka, mint a fehér holló, nemhogy még a Lovecraft-örökséget direkt, vagy kevésbé direkt módon továbbvivő vonala, azonban szerencsére nem egy abszolút nemlétező jelenségről beszélünk. Aki ugyanis hazai vonatkozásban szeretne képet kapni a bizarro fiction és Lovecraft munkásságának találkozásáról, annak nem kell mást tennie, mint fellapoznia a The Black Aether első évfolyamának második számát, és beleolvasnia a magyar bizarro-irodalom úttörőjének, Komor Zoltánnak Lebbencs Cthulhu című írásába, mely akár a korábban emlegetett Lovecraft versus Strange antológia egy illusztris darabjának is gond nélkül elmenne.

És hogy összességében megfér-e egy csárdában a kimért, hűvös, kozmikus rettenet és a lehetetlen ötletek leg lehetetlenebbjei által hajtott, agyzsibbasztó őrület? Kisülhet-e abból bármi jó, ha Lovecraft ősi istenei egy külvárosi videótékában találkoznak William S. Burroughs trash-filmeken és ponyvairodalmon nevelkedett zabigyerekével? Azt ajánlom mindenkinek, merüljön el az internet legmélyebb bugyraiban, kutakodjon, olvasgasson, és a következtetéseket vonja le maga.

Dajka Gábor