Helló, John. A The Fisherman elnyerte a This is Horror Év Regénye díját 2016-ban, most pedig a Bram Stoker-díjat a Kimagasló Regényteljesítményért. Gratulálunk, igazán megérdemled. A könyv végén jelzed, hogy a The Fisherman születése szokatlanul hosszú folyamat volt. Mi volt az, ami végül a befejezéséhez vezetett? Változott a történetről kialakított általános elképzelésed az írás elkezdésének időpontjától a befejezésének időpontjáig?

Nagyon köszönöm! Ez nagyszerű kérdés. Valóban, éveken keresztül gondolkodtam a regény befejezésén, és a feleségem és az ügynököm csakugyan körülbelül ennyi ideig bátorítottak erre. Ami végül rábírt, hogy lezárjam a narratívát, annak tudata volt, hogy jóbarátom, Laird Barron ellátogat hozzám és a családomhoz, mivel átköltözött az Államok keleti partjára. Hiába van szó barátról, ha valaki csatlakozik az ember háztartásához, az kicsit mindig zavart jelent, ezért eldöntöttem, hogy ha van arra rendelt idő, hogy leüljek és befejezzem a The Fishermant, akkor az Laird érkezése előttre esik. Végül úgy adódott, hogy nem készültem el a könyvvel, csak miután Laird beköltözött, de az írásom kapott annyi lendületet, ami a végéig kitartott.

Ami a könyv elképzelését illeti: azt mondanám, nagymértékben ugyanaz maradt; habár a középső szakasz nagyobbra nőtt, mint amekkorának a kezdéskor elterveztem. Ahogy a narratíva előrehaladt, eszembe jutott, hogy megnyirbáljam, hogy hagyom a hőscsoportomat, hadd menjenek és tegyék, amit tenni kell, miközben megmaradok azoknál az embereknél, akik a visszatérésükre várnak. Ilyen esetben a cselekmény legjava a képernyőn kívül játszódna. Ezt az ötletet nagyrészt annak a tanácsnak a hatására vetettem el, amit a nagyszerű Jeffrey Ford adott Laird Barronnak, mikor emez a The Croningot írta. „Érezni fogod a késztetést, hogy biztonságosan játssz”, mondta Ford. „Harcolj azzal a késztetéssel! Dilizz be!”  Laird megfogata a tanácsot, és úgy döntöttem, én is megfogadom.

„Bizonyos dolgok olyan szörnyűek, hogy már az is beszennyezi az embert, ha mellettük tartózkodik, és a szörnyűség foltját hagyja a lelkében, olyat, akár a csupasz terület az erdőben, ahol semmi sem nő.” Történet, melynek szavai „megtapadnak” a narrátorban. Víztározó, melynek vize olyasmit takar, ami a narrátor agyában „sompolyog”. Utalás a Catskill-hegységre. Baljós múltbéli alak, aki a halottak felélesztésével foglalkozik, és a legsötétebb szóbeszéd övezi. Olyan retorika, kifejezések, nevek és trópusok, amelyek fölött aligha tud elsiklani az elszánt Lovecraft-olvasó tekintete. Mi a kapcsolatod íróként és weird fiction-rajongóként Lovecrafttal?

A Lovecrafttal való kapcsolatom olyasmi, ami fokozatosan erősödött, ahogy idősebb lettem. Fiatalabb koromban többet olvastam róla, mint tőle. A Zarándokút Kadathbát kora tizenévesen olvastam, de hidegen hagyott.  Igazából az egyetemi éveimig kellett várni, hogy elkezdjem átfésülni Lovecraft unkásságát; az olyan történetek, mint a Cthulhu hívása és a Rémület Dunwichben, rettenetesen lenyűgöztek – habár nem töltöttek el annak vágyával, hogy utánozzam őket. Inkább arról volt szó, hogy tiszteltem, amit Lovecraft véghez akart vinni bennük, és ez a tisztelet nőttön-nőtt, ahogy egyre többet olvastam Lovecraft munkásságából. Ez oda vitt, hogy számottevő mennyiségű irodalomkritikai tanulmányt írtam Lovecraftról, különösen a más írókra gyakorolt befolyásáról. Az írásaim legtöbbjét előadtam az éves H. P. Lovecraft Fórumokon a SUNY New Paltznál.

John Langan: The Fisherman

Néhány anyag Lovecraftnak Fritz Leiberre, Thomas Ligottira és Stephen Kingre gyakorolt befolyásáról nyomtatásban is megjelent az évek során. Továbbá van egy körülbelül százhatvan oldalas, részben elkészült kéziratom, ami azt tekinti át, milyen hatása volt Robert Browning Roland vitéz a setét toronyhoz ért című költeményének Lovecraft egy sor költeményére. Fölöttébb sajátos tudományos mű, melyről kétlem, hogy valaha napvilgot lát; ennek ellenére remélem, egy nap befejezem.

Ami a Lovecrafthoz, az íróhoz fűződő viszonyomat illeti, míg kétségkívül elég sok Lovecraft által inspirált és Lovecraft-tematikájú antológiában publikáltam, nem látom úgy, hogy bármilyen jelentős módo(ko)n részt vennék a lovecrafti tradícióban. Hovatovább valahányszor olyan történeten kezdek dolgozni, ami lovecraftinak van szánva, azon kapom magam, hogy a hétköznapi irányába tartok, ezért az olyan történeteim, mint a The Shallows és a The Supplement a szememben sokkal inkább támaszkodik olyan írók munkásságára, mint Raymond Carver és Richard Ford, semmint Lovecraftéra. Nem tudom pontosan, miért kell ennek így lennie; talán mert azt a gigantizmust, ami Lovecraft esztétikájának része, emberibb szintre akarom lehozni.

Barátság, a szeretett személyek elvesztésének feldolgozása, küszködés a lelkiismerettel, továbblépés egy megpróbáltatás után – az emberi létezés egyetemes kérdései, amelyek egytúől-egyig markánsan jelen vannak a The Fishermanben. Képes arra a természetfeletti horror, hogy e jelenségek és problémák reprezentációjához bármi egyedit adjon?

Úgy gondolom, minden zsánerben minden történet kínál valami egyedit az olvasó számára, nevezetesen írójának sajátos megközelítését a tartalmához. Ez nem kis dolog, és nem szabad alábecsülni. A természetfeletti horror fikció esetében az írónak megvan a lehetősége arra, hogy olyan trópusokat és szituációkat vessen be, amelyek megengedik az absztrakt számára, hogy szó szerintivé váljon. Ennek során a zsáner annak, ami csak roppant ködös és megfoghatatlan pszichológiai állapotként érezhető, fizikalitást, tapinthatóságot ad, amellyel lehetővé teszi, hogy nagyon közvetlen fogalmakkal közelítsünk hozzájuk.

Laird Barron úgy jellemezte a The Fishermant, hogy „epikus, mégis bensőséges” (epic, yet intimate), ami véleményem szerint ragyogóan találó leírás. Ha egy kifejezéssel kellene jellemezned a regényt, mi lenne az?

Nem hiszem, hogy felül tudom múlni Laird leírását: habár reménykednék benne, hogy az olvasóknál is rezonál majd.

A Halász karaktere eredetileg egy magyar férfi volt, akinek török feleségét és gyerekeit magyar katonák mészárolták le a XVI. században. Van-e valamilyen különleges módja annak, ahogyan ez a magyar utalás bekerült a regénybe?

Az Ashokan-víztározó megépítése után kutatva megtudtam, hogy a munkálatokban résztvevők a világ minden tájáról érkeztek, így Magyarországról is. Ez vezetett el Helen karakteréhez, a nőéhez, férje hűtlenségéről értesülve kilép egy vágtató öszvércsorda elé. Arra gondoltam, hogy ha magyar lenne, akkor a többi nő a környezetében talán nem tudhatta volna, hogyan szóljanak hozzá, ami még elviselhetetlenebbé tette volna a helyzetét, és a végzetes cselekményét eredményezte volna. Gyász sújtotta férje, George felkeresi a később a Halászként ismert karaktert annak reményében, hogy orvosolhatja a veszteséget. Nem volt biztos, hogy a Halász miért tenne elehet George kívánságának, amíg rá nem jöttem, hogy George lehetne honfitárs. Azt már tudtam, hogy azt akartam, hogy a Halász karaktere mély és megrázó veszteségélményből eredjen, és a magyar történelemről szóló olvasmányaim tartalmaztak részleteket arról, hogy a XVI. században magyar katonák egyfajta etnikai tisztogatásként török lakókat mészároltak le. Mi lenne, gondoltam, ha a Halász-karakterem az egyik ilyen lakossal lenne összeházasodva, és mi lenne, ha a felesége és a fiuk a meggyilkoltak között lenne? Ez meggyőzőbbé tenné a döntését, miszerint segítséget nyújt George-nak, továbbá lebilincselőbb történetbe ágyazná küldetését, hogy a elmélyedjen a sötét művészetekben.

„Mindennek a maga megfelelő helyén kell lennie. Ha létezik valami, amit nem szenvedhetek, az a gyatrán összetákolt történet. A történetnek nem úgy kell összerakni, mint egy előre legyártott házat – nem, a saját útján kell haladnia – azonban áramolnia kell. Még az olyan szénfekete történetnek is megvan a maga folyása.” Rögtön a The Fisherman elején a narrátornak ezek a mondatai csaknem olyanok, mintha egy kreatív írásról vagy irodalomkritikáról szóló értekezés sorai lennének. Véleményed szerint mitől jó egy történet?

Azt hiszem, a legjobb történetek azok, amelyekben a mű valamelyik eleme kényszeríti az olvasót arra, hogy tovább olvasson. Ez lehet a narratív hang, a stílus, a cselekmény, a téma, vagy ezen elemek némelyikének vagy mindegyikének kombinációja. Néhány történet a briliáns megírás alapján sikeres, néhány a narratív lendület ellenállhatatlan ereje alapján, néhány mindkettő alapján. Van egyfajta mód, amely szerint a legjobb fikció nagyon-nagyon önmagának, teljesnek látszik, mintha semmilyen más módon nem lehetett volna felépíteni. Végül pedig a legjobb történetek utólag is megmaradnak az elmében, nem igaz?

Ez a leírás mégis olyan sokszínű műveket fed le, mint Kingtől A mumus, Barkertől az In the Hills, the Cities, és Linktől a Stone Animals, hogy csak párat nevezzünk meg, szóval világos, hogy annyi mód van egy jó történet megírására, ahány író tevékenykedik bármely adott pillanatban.

Írtál a The Grimscribe’s Puppets-ba és a The Children of Old Leech-be, olyan antológiákba, amelyeket Thomas Ligottinak és Laird Barronnak, a weird fiction két kortárs mesterének szenteltek. Mit jelentenek számodra ezeknek a szerzőknek a művei?

Mind Ligottiról, mind Barronról ugyancsak írtam elemző jelleggel is: Ligottiról egy tanulmányban, amely Lovecraftnak a The Last Feast of Harlequin című történetére gyakorolt hatását vizsgálja, Barronról pedig számos kritikában és méltatásban. Miként az Lovecraft esetében volt, Ligotti is olyan író, akit inkább irodalomkritikai szempontból értékeltem, mint kreatív befolyásként. Emlékszem, nem sokkal megjelenése után elolvastam a Songs of a Dead Dreamer kommersz puhafedeles kiadását, és mellbevágott a stílus és nézőpont tudatos felhasználása Ligotti részéről, ami a horrortradíció barokkosabb vonulatát idézte: Lovecraftot természetesen, de úgyszintén Poe-t és Clark Ashton Smith-t, valamint Ray Bradbury-t is. Nála is megvolt ugyanaz a hajlam, hogy a nyelvet inkább eszközként kezelje, amelyen keresztül a cselekményt közvetíti, hogy azt a történet egyik jelentős elemeként, talán a jelentős elemeként határozza meg. Később, amikor egy sor konferenciaanyagon dolgoztam Lovecraftnak a későbbi írókra gyakorolt befolyásával kapcsolatban, elolvastam a Grimscribe: His Lives and Works-t a fentebb említett cikk részeként. Utána nem különösebben követtem Ligottit, de számomra úgy tűnt, munkássága kulcsfontosságú volt bizonyos írók, köztük Michael Cisco, Jeff Vandermeer, Richard Gavin és Simon Strantzas formálódása tekintetében.

Laird egészen más történet. Első történeteinket a The Magazine of Fantasy & Science Fiction-ben publikáltuk, egyiket a másik után, és az első levélváltásunkból, majd találkozásunkból éreztem, hogy Laird a másik testvérem, akiről sohasem tudtam. Habár stílusunk eltérő forrásokból származott (az övé Zelazny-től, Cruz Smith-től, Elroy-tól, McCarthy-tőól; az enyém Dickens-től, James-től, Howard-tól, O’Connortól), többé-kevésbé ugyanabban a projektben tevékenykedtünk, nevezetesen hogy választ adjunk fiatalkorunk természetfeletti horroríróira, Stephen Kingre meg Peter Straubra meg T. E. D. Kleinra. Megdöbbentett és máig megdöbbent a mérhetetlen elkötelezettség és integritás, amit belevisz az írásaiba: ha szereted, ha utálod, semmi kétség, hogy amit csinál, azt a legnagyobb komolysággal csinálja, és mindenét beleadja. Szeretem azt mondani, hogy Laird egyike azon íróknak, akik megtartanak őszintének, ami alatt azt értem, hogy ha olyasmit olvasok, mint a Hallucigenia vagy a The Men from Porlock, azt gondolom magamban, „Francba, nekem jobban kell csinálnom”.

Napjainkban a weird fiction felemelkedése nyilvánvaló tény. Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy nőtt a népszerűsége? Vannak kedvenc kortárs szerzőid a zsánerben?

Azt hiszem, részben a kis kiadók növekedésének köszönhető, ami lehetővé tette, hogy az olyan anyagok, amelyeknek az egyre konzervatívabb mainstream kiadók nem hajlandók esélyt adni, napvilágot lássanak. Azt hiszem, az internet minden hibája mellett is lehetővé tette számunkra, hogy olyan írókról szerezzünk tudomást, akik művei a múltban észrevétlenül maradtak volna a kollektív radarunkban. Továbbá úgy tűnik nekem, hogy az 1970-es és ’80-as évek horrortrópusai beférkőztek a szélesebb kultúrába, amivel származási helyüket (enyhén) elfogadhatóbbá tették.

Ami a kortárs írókat illeti, több van, mint ahányra egyszerre emlékezni tudok. Laird Barron természetesen, és Paul Tremblay, és Sarah Langan (aki nem rokon), és Stephen Graham Jones, és Michael Cisco, és Livia Llewellyn, és S.P. Miskowski, és Victor LaValle, és Kaaron Warren, és Gemma Files, és Sarah Pinborough, és Brian Evenson, és Dan Chaon, és Anya Martin—és ez csak az, ami hirtelen eszembe ugrott.

Mi vonzott a fikció írásához, és mi terelt kifejezetten a weird fictionhöz?

Gyanúm szerint erre a kérdésre a teljes válasz esszé lenne, méghozzá nem rövid. Számomra a narratíva egészen a kezdetektől fogva a rajzolással kapcsolódott össze, amit imádtam. Mi több, egyik legkorábbi emlékem az, hogy meg kell írnom egy történetet az elsős osztályomnak. Egy egész oldal hosszúságúnak kellett lennie, viszont bármiről szólhatott, amiről akartuk, és szabad volt illusztrálnunk. King Kong nézőpontjából írtam egy történetet, aki szembeszállt Godzillával, majd a végén legyőzte. Még látom magam előtt a képet, amelyet lerajzoltam. Elemis éveim alatt mindennél jobban akartam képregényeket rajzolni, ami szélesítette a kapcsolatot a rajzolás és a narratíva között. Aztán amikor elsős gimnazista voltam, elolvastam Stephen Kingtől a Christine-t, és megtörtént: átnyergeltem az írásra. (Valószínűleg az sem ártott, hogy az iskolámnak nem volt említhető művészeti programja.)

Azt hiszem, a történetmesélés egyike az alapvető emberi tevékenységeknek, egyike azoknak a módoknak, amelyekkel megértjük a tapasztalatainkat egyénként, valamint különféle nagyobb csoportok tagjaként. A Weird/horror fikció módot kínál arra, hogy közelítsünk tapasztalásunk egy másik alapvető aspektusához, nevezetesen azokhoz a pillanatokhoz, amikor a szilárd talaj, melyen azt hittük, állunk, kihull a lábunk alól, és hagyja, hogy az űrben zuhanjunk. Másképpen szólva a horror fikció a szkepticizmus hangja, mely megkérdőjelezi a bevett gondolatainkat a világról és arról, hogyan működik. A Nathaniel Hawthorne-ról szóló Herman Melville-t parafrazeálva „A horror fikció mennydörgő hangon azt mondja, NEM”.

Mi volt a valaha megtapasztalt legijesztőbb horrorélményed?

Abban nem vagyok biztos, hogy az abszolút legrosszabb mi volt, de sok akadt belőlük. David Cronenberg A légy-remake-jének első megtekintése, ami videoszalagon történt, olyan intenzív volt, hogy le kellett állítanom a filmet, és körbejárnom a házban, mielőtt készen álltam a folytatásra. David Lynch munkásságának egyes képei (gondolok itt Az elveszett országútra, a Mulholland Drive-ra, az Inland Empire-re) mély és velejéig ható módon kavartak fel.

Ami a fikciót illeti, elevenen emlékszem rá, mennyire megijesztett Robert E. Howardtól a The Horror from the Mound az első olvasáskor, úgyszintén Stephen Kingtől A ragyogás. Az újabbak között Laird Barrontól a The Croning tartalmaz egy hosszú fejezetet, ami őszintén megijesztett.

Ez idáig két regényt és három novellagyűjteményt publikáltál. Íróként van-e bármiféle preferenciád akár a novellák, akár a regények irányában a másikkal szemben? Mi az, amit élvezel vagy fontosnak tartasz akár egy jó novellában, akár egy jó regényben?

A műveim rendszerint hosszúra nyúlnak részben azért, mert szeretem, ha van tér a karaktereim fejlesztésére, hogy bármi történjék velük, az utána megmaradjon az olvasó elméjében. (Ez valószínűleg annak is a következménye, hogy több regényt olvastam bármely más irodalmi műfajnál.) Ennek fényében valahányszor meg tudok írni valamit, ami szerintem sikerült, örülök, mert ilyen hossz mellett nehéznek találom, hogy elérjem, amit akarok. Legyen szó novelláról vagy többkötetes regényről, azt hiszem, bármilyen narratívának be kell vonnia az olvasóját, megragadnia és megtartania a figyelmét, amíg véget nem ér. Ha az ember narratívájában nincs valami lebilincselő rögtön az elején, akkor nehezen fog közönséget találni.

Egyesek szerint egy jó történet csak úgy spontán előbukkan a szerző elméjében és kiárad belőle, mások a szigorú önfegyelem és kitartás módszere mellett érvelnek az írásban. Neked van valamilyen sajátos és hatékony módszered az írásra?

Azt hiszem, mindkét nézetben van némi igazság. Számomra úgy tűnik, kezdetben a legtöbb író az ihlettel indít, azzal a késztetéssel, hogy leírjon valamit, ami egy meghatározott típusú narratíva iránti hódolatukból fakad. Ez akár arra is elegendő lehet, hogy elvigye az írót néhány történet végéig. Az ihlet viszont csalafinta dolog, és nem mindig mutatkozik, amikor az ember akarja. Ha az embernek az a célja, hogy hosszú távon írjon, akkor más stratégiákat kell kifejlesztenie. Kiváltképpen szükséges kialakítani egy alapos, rendszeres munkarendet. Ahogyan valaki mondotta volt: Ha a Múzsa késik a munkából, az ember nélküle kezd.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy le kell ülni írni mindennap, ugyanabban az időpontban. Én jobban kedvelem kora reggel vagy késő éjjel, mert ezek azok az időszakok, amikor a belső kritikusom, a bosszantó szerkesztői hang, amely azt mondja, hogy bármin dolgozok, az hulladék, alszik. Egy-két óráig képes vagyok dolgozni anélkül, hogy aggódnom kellene e tulajdonság miatt, amely hasznos lesz, ha majd bármin dolgozok, elkészül. Amikor először írtam, mérsékelt célt tűztem ki: mindössze egy oldalt naponta. Úgy számoltam, ennyit képes vagyok teljesíteni. Mindennap azzal kezdtem a munkát, hogy az előző napon írt oldalt újraírtam. Ez lehetővé tette számomra, hogy kijavítsak bármilyen hibát, amit észleltem, és visszacsússzak a narratívába, ha a történet túlterjeszkedett. A nagy titok, amelyet felfedeztem, az, hogy az írás titka az írás. Hányszor tapasztaltad, miközben valamilyen írásművön dolgoztál – nem számít, milyenen –, hogy az írásod kellős közepén valamilyen új ötlet bukkan fel benned, olyasmi, amiről nem is gondoltad volna, hogy meg fog jelenni előtted? Ahelyett, hogy médium lenne, amelyen keresztül az előre megformált gondolat a lapra áramlik, az írás önmagában és önmagától kreatív cselekvés: ha úgy tetszik, megidézi neked a Múzsát.

Két további meglátás: rendelkezni kell türelemmel, és folyamatosan dolgozni kell.

Köszönjük az interjút.

Igazán köszönöm, hogy gondoltatok rám.