Farkas Balázs – interjú

Feltöltve: 2016/12/03
Kategóriák: Friss | Interjú
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

„Én több év kihagyás után írtam először újra horrort a Black Aethernek, és nagyon sok mindent feloldott bennem, sok kérdést feltettem magamnak a saját írásaimmal, saját céljaimmal kapcsolatban.” Farkas Balázs ugyan csak ott volt a Black Aether magazin indulásakor, az első számban jelent meg Galóca című novellája. Szujó Norbert készitett interjút Balázzsal, írásról, Lovecraftről, Vén Zaláról.

Mióta írsz? Miért kezdtél írni?

Vannak emlékeim nagyon fiatal koromból, hogy írogatok, illetve hogy egy olvasókönyvben trágár szöveggé javítok egy tanmesét (ezzel elnyertem két feketepontot is, ha jól emlékszem). Tízéves koromban megnéztem az Alien 4-et (moziban, egyedül, halálkomoly), hazatérvén elkezdtem írni a folytatását, Ripley-vel a Földön.

A nagy lökés akkor volt, amikor elkezdtem írni egy Harry Potter paródiát, illetve tanáraimat, más írókat figuráztam ki, csak úgy. Talán tizenhárom éves koromban történt ez, akkoriban fedeztem fel a Word rejtelmeit. Az egész heccből indult, aztán valahogy észrevettem, hogy ezt lehet komolyan is. Az első kamaszos csalódások, hisztik kitermelték a világfájdalmas írásokat, aztán valahogy mindebből irodalom érlelődött.

Megjelent egy köteted, több irodalmi kör tagja is voltál, műveiddel többször pályáztál, online és nyomtatott irodalmi lapokban is publikálták írásaid, rangos ösztöndíjban részesültél. Mit tanácsolnál a kezdő, amatőr vagy független íróknak? Mi az a cél, ami elsődlegesen és reálisan lebegjen a szemük előtt?

Hatalmas kihívás láthatóvá válni, érvényesülni, de az első nagy kihívás jól írni, és ez a legfontosabb. Erről oldalakat tudnék írni, de felesleges, kell az önállóság és az alázat. Aki írni akar, úgyis írni fog, az írás reális célja tehát mindig maga az írás, bármilyen nonszensz is ez így. A siker nem garantált. Ha akad is siker, az rövid életű. Megnézhetjük ezt a legnagyobbaknál is. A végén az írás marad.

A fantasztikus irodalmi téma ismerőjeként gondolkodtál már azon, mi lehet az oka, hogy a horror irodalom különböző formái csak ritkán jelennek meg a hazai irodalmi színtéren?

Nem csak gondolkodtam a témán, de kutattam is. Nehéz kérdés. Az első ok, hogy nálunk nem volt komolyabb gótikus irodalmi irányzat, legfeljebb költeményekben, egy-egy kivételes prózában (a Nyugatos írók korából ránk maradt Éjfél című antológia relatív soványsága elég árulkodó). Sok klasszikus gótikus regényt még csak le sem fordítottak magyarra, vagy csak nagyon későn, pl. a Melmoth the Wanderer vagy a The Mysteries of Udolpho egyáltalán nem jelentek még meg.

A másik, hogy amikor igazán beindult a (poszt)viktoriánus-gótikus irodalom, és később Amerikában a ponyvamagazinok erősebb fantasztikus-horrorisztikus fellendülése, akkor nálunk többnyire világháborúk voltak. Ezt követően meg évtizedekig összehasonlíthatatlanok voltak az élet- és kultúrakörülmények nyugati országokkal. Magyarországon a valóság volt a horror. Olyan traumák voltak ebben az országban, hogy egyszerűen luxus lett volna ezen felül még borzalmakat kitermelni. A kilencvenes években robbant be minden, egyszerre, és máig azon dolgozunk, hogy szűrjük, feldolgozzuk a jó horrorirodalmat, de akárhogy igyekszünk, ez rétegirodalom marad, amolyan irodalmi csemege, ami még mindig egy kicsit luxus az ún. „fontosabb” témák mellett. Desszert, ami alig fér el a megrakott asztalon.

Mikor ismerkedtél meg Howard Phillips Lovecraft munkásságával? Melyik volt az első mű, amit olvastál tőle?

Az, hogy az újonnan felfedezett Wordben írogattam a kis paródiáimat, egyben azt is jelentette, hogy számítógép érkezett a családba, és rácsúsztam a videojátékokra is. Kikönyörögtem anyámtól havi egy PC Guru-t, és az egyik számban olvastam először Lovecraft nevét. Egyszer a Necronomicon című kalandjátéknál emlegették, egyszer az Alone in the Dark kapcsán. Ez volt az az idő is, ha jól emlékszem, amikor unokatestvéremtől elkezdtem hazahordani Stephen King könyveit, illetve szemet vetettem Poe-ra. Egyre jobban vonzott a könyvek világa, eljártam végre könyvesboltokba, és hopp, egyszer csak ott volt a szemem előtt. Egy nagy fekete kötet. Howard Phillips Lovecraft összes művei. Az első kiadásra még csak azt sem írták rá, hogy „első kötet”. Hát mondom, ez kell. Ezt is kikönyörögtem, de ezt már csak karácsonyra. Nem tudom, melyik volt az első novella, amit olvastam tőle, biztosan a rövidekkel kezdtem (valószínűleg A szörnyű öregember cíművel), de tökéletesen felidézhető, világos emlékem, hogy Az ünnep című novellát ott helyben, karácsonykor olvastam. Az úgy elég ütős volt, na.

Mennyire tudsz azonosulni Lovecraft írói látásmódjával? Mi az, amiben követendőnek tartod őt?

Lovecraft világossá tette újra és újra, mennyire képmutató dolog, hogy az emberiség fontosnak tartja magát. Leírta, hogy nem számít, mit teszünk, mit érünk el, mennyire vagyunk erényesek, mennyire vagyunk hedonisták, a végén mind kozmikus porrá leszünk. Ez egy érdekes gondolatiság volt nekem kamaszként, de persze az igazán szép abszurdok akkor bontakoznak ki, amikor ezt a gondolatiságot más filozófiákkal, vagy egyszerűen a hétköznapi melodrámáinkkal ütköztetjük. Ez így elszórakoztat, még ma is. Lovecrafttól megtanultam egy olyan közönyösséget, ami megnyugtat a krízisekben, illetve megtanultam azt a bátorságot is, hogy írhatok akármilyen őrült dolgot, végső soron úgyis csak az én pillanatnyi szórakoztatásomat szolgálja ez az egész, esetenként talán másokét is. Ez felszabadító érzés. Nem vágyni a megfelelésre, nem vágyni a megdicsőülésre, csak szórakozni az emberiség vonaglásán.

A Galóca hamisítatlan, klasszikus értékeket őrző rémtörténet, de az Embertest című novellának modernebb az elbeszélői stílusa. Mennyire nehéz vagy könnyű a klasszikus, lovecrafti rémirodalom üzenetét modern eszközökkel reprodukálni? Mire kell vigyázni, hogy közben ne sérüljenek az eredeti értékek?

Mindkét történet ráébresztett arra, hogy a klasszikus értékekhez való ragaszkodás béklyó, egy kicsit korlátozó, szóval nem érzem igazán kiteljesedettnek egyik történetet sem. Nem egyszerű. Konkrétan abban a formában, hogy Lovecraft írt, afelett már biztosan eljárt az idő, egy kicsit el kell engedni a Lovecraft-manírokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet átemelni ebbe a korba. Maga Lovecraft filozófiája még mindig érvényes, sőt most talán még relevánsabb, mint volt, ezért meg kell újítani, kísérletezni kell, hogy mit is lehet belőle mai szemmel kihozni. De persze, ahhoz, hogy kísérletezzünk, jó gyakorlat egy kicsit megpróbálni a korlátokkal együtt dolgozni, az „eredeti értékek” megőrzésével. Ez így pastiche-irodalom lesz, de úgy érzem, a magyar irodalomban ez fontos gyakorlati lépés, jó alapozó. Én több év kihagyás után írtam először újra horrort a Black Aethernek, és nagyon sok mindent feloldott bennem, sok kérdést feltettem magamnak a saját írásaimmal, saját céljaimmal kapcsolatban. Hogy a kérdésre is válaszoljak: nehéz, de megéri kísérletezni mindenféle megközelítéssel. Egy kicsit elrugaszkodni, egy kicsit visszavenni. Kihívás ez, fejleszti az írót.

Az Embertest  hőse nem tipikus lovecrafti hős, nem tudásvágyból fordít hátat az emberiségnek és néz szembe a Kozmosszal. Egy minden ízében mai, sok szempontból átlagos ember szemszögéből bemutatva a „kozmikus horror”-t, nem gyengül annak letaglózó ereje?

Nem hiszem. Egy tudós talán jobban felkészült a kozmikus horrorra, főleg egy poszt-Lovecraft világban. Ma már azért más az ingerküszöb. Egyébként sem szeretek túlzottan intellektuális szereplőket használni, mert ők maguk nem érdekesek. Érdekes dolgokkal foglalkozhatnak, érdekes gondolataik is lehetnek, de számomra (pont emiatt) nem válnak érdekessé ők maguk. Egy olyan karakter, aki még a saját párkapcsolatában sem tud higgadt, következetes döntéseket hozni, sokkal érdekesebb. Esendőbb, kiszámíthatatlanabb, és jobban ki fogja csinálni a hétköznapokból való kiszakadás is. Hiszen a gondolatainak, életének minden pillanata valami hétköznapi dolgon való feszengés, idegeskedés, és mire észreveszi, hogy összeomlik körülötte a világ, már késő. Így jobban ki is jönnek az allegorikus olvasatok, és Lovecraft koncepciója is, miszerint az ember kicsinyes és jelentéktelen, olyan dolgokat nagyít fel, amelyeknek semmi értelme, miközben a világnál nagyobb dolgokról tudomást sem vesz.

A Galóca magyar környezetben játszódik, fiktív helyszíne a másik novellában is megjelenik, utalás szintjén. Ez tudatos világépítés vagy kreatív játék, mint Lovecraft esetében? Örülnél, ha más írók is meglátogatnák Galócást és környékét?

Alakul ez a fiktív zalai régió, ahol Galóca is található, úgy érzem. Érdekesség, hogy annak idején egy realista novellafüzért kezdtem el írni Galóca címmel, de annyira béna sztorik voltak, hogy inkább nem erőltettem. Mindenképpen egy fiktív zalai falut akartam, önéletrajzi ihletésű elemekkel. De ez már amolyan passé a kortárs irodalomban, most mit tudnék faluirodalomban elmondani, amit más nem mondott már el? Valahogy jól jött a helyszín, amikor a Black Aetherbe először Lovecraft-stílusú novellát kellett írni. Maga Lovecraft is arról írt, amit ismert, nagyon benne volt a lokálpatriotizmus, érződik a történetein, autentikussá teszik. Zalában, ahonnan én jövök, még nem járt a Mítosz, hát elvittem egy körre. És ez a kör csak nagyobb lett.

A kérdésre, hogy más írók is ezt a közeget használják, hát, el sem tudom képzelni, miért tenne így valaki. Egyrészt még én is csak most fedezgetem fel, másrészt remélni tudom csak, hogy más íróknak is vannak saját helyszínei, sajátos hangulatai. Annyira nem egy nagy szám a dolog. Ez is már eleve egy más írónak tett főhajtás, ide szekundér fikciót hozni túlzás lenne.

Kevés embernek, köztük neked sikerül csak jól elhelyezni egy fikciót magyar környezetbe, a legtöbb történet hiteltelen, sőt egyes esetekben komikussá válnak. Mitől lehet ez szerinted? Mi kell ahhoz, hogy a fikció hazai környezetben is jól működjön?

Akkor nem válik komikussá, ha az író érzi és érti a saját helyszínét. Ha emlékei, tapasztalatai vannak róla, ha el tud kapni egy-két mondattal egy tipikusan magyar hangulatot, anélkül, hogy ezt gúnnyal tenné. Ha őszintén írja, ha ez a természetes közege, akkor hiteles lesz. Az sem árt, ha az embernek van gyakorlata és olvasmányélménye realista megközelítésű magyar prózában. Imádom Bodor Ádám, Hajnóczy Péter írásait, Nádas korai elbeszéléseit, de akár Móriczot is említhetném… tőlük tanulva a magyar falu, vagy akár csak az átlagos magyar polgár hétköznapjai is életre kelhetnek kis gyakorlással. Minden karaktert személyként kell kezelni, bemutatni, minden név a papíron egy sors, egy személyes dráma, egy életút. Ezekből ha csak egy kis felszínre törő keserűség, vagy akár csak egy-egy félsoros utalás jön csak ki, már árnyaltabb a kép. Sőt talán még árnyaltabb is, mintha gondosan nekiállnánk leírni a dolgokat. Nem is tudom, érezni kell az arányokat. Még én sem vagyok biztos abban, mennyire vagyok hiteles, de tudatosan törekszem rá, ez a legkevesebb.

Mire számíthatunk tőled a jövőben? Továbbra is várhatóak tőled írások horror / weird fiction témában?

Ha minden igaz, lassan megy a nyomdába egy novelláskötetem (nem kimondottan weird, de azért akad benne hasonló), ezen felül mindenféle kéziratokkal házalok kiadóknál több-kevesebb sikerrel. Valami majd csak lesz.

Ami konkrétan ezt a Black Aetheres vonalat illeti… arra gondoltam, tényleg meglépem azt az extra lépést a tudatos világépítés felé, és összeszedem egy kötetbe a Galóca környékén játszódó rémtörténeteimet. Ezt a fiktív régiót én Vén Zalának hívom egyébként, részben utalásként Lovecraft Mítoszára, részben azért, mert falvai nincsenek közvetlenül nagyobb városokhoz kötve országúttal, ha mondjuk topográfia és kronológia összemosódna, ezek a helyek vannak a „legrégebben”, vagyis a legmélyebben az erdős-dombos vidéken, a legmesszebb a modern civilizációtól, instant nagybevásárlásoktól, a megyei rendőrkapitányságtól, stb.

A kötetben a Galóca és az Embertest mellé jön még az Áttűnés (Black Aether 4.), ami a magazin terjedelmi korlátaihoz képest bővebben lesz megírva, illetve dolgozom egy kisregényen, és lehet, hogy megpróbálok feljavítani egy-két régi, nem túl jól sikerült elbeszélést, amelyek illenek ebbe a tematikába. A Galócát és az Embertestet is talán egy kicsit átszerkesztem.

Azért akarok egy kötetet ezekből, mert egyrészt biztosan összetartoznak, másrészt semmiféle más írásomhoz nincs közük (tehát vegyes novelláskötetbe nem tenném őket). A kötet után viszont nem hiszem, hogy tömegtermelném a hasonló sztorikat. Nem a klasszikus weird fiction az én fő műfajom, de hitem szerint nagyon is nagy hatással van mindenre, amit írok. Ott van azért, többnyire belesimul a művekben, ott mocorog a felszín alatt.

Szujó Norbert

Ne hagyd ki ezeket se!

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...