Technikai okok miatt, a júliusi Micro Ather, 2016 augusztus 8, 18:00 órától lesz letölthető!
Howard Phillips Lovecraft életében a július kifejezetten termékeny hónapnak nevezhető, több és jelentős novellát írt júliusban, vagy jelent meg első alkalommal nyomtatásban. A Micro Aether ebook másik számának a témaköre, az alábbi három történet:
- Dagon
- The Dreams in the Witch House
- The Picture in the House
Ez a három történet ismét széles palettáját karolja fel Lovecraft kozmikus horrorjának. Én javaslom, hogy olvasd el mind a három történetet, hogy ihletet tudj meríteni, inspirálódj. A koncepció lényege – ilyen történetet kell írnod – hogy valamelyik elem, név, esemény, istenség, időpont, utazás, helyszín jelenjen meg a történetedben, legyen az bármilyen kicsi kapcsolódási pont is. Természetesen, ha nem csupán egy icipici kapocsról, hanem erős kötelékről van szó, annak az olvasók is örülni fognak.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes és sokrétű anyagok fognak érkezni, hisz mindenki máshogy látja adott témakört. Ahogy már többször mondtam, hatalmas kreatív potenciállal rendelkező nemzet vagyunk, használjuk ki.
Jó munkát és jó szórakozást kívánok az alkotáshoz.
Tomasics József
Információ
Ha elkészültél az írással, ne habozz elküldeni az info@theblackaether.com email címre, a tárgymezőbe kérlek írd be: Micro Ather 2016/Július.
Leadási határidő: Július 30.
Terjedelem: Maximum 1000 szó.
Témakör: Dagon, The Dreams int he Witch House, The Picture in the House
Itt minden technikai információt megtalálsz, kérlek figyelmesen olvasd végig, mert vannak kizáró tényezők is.
Egy kis segítég
Mivel a Micro Aether frissen indult és te az első közt vagy, akik részt fognak venni a tartalom létrehozásában, nem lesz könnyű dolgod. Nincs előtted meghatározott minta, talán el sem tudod képzelni, milyen történetre is gondolunk. Ezért segítségként következzen Szilágyi Heléna 650 szavas írása, ami tökéletesen bemutatja miről is szól a Micro Aether, és ami természetesen megjelent az első Micro Aetherben is.
A túloldalon
Írta: Szilágyi Heléna
A feladatra önként vállalkoztam a nemes cél érdekében. Felkészítettek testileg-lelkileg, megkaptam misszióm pontos leírását, az érkezésem napját, valamint a távozásom tervezet idejét is. Készen álltam. Elhivatott voltam. Egyetlen egy dologra nem tudtak csak felkészíteni: az új testemre…
Emlékszem küldetésem első napjára: savanykás, maró bűz csapott orrba, majd mozdulni szerettem volna, de a megszokott végtagjaim nem engedelmeskedtek. Különös, soha nem látott lények álltak körbe ujjongva – ha jól értelmeztem pofázmányukon az érzelmeket, miközben nekem többek között elmémbe ötlött, hogy lám-lám, van még példa arra, hogy egyes momentumok mennyire univerzálisak! Az öröm mindenütt az alapérzelmek egyike.
Mérhetetlenül rezignáltnak tűnhetnek ezek a sorok, ott viszont a pillanat hevében páni félelem szánkázott a gerincemen és soha nem érzett tempóban zakatolt az a valami a mellkasomban, ami eddig nem volt jelen. A legkisebb baj volt csupán, hogy a tagjaim bénán lógtak mellettem, a legnagyobb rémületet az jelentette, mikor tudatosult bennem a tény, hogy egy idegen lényben rekedtem. Börtön vett körül, amelyben egyetlen társam a tehetetlenség volt csupán.
Ám nem hagyhattam, hogy ez a tudat meggátolja a küldetésemet!
Kerestem, kutattam, nyomoztam, kiegészítettem népem hiányos tudását a Földről, a benne élő fajokról, azok történetéről. Lassan ráhangolódtam a bolygó atmoszférájára, lakói szokásaira, átmeneti személyiségem, Nathaniel Wingate Peaslee múltjára. Bár szemellenzővel jártam a világban, mikor küldetésem részleteit hajtottam végre, olykor mégis megálltam megcsodálni a napnyugtát, a flórát és faunát, valamint a társadalmat, amelyet a népem olyannyira elmaradottnak és unalmasnak vélt. Élveztem kutatásom minden pillanatát.
Minden sínen ment. Minden működött, és megszereztem mindazt, amire szükségem volt.
Aztán elkészítettem a szerkezetet, ami visszaállítja a rendet. Az elmém visszaszállhatott a saját testembe, a porhüvely pedig, amit bitoroltam, visszakapta valódi tulajdonosát.
Legalábbis így kellett volna, hogy legyen…
Mintha csak álom lett volna a Földön töltött megannyi év! Mikor kitártam érzékszerveimet és újból rácsodálkoztam a világra, már otthon voltam a testvéreim körében. Csápjaim hozzám tartoztak, nyakam a sajátom, testem az enyém volt ismét. Megnyugvás töltött el.
Ám valami mégis motozott bennem, azt suttogta, ne bízd el magad!
Teltek a napok, lassan a hetek és hiányozni kezdett, hogy szavakban fejezhessem ki magam.
Elteltek évek, sőt évtizedek, majd vágyni kezdtem a klímára, a szokásokra, az egyszerű és szórakoztató olvasmányokra, az emberi lények kiszámítható cselekedeteire.
Egy részem a Földön ragadt, soha többé nem lehettem olyan, mint rég.
Úgy döntöttem, visszatérek nem törődve semmiféle paranccsal, vagy tanáccsal. Megépítettem a tükrökből álló szerkezetet, elé léptem, majd vártam, hogy megtörténjen a testcsere.
Bár ne tettem volna!
Forgott körülöttem a világ, vadul viharzott valamennyi emlékem és mikor öntudatra ébredtem, gyökeresen mást tapasztaltam, mint annak előtte. Sötét volt, továbbá mélységes csönd. Az emberekre jellemző savanykás, sós veríték átadta a helyét a bomlás orrfacsaró dögszagának és a föld nedves aromájának. Moccanni sem bírtam, pontosan úgy, mint legutóbbi utazásomat követően, viszont most úgy éreztem, más oka van a mozdulatlanságnak. Végül a remény mégis megcsillant, erős akaraterővel ujjaim megmozdultak, ennek is köszönhető őszinte vallomásom.
Átmeneti örömömet követően összeszedtem magam, majd előhívtam valamennyi ismeretemet a bolygón élő fajról, biológiájáról és élettartamáról, vallásos rituáléiról, majd tétova düh kapott el: koporsóba zártak! Túl sokáig vártam. Néhai donorom elhalálozott és én alapanyag meg mozdulni képes végtagok hiányában – hiszen ezeket már elkapta a rohadás, valamint az enyészet – a föld alatt ragadtam étlen, szomjan, segítség nélkül, amíg tudattalan testem odaát meg nem találják, el nem pusztítják, vagy ameddig ez a lassan pusztulásra ítélt agy végleg szét nem porlad velem együtt. Ámbár ilyen esetre emlékeim szerint nem volt még precedens, ezáltal fennállhat az a lehetőség is, hogy így maradok örökkön-örökre…
A fent olvasható szöveget Nathaniel Wingate Peaslee sírjának feltárása során találtuk a koporsó belső falára róva. A temető dolgozói és a szomszédságban lakók kérésére történő újratemetésre azért kerülhetett sor, mert többen panaszkodtak nappal, és még inkább az éjszaka csendjében a föld alól hallatszó motozásra, kaparászó hangokra. Sajnos, mire kiemeltük a holttestet, már semmi életjelet nem mutatott.
Máig titok maradt, hogy eme sorok valóságot tükrözik, vagy csupán egy kétségbeesett, hallucináló, élve eltemetett ember utolsó erőfeszítései, hogy megtartsa az ép elméjét. Egyik eshetőség sem lélekemelő.
A kész írásodat küld el az info@theblackaether.com email címre, a tárgymezőbe kérlek írd be: Micro Ather 2016/Július.
