Hiába vált a közlekedési lámpa zöldre, már senki sem fog éjszaka átmenni rajta. Mereven lóg az út felett, a szél sem fúj, és amíg vissza nem vált vörösre, olyan, mintha az idő is megállt volna. Erre cáfol rá a dingó, ami a közúti lámpa sápadt fénye alól bukkan fel, hogy átszaladjon az úton. A farmok irányába iszkol. Zöld fény villan újra, éjszaka szabad a préda. A hatvanas évek óta nem volt ilyen tikkasztóan forró január, így a városban az összes ventilátor egyszerre pörög és, zúgva fújnak monoton altatót az alvással próbálkozókra. Csak professzor Eleanor Westhoff nem kísérletezik a pihenéssel, pedig már napok óta nem aludta ki magát. Arrébb tolja kihűlt kávéját, hogy polaroidjait kiterítse az asztalon. Minden más úton van Perthbe, már csak ezeket a fotókat tudja tanulmányozni. Kínzó fejfájása végre enyhülni kezd, megkönnyebbülten és hálásan néz a fájdalomcsillapító dobozára. Feltehetőleg a hőmérséklet és a stressz miatt tűnt hatástalannak a szer, ugyanis napok óta marékszámra szedte, de nem érezte magát jobban. Longeyer lakóinak nem tetszett, hogy a Nyugat-Ausztráliai Egyetem tudósai miatt leállt a bányászat. A helyiek közül többen is tiltakoztak az ellen, hogy a leleteket nyugatra, Perth városába vigyék, további tanulmányozás céljából. Eleanor nem szerette a terepmunkát. Nem szívesen hagyta el, az egyetemváros kényelmes légkörét –  főleg ilyen rettenetes hőségben – , de mivel az ausztrál őslakos kultúra szakértője, nem engedhette meg magának, hogy ne utazzon ide, amint hírét vette a longeyeri balesetnek. Egy felforrósodott generátor baleset miatti robbanásból fakadóan, feltártak egy földalatti alagútrendszert. Cserépdaraboknál, és pattintott köveknél többet nem várt, de arról álmodni sem mert, hogy a fejlámpák fényében, a szűk vájatok között micsoda felfedezést tesznek majd.

A mesterségesen kialakított barlangokba csak kétszer kellett leereszkednie, de azóta is beleborzong a gondolatba, milyen lett volna a mélységben ragadni. A második alkalommal történt, hogy miközben az egyik járatban egyedül vizsgálta a barlangrajzokat, a fejlámpája mindenféle előzetes pislákolás nélkül kikapcsolt. Meglepetésében, szólni sem tudott. Egy hang sem jött ki a torkán, de nem a rémület miatt, abszurd mód úgy érezte, hangoskodással, megzavarna valamit.  Egymagában, az évezredes sötétséggel találta szemben magát. Megtapasztalta, hogy milyen állapotok uralkodtak itt, mielőtt a bányászok véletlenül megtalálták ezeket a járatokat. Totális sötétség és csend. Még a kollégái is elhalkultak, mintha csak egyedül jött volna le, semmiféle neszt nem tapasztalt –  és ezen nem lepődött meg. Érezte, hogy ez a legtermészetesebb formája ennek a helynek. Rémülettel vegyes izgatottság lett úrrá rajta, és bár tudta, szakszerűtlen, de nem tudott ellenállni: lehúzta a kesztyűjét, és puszta tenyerével hozzáért a falon tekergő spirálokhoz, elnagyolt körökhöz és kígyószerű alakokhoz. Tenyere alatt a hideg fal szinte megelevenedett.

A hotelszobában ébredt, ahol megszálltak. Utolsó emléke a rémület volt, a félelem, hogy örökre lenn ragad a mélységben. Minden más zavarossá változott. Sötét volt, de nem olyan, mint a bányákban. Ez csak a megszokott esti feketeség, nem az a végtelenbe terülő semmi, amit korábban tapasztalt. Ágya mellett egy vödörnyi olvadt jég, peremén egy rongy. A szomszéd szobából zene hallatszott. Felismerte, állandóan ez szól a rádiókból. John Farnham, You are the Voice. Nem szereti, de most jó volt belekapaszkodni valami teljesen hétköznapi élménybe, mint amilyen például egy slágerlistás dal. Bár a skótduda-szóló így is elviselhetetlen maradt. Arcához emelte a vizes kendőt, és próbálta felidézni, mit történt, de csak bizonytalan képeket látott maga előtt, és annak az emlékét, hogy valami nagyon megriasztotta. Kopogás zökkentette ki, ugyanis benézett hozzá fiatalabb kollégája, Ethan, aki elmesélte, hogy eszméletlenül találtak rá Eleanorra, egy addig felfedezetlen alagútban, és azonnal felhozták onnan. Ő vigyázott rá, és borogatta felforrósodott homlokát. Vonakodva, de azt is elárulta, hogy több múmiát is felfedeztek ugyanazon a helyen. A professzort az ájulás környékezte, a hír hallatán. Mielőtt látogatója távozott volna, megkérdezte:

– A fejlámpám ki volt kapcsolva, amikor megtaláltak?

Ethan a fejét ingatta.

– Semmi baja nem volt. – Mintha még mondani szeretett volna valamit, habozott, végül távozott a szobából. Úgy gondolta, inkább csak  másnap avatja be a professzort , ha már kipihente magát, hogy nem csak, hogy világított a fejlámpa, de a fénye egyenesen egy tojás formájú gubóra szegeződött, amiből egy múmia feje kandikált ki, aminek az arca inkább hüllőre, mint emberre emlékeztetett.

Miután összeszedte magát, Eleanor elhatározta, hogy egyáltalán nem kíváncsi a tetemekre. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy velük egy barlangban feküdt ájultan, főleg, hogy fogalma sem volt róla, hogyan kerülhetett oda. Munkatársai, a közös étkezéseknél kerülték a témát  – vagy ha éppen arról is beszéltek, Eleanora érkezésére elhalkultak, és gyorsan más témát kerestek. Az eset óta több nap telt el. Azóta már minden leletet feltártak, felhoztak, kategorizáltak, és gondosan ládákba helyeztek. Alkonyodott, amikor megérkezett a furgon, amivel elvitették a csomagokat Perth városába, hogy az egyetemen további vizsgálatokat végezhessenek. Eleanor végre hátradőlhetne és aludhatna, de nem akar. Akárhányszor behunyja a szemét, újra a barlangban találja magát, abban a végtelen, közömbös semmiben. Tenyerén érzi az érdes, pikkelyre emlékeztető hideg falat, és felidézi, hogyan lépett akkor be az Álomidőbe, ahol a hatalmas Kata Tjuta szikláknak felnyílt a szemük, és álmosan nézték az őket imádó pitjantjatjarák őslakókat. Csillogott a levegő, az égből aláhulló pikkelyek miatt, amiket a repülő kígyók hagytak el, mielőtt belefúródtak a földbe, hogy helyükön vizes források fakadjanak, melyekből gyíkszerű, két lábon járó lények másztak elő Yig nevét sziszegve. Látta, hogyan vándoroltak a kontinensek, faragták a világot hatalmas, szivárvány színű lények, kiknek munkáját lelkes emberáldozatokkal honorálták, amiket az istenszerűségek komótosan és maradéktalanul el is fogyasztottak. Ősemberek nyakában lógó, korong formájú ékszerek emlékeztettek még régebbi idők jelenségeire, amik az eget szelték, robajokról meséltek, amikből tüzek keletkeztek. Ezt mind látta, és emellé egy idősíkban a múltját, jelenét, és valamit, amitől félt, hogy a jövője: magát fiatal lányként a barlangban, ahol kígyók tekergőztek mezítelen ágyékán. Végül csak a sötétség és a rettegés maradt.

Az a végtelenül magányos pillanat a fal megérintése előtt ami akkor vonzóan természetes és izgalmas volt, mostanra riasztóvá vált. Nem tud elszakadni a gondolattól, hogy mielőtt fény gyulladt a törékeny létezésben, mikor az egyetemes eszmélet lángra gyulladt, ebből a sötétből próbált kimenekülni, de végül ugyanide fog visszatérni. Önmagát felfaló kígyó az egzisztencia, aminek közepén találta magát ott, a barlangban. Gondolatai újra és újra ide térnek vissza, de megrázza magát, megissza maradék, hideg kávéját, és a polaroid fotókra mered, amelyeken azok az elképesztő barlangrajzok láthatóak, amiket ő is megcsodált, mielőtt elájult. A képek azután készültek, hogy kollégái visszatértek nélküle a mélységbe. Képtelen rájönni, hogy az a vörös, tenyérforma folt vajon korábban is ott volt-e a falon, Vagy az Álomidőt ábrázoló képek részévé vált volna, és ő maga hagyta ott tenyérnyomatát?

Korábban összepakolta holmija nagy részét a másnapi indulásra, már csak ezek a fotók maradtak, és a kedvenc könyve az őslakosok mítoszairól. Vajon hová tehette? Délután óta nem találja. Mielőtt a teherautót megpakolták, még megvolt. Ideje pihenni hazaindulás előtt. Elég volt, ebből a porfészekből. Lefekvés előtt, úgy dönt, még elmossa a bögréjét és napok óta a motel mosogató kagylójában halmozódó tányérjait. Végre hálásabb irányokban kalandoznak el a gondolatai, miközben Ethan tányérját törölgeti. Egy puskalövés töri meg a csendet – Eleanor összerezzen, és elejteti a fiatalember tányérját, ami hangos csörömpöléssel törik össze a kiloccsant víztől csillogó csempén. Nem csak a professzor éber ezen az éjszakán; a dingó halk nyüszítéssel zuhan földre, aztán egy farmer káromkodva viszi arrébb a dögöt.

Több órája már, hogy az utolsó autó átment a magányos lámpát tartó kábelek alatt, elhagyván az Ilkari wami völgyben megbúvó Longeyer települést, amelynek rakománya, oly sokáig feküdt az ausztráliai Északi terület bányáinak mélyében. A lámpa még egyszer vörösre váltott, majd elsötétült.

***

Charlie Conroy nem szeretett belegondolni, mi is van a teherautójának hátuljában. Úgy érezte, mintha egy halottas kocsit vezetne, és egy tömegsírba vinné a szállítmányát. Tizenkét múmiát írt a szállítólevél, és majdnem ugyanannyi ceremoniálisnak címkézett tárgyat, amik között volt egy pikkelymintás tőr, egy vérfogó edény és egy deflorációs marokkő, amivel kapcsolatban csak sejtése lehetett, mire alkalmazták, és többet nem is akart megtudni. Az egyik láda, amire azt írták, “hetes múmia (teljes)”, meglepően kicsi volt a többihez képest. Az ő dolga az, hogy elvigye a ládákat Perthbe,emlékeztette magát. Nem kell megfejtenie, miért kisebb az egyik doboz, sem azt, hogy mit tartalmaz. Nem akar úgy kinézni, mint azok a Longeyerben állomásozó tudósok, akiknek nem csak a múlt rejtélyeivel kellett megküzdeniük, de a hőséggel és a helyi lakosok tiltakozásával is. Alkonyodott, és mielőtt elindult volna, egy őslakos kopogott be az autó ablakán. Kérlelte, hogy ne induljon útnak: “hallgass meg minket, testvér”. Charlie ingatta a fejét, közölte, hogy így is hosszú út áll előtte, és csak a munkáját akarja elvégezni, hagyják őt békén. Bár a közúti lámpa még piros volt, kénytelen volt a gázra taposni, mert az elkeseredett őslakos elkezdte ököllel ütni a gépjárművének ajtaját, és megpróbált benyúlni a sofőrhöz. Még hallotta, ahogyan átkozódott a férfi, és később is visszhangzott fejében: “Yig gyermeke, Lumaluma zabálja fel ivadékaid, áruló!”

Az Északi terület forrósága nappal elviselhetetlen, így kénytelen volt késő délután és éjszaka vezetni, nappal pedig megpihent útszéli pihenőkben, motelokban. Hiába volt légkondicionáló a jobb helyeken, mind nagyon hangosan zörgött, így még nehezebben tudott elaludni. Muszáj volt olvasnia lefekvés előtt, hogy kellőképpen elfáradjon szeme és elméje is, és minden háttérzaj ellenére pihenésbe ájuljon. Fél szemmel ránézett az anyósülésen heverő Csontkollekció című Stephen King kötetre. Tartott tőle, hogy a nem olyan rég megjelent könyv kevés lesz az elalváshoz. Már csak pár oldal van hátra belőle. Szidta magát, amiért nem vásárolt a másnapi pihenéséhez egy újságot még Longeyerben. A rádióból romantikus dal szól: betonról az ember talpa alatt, bíborszélű éjszakákról és a hegyek összeomlásáról énekel egy férfi. Fényszórója a végtelen útra vetül, a kórók és bokrok közt bátor állatok szemei tükröződnek fel, mintha az égen lévő csillagok sokasága folytatódna a motorháztető magasságában és alant. Lassan vége a reggeli műsor éjszakai ismétlésének:

– Ez volt Martin Plaza-tól a Concrete & Clay című nóta! Hittétek volna, srácok, hogy ezt a hatvanas évekbeli slágert feldolgozza ez a bongyorhajú pajtás? Úgy néz ki, nem csak az időjárással nosztalgiázunk, de a dalokkal is. Mi lesz a következő? Jönnek a hippik? Jól mondom, Frankie?

– Naná, Jimmy, ilyen ez az évtized. Ha virágokról már nem is, de halott elnökökről még szólhatnak a hírek, bár Reagan megúszta pár éve.

– És valóban, Frankie! De hagyjuk is a politikát az öltönyös, nyakkendős emberekre, amiről az új Huey sláger jut eszembe…

Egy újabb popdal, majd az esti hírek ismétlése a repülőtéri sztrájkokkal kapcsolatban. Úgy néz ki, mégsem sikerült megállapodásra jutni. Ehhez természetesen Jimmynek és Frankie-nek is van egy-két keresetlen, csípős megjegyzése. Charlie megunja a két fickó gúnyos humorizálását és az okoskodó betelefonálókat, keres inkább egy másik műsort. Csavargatja a koszos, sárga színű gombot, és a statikus zörejekből egy mély hangú férfi szólal meg:

–…éjjeli baglyok, üdvözöllek titeket az Oázis FM-en, itt Jannali Genar beszél, és várom a hallgatók hívását. Ha valaki csak most csatlakozik hozzánk, bízom benne, hogy lassan vége a műszaknak, és hazatérhet, vagy ha most kezdődik, gyorsabban telik majd az idő az Oázis FM-nek hála. Mai témánk a Longeyerben talált, különleges barlang, amit ércbányászok fedeztek fel egy balesetet követően. Nem olyan régen hívott fel minket egy helyi lakos, Numa, aki szerint őseink ellen való vétség, hogy az ott talált testeket elviszik. Önök mit gondolnak? Túl korán akarják felébreszteni az ősatyát? Én úgy gondolom, fontos, hogy ilyen leletek által jobban megismerjük a történelmünket, megértsük a hagyatékunkat. Azok a több, mint ötvenezer éves barlangrajzok állnak a legközelebb az Álomidő pontos ábrázolásához. Egyszerre történik a jelen, a múlt és az jövő is, hiszen a teremtés még nem ért véget. Minden sziklacsoport, amit első alkalommal látunk, olyan, mint Yurlunggur legfrissebb munkája. A világ változik, formálódik, nem tudjuk és nem is szabad megállítani a Szivárványkígyót.

Charlie-t megnyugtatta a férfi hangja. Az ő anyja is Genar volt. Talán távoli rokon? Félig bevándorló, félig őslakos eredete miatt sosem lelte a helyét, talán ezért van úton mindig. Vonásaiban anyjára ütött, ezért sokan őslakosként kezelték, és mindig meglepődtek nevének hangzásán. Derengeni kezdett neki az anyja egyik meséje, ami az emuról és a daruról szólt, akik összevesztek. Hatalmas lények voltak, és haraguk odáig fajult, az egyikük odarohant a másik fészkéhez, és eldobta az egyik tojását, ami egy rakás tűzifára esve összetört. A tűzre folyt tojássárga úgy csillogott, hogy az egész világot beragyogta, amin mindenki elámult, ilyet sohasem látott még senki azelőtt. Megtetszett ez egy szellemnek, és úgy döntött, rendszeresen kell ilyen fényességnek lennie, és így teremtette meg a napot. Emlékezett rá, hogy volt egy kakas is a történetben, de mire rájött volna, hogy mi is volt a szerepe, mintha egy nő szakította volna félbe a gondolatmenetét:

– Tévedés! Yig villás nyelvére mondom, a lehető legjobb, hogy a múmiákat elvitték arról az átkozott helyről. Ott feküdtem én is, eléggé sokáig, és alig várom, hogy azt az átkozott Gurgurgagát megfojtsam! – A rádióból szólt a hang, úgy néz ki, beszélgetőtársa akadt Genarnak.

– Nyugodjon meg, hölgyem, most már vége! Gurgurgaga csak a munkáját végzi, amíg világ a világ.

– Nemsokára, annak is vége – válaszol a nő, majd megszakad a vonal, és csak sistergés marad. Charlie elkezdi tekergetni a gombot, de nem sikerül újra megtalálni az Oázis FM-et. Inkább kikapcsolja a rádiót, és csendben vezet tovább.

Visszahúzódtak a csillagok, és teret adtak a halálos forrósággal érkező napfénynek. Charlie megkapta a bungalójának kulcsát, de mielőtt nyugovóra tért volna, még ellenőrizte a szállítmányát. Számolta a ládákat, és egy pillanatra megállt a “hetes múmia (teljes)” feliratnál, sóhajtott, majd folytatta. Miután végzett, a jobb súlyeloszlás végett arrébb húzta az egyiket, és meglepve fedezte fel, hogy egy könyv szorult két láda közé: Az Ausztrál őslakosok eredetmítoszai. Morfondírozott, hogy kerülhetett oda. Úgy néz ki, lesz mit olvasnia a novelláskötet után. Behúzta a sötétítőket, felkapcsolt egy lámpát, és miután az utolsó borzongató novellát is elolvasta a Csontkollekcióban, úgy döntött, belenéz a friss szerzeménybe. A címoldala szerint a tulajdonosa egy bizonyos professzor Eleanor Westhoff. A titulusa láthatóan később íródott bele. Mosolyogva képzelte el, hogy a nő minden egyes könyvébe utólag, egymás után írja bele, hogy “professzor”. Egy nagyobb könyvtár esetén (ami egy tudóshoz illik, ugyebár) bizony sokszor kell ezt megismételni, és a végére már valószínűleg csak unottan firkálja bele, rövidített formában. Viszont ebbe a kötetbe még akkurátusan, szépen jegyezte fel. Büszke lehetett rá, és ez a könyv fontos darabja lehetett a gyűjteményének. Eldöntötte, hogy ha kiolvasta, ha nem, gondoskodni fog arról, hogy visszajuttassa a kötetet a Nyugat-Ausztráliai Egyetemre. Kinyitotta hátul is. Fekete-fehér illusztrációk és fotók őslakosokról, régészeti leletekről és barlangrajzokról. Az egyik képen egy nőalak, lába között folyó, abban egy kígyó úszik felfelé. Aláírás: deflorációs marokkő díszítése, amit rituális megtermékenyítéshez használtak fiatal lányokon. A  hetes ládára gondol, és inkább félreteszi a könyvet. Mielőtt elaludna, kukorékolást hall, és eszébe jut a név. Gurgurgaga. Anyja meséjében Gurgurgaga egy kakas volt, aki emlékei szerint a napot ébresztette fel. A légkondicionáló egy halk szisszenéssel megadja magát.

***

A Kata Tjuta sziklák megelevenednek, óriásként másznak elő a föld alól, és indulnak meg, a négy égtáj felé, hogy négy irányba szakítsák a kontinenst, ami alatt egy örvény bújik meg. A kavargó, hatalmas víztömegből egy pikkelyes, színes test bukkan elő, felszáll az égbe, egyenesen a nap irányába, hogy elnyelje. A világ utoljára csak a végtelenbe terjeszkedő pikkelyes testet látja, mielőtt örök sötétségbe borul.

Csend és forróság uralkodik szobában. Később ébredt, mint szeretett volna. Éhes, rájön, hogy már egy napja nem evett normálisan. A portán egy automatából üdítőket és rágcsálnivalót vesz. Megkérdi a takarítót, hogy van-e a környéken étterem, de az mosolyogva ingatja fejét: ők is az automatán élnek, a teljes személyzet. Kuncogva tűnik el egy folyosón. Charlie a motelhez tartozó benzinkútnál üzemanyagot vásárol, és amíg tankol, egy kicsi, fekete tollat fúj felé a szél. Eszébe jut a kukorékolás, de farmnak nyoma sincs a környéken. Fizet a félmeztelen kutasnak.

Este kilenc, jó ütemben halad. Az utolsó doboz üdítőitalát is megitta, és üres burgonyaszirmos zacskók hevernek szanaszét a vezetőfülkében, jelezvén: vacsorája is elfogyott. Térképe szerint a legközelebbi város Roland Town lesz, ahova nagyjából este tíz környékén fog megérkezni. Egy gyermek lényegében megfőtt a kocsiban, amiben felejtették. A farmerek a termésre panaszkodnak. Őslakosok tiltakoznak az ellen, hogy földjükön olajvezeték épüljön. Az egyik kormányzót, akinek a nevére nem figyelt Charlie, rajtakapták egy prostituálttal. A guami guvat nevezetű madár utolsó vadon élő példányát egy mangrovesikló ölhette meg. A rádió borzalmas hírek krónikáját sorolja, de mielőtt a bemondó részletezhetné, hogy a hatalmas sikerű a Krokodil Dundee-t  mozis nézettségben lenyomja  a Top Gun , Charlie kikapcsolja a rádiót, és kiszállt a kocsiból. Megérkezett Roland Townba, aminek szélén egy vérvörös, pislákoló neon tábla hirdeti magáról, hogy 0-24 kiszolgálás, benzinkút és étkezde.

Az étteremben végre meleg ételt fogyaszt, és egy éjszakára elegendő kávét iszik meg. Indulás előtt még benéz a benzinkútra. A szokottnál nagyobb mennyiségben árulnak vizet és behűtött üdítőitalokat. Az újságokról gyönyörű nők, tragikus történetek, és önelégült férfiak bámulnak rá, de nem őket keresi. Végre talál egy kazettás állványt. Men at Work, AC/DC, Midnight Oil és Bee Gees válogatás kazetták minden mennyiségben. Találomra veszi le őket, a lényeg, hogy ingerek érjék őt éjszaka. Elege volt a rossz hírekből és a még rémesebb reggeli műsorok ismétléseiből. Meghagyja a visszajárót az unott fejű eladónak, aki hálásan mosolyog vissza rá. Nagyon világos a bőre. Szenvedés lehet neki ez a január. Egy naptár van a fiú feje felett, az előző napot jelzi. Charlie szól neki, az eladó megfordul, és átfordítja. A következő pár órára, még a pontos dátumot mutatja. Charlie egy üveg vízzel és a kazettáival felszerelkezve visszaszáll a furgonjába.

Fehér, kék és piros címerben egy szigorúan néző ördögfej táncol a visszapillantó tükör alatt egy elvékonyodott gumizsinóron, ahogy a gépjármű elindul. Már régóta semmi illata nem volt, és a csapat sem volt sikeres, de nem dobta ki, mert Charlie szeretett eljátszani a gondolattal, hogy a Melbourne focicsapat kabala ördöge figyeli, hogy elalszik-e a volánnál, és jól megszúrja a vasvillájával, ha szundikáláson kapja. Ha már ördög, úgy döntött, az AC/DC kazettával kezdi, hazájának egyik legfontosabb exportcikkével. Az ujjai ütik az ütemet a kormányon, és a jól ismert szövegeket dúdolja, amikor Brian Johnson károgása különösen elmélyül, lassan hömpölyög a hallgathatatlanná torzult gitárral a háttérben. A borzalmas hangzás ismerős: beakadt a szalag. Charlie megnyomja a kiadás gombot, de a kazetta nem mozdul a helyéről. Az énekes segélykérően, nyúzottan énekel, de Charlie nem tud rajta segíteni. Többszöri megnyomásra a magnó végre kidobja a kazettát. Úgy lóg ki a lejátszóból a begyűrt szalaggal, mintha valami nyáladzó bulldog fekete nyálán lógna le.  Charlie tudta, ha most megáll kiszerelni a magnót, sokáig tarthat, úgyhogy inkább békén hagyta.

Negyedóra unalmas csend után morogva kapcsolta be a rádiót:

– …már a gyerekek is tudják a Kutelpala törzsnél, hogy a Kata Tjuta egyenesen Kadath városának földjébe lóg át. Ott nyugszik a többi ősi szellemmel együtt Yig, és várakozik, hogy, mint hüllő a tojásból, kitörhessen. Nevezhetnénk Kukulkánnak vagy Quetzalcoatlnak is. Megannyi pikkely, de egy a kígyó, amin fekszenek ezek a nevek. A máshitüek félnek tőle, hogy egy nap visszatér, de mi, a földnek ősi lakói, tudjuk: ez a létezésnek rendje. Újra és újra felbukkan, szivárványos fényben pompázva, hogy megegye és kiöklendezze a világot. Már megtörtént – és mi mégis itt vagyunk, és újra itt leszünk, és örökké itt leszünk. Végtelenül visszatérő vendégei vagyunk csak ennek a világnak. Mi ez a hang? Csak nem egy betelefonáló?

– Jó estét Jannali, újra én vagyok az, Numa. Tegnap nem tudtam elköszönni a vita hevében, amiért elnézést kérek. Az a nő mondott valami nagyon érdekeset, mielőtt szóba kerültek volna újra Longeyerből elhurcolt őseink. Azt mesélte… gyerekkorában látott egy hosszan ragyogó hullócsillagot az égen, mielőtt elvitték a beavatásra. Egy hete én is láttam valami hasonlót. Nem tudtam aludni, így kiültem a verandára, még a kutyám, Akác is csatlakozott. Ha tudna beszélni, ő is megerősítené a dolgot! Bámultuk a csillagokat, csak a sarki fény hiányzott. Ekkor a semmiből felragyogott valami az égen, igaz, mi csak egy pár pillanatig láthattuk, de hatalmas feje és csóvája volt. Nagyapám, könnyű legyen neki a föld, azt mesélte, hogy minden csillag olyan, mint a mi földünk. Mindegyik egy tojás, és ha hullócsillagot látunk, az egy kígyó, ami kikelt végre, és elrepül párt keresni magának.

A kesztyűtartóban térképek, régi blokkok, fél doboz cigaretta, több kiürült öngyújtó és kiszáradt gyufa lapult, összekevert tokokban kazetták, de sajnos fájdalomcsillapítónak még nyoma sincs. Numa monológja közepette Charlienak fájni kezdett a feje. Megállt kiszellőztetni a fejét és megmozgatni a végtagjait. A kocsi fényszórója egy magányos eukaliptuszfára mered, amiről a madarak riadtan röppennek tovább a sötétbe. Vajon hány órája hagyhatta el Roland Townt? A benzinkúton árulnak gyógyszereket. Nem veszít sok időt vajon? Nem tudja magát behatárolni a térképen, sem azt, hogy a mikor következik a legközelebbi pihenő. Alattomos migrénként a fájdalom színes pontjai kezdik elhomályosítani a látását . Egy kis palacknyi vizet önt egy rongyra, homlokára teszi, és eldől az üléseken. A rádiót nem kapcsolja ki, csak lehalkítja, mert fél, hogy elaludna a teljes csendben. Numa hangjának helyét a korábbi nő vette át:

–  …igen, jól látod barátom, lehiggadtam. Sajnálom az előző esti kirohanásomat, nem lett volna rá szükség, hogy így mutatkozzak be. Nézeteltéréseink miatt hajlamosak vagyunk elfeledni: mind ugyanannak az ősatyának vagyunka gyermekei. Nem számít, hogy a földből vagy az égből jöttünk. Együtt írjuk és tapasztaljuk meg az Álomidőt. Ez a forróság, ami bejárja a világot, nekünk kedvez! Együtt építettük ezt a fészket, és a nagy tojásnak gyermeke lassan előbújik, hogy új medreket ásson, hegyeket építsen, folyókat szüljön. Most fájdalmas még létezni, igen, a beavatásom is szörnyű volt, de utána megértettem mindent. Felnyílt a szemem, és befogadtam a fényt, magamba szívtam, és csak az áldott sötétség ölelt körbe. Bőröm az évezredek alatt megkeményedett, tejfogaim elhullottak, hogy jobban hasonlíthassak őseimhez. Gyönyörű lettem – de ehhez meg kellett halnom, csúszómászó magzataimmal a testemben. Már csak pár réteg van hátra, és befejeződik a transzformáció, egyesülhetek ősatyámmal és gyermekeimmel az Álomidőben. Múlt, jelen és jövő generációi egyszerre törnek majd elő a föld alól, hogy egy utolsó ragyogással felemésszék a földet. Ne félj, Charlie, nem tart sokáig. Csak szabadíts ki, és vigyél haza, az óriások földjére. Elsuttogom, mit tegyél, segítek neked, csak szabadíts fel.

A sziklák megint megelevenednek, és újraformálják a világot egy fülsüketítő szisszenés kíséretében.

***

A távolban egy skorpió mászott fel egy kőre, és emelte a nap irányába ollóit és fullánkját – mintha neki áldozná a legyőzött siklót. Még egy utolsót rándult az állat, nem messze a teherautótól. Charlie úgy emlékezett, éjszaka kikapcsolta a rádiót, de most az eltompult fejfájáson át Jimmy ébresztette:

– Jó reggelt cimbik, ez volt a Communardstól a Set me Free! Biztosan hallottátok, hogy végre újra szelhetik az eget vasmadaraink, véget ért a reptéri dolgozók sztrájkja. Helyes! Eleget lógatták a lábukat a pilóták és a légikísérők. Mit gondolsz, Frankie, elfáradt a karjuk a táblák emelgetésétől?

Mielőtt Frankie válaszolhatott volna, Charlie dühösen kapcsolta ki a rádiót, és ezzel a mozdulattal a dekk kiköpte magából az előző éjszaka, beakadt szalagu kazettát. Charlie a kormánynak támasztotta a fejét. Mennyit aludhatott? Túl sokat. Az előző éjszaka elfogyasztott kávé, sokat nem használt. Több órás lemaradásban van, és ebben a hőségben kell vezetnie. Felidézte az álmában látott  örvényeket és a gigászi köveket. Az volt a benyomása, mintha egész életében csak ezekről álmodott volna. Minden más csak pillanatnyi illúziója és mellékterméke volt ennek a nagy és igaz látomásnak. Kesztyűtartójából kidobott mindent, de ezúttal szerencsével járt, talált egy napszemüveget, felrakta, de nem volt elégedett. Égette a szemét a nap, ezért inkább egy kendőt is tekert rá. Bőrét sem győzte naptejjel kenni. Teherautójával száguldott az északi sivatagban, mint egy albínó, vak remete. Mintha egy tábla közelítene, felhúzza kendőjét, jobban lásson, és végre megpillantott egy táblát: pihenő északra. Ő nyugati irányba tartott. Kitérő volt, de szükséges kitérő. Legrosszabb esetben egy fél nappal vagy éjszakával később jut el az egyetemre. Számít?  Ezek a leletek évezredek óta várakoztak a föld alatt.

Dél lehetett, és pokoli a meleg, amikor a robajt meghallotta. Charlie feje lángolt, úgy képzelte, az abroncsai hasonló módon éghettek. A hang egy távoli és másvalakire tartozó problémának tűnt, miközben délibáb derengett a távolban. A rádiót kikapcsolta, és a fejére locsolta az utolsó adag vizet. A nő visszhangzott a fejében, és amit az áldott sötétről mondott. Erről álmodozik most ő is, nem bírja elviselni ezt a forróságot. Egy fehér ronggyal fogja a fekete színű kormányt. Számolja fejben a kilométereket, ahogy halad északra, Ausztrália legmelegebb pontja felé, amikor is az ábránd rémálommá torzul. Sötét foltok jelennek meg az égen, és gonosz, fekete tölcsérré állnak össze. Nemsokára meglátja a nem olyan régen hallott hang eredetét is: lángoló járművek egy kigyulladt kamionpihenőben. Még csak nem is lassít, de így is érzi, hogy a levegő fullasztó és mérgező. Félti a saját, és rakományának épségét.

Egy emufarm mellett lévő motel teljes személyzete és a pihenni vágyók is mind a rémületes fekete felhőt nézik, tippelgetve, vajon mi történhetett, lehetnek-e áldozatok. Charlie-t faggatják, látott-e hullákat, a benzinkút robbant fel, vagy valami más történt? Elmondja, mit látott, de kevés nekik. Nem emlékszik rá, mikor foglalkozott bárki vele, ennyit. A parkolóban lévő  automatából vesz magának gyógyszert és vizet. Beveszi a tablettát, és csak utána nézi meg, mit ír a doboz: a hatóanyag fél-egy óra múlva kezdi kifejteni hatását. Annyi ideje nincs, inkább repetázik. Egy ingyenes újságot vesz magához, nincs türelme most könyvekhez. Meglepve tapasztalja, hogy a szobájában még mindig ki vannak rakva a karácsonyi díszek. Eszébe jut, hogy elfelejtett telefonálni az egyetemnek, hogy késni fog. Majd este. Szétszórtan, céltalanul éri magát. Bár aludt az éjjel, annyira kimerült, hogy az újsággal a kezében alszik el. Pont azt a cikket készült elolvasni, miszerint egy professzor asszony bezuhant egy kígyókkal teli verembe az Ausztráliai Mérges és Óriás Hüllők Házában.

Álmában a sikló győzött.

Már nem is emlékezett, mikor indult újra útnak. Rémlett neki, hogy próbált telefonálni, de az eredményt nem tudta felidézni. A fejfájás, mint az a fekete felleg, úgy borította be az elméjét. Hiába van este, bőre ragadt a naptejtől. Napok óta senkivel sem beszélt érdemben, csak a rádió válaszolt neki, az is csak rébuszokban, vagy, mintha nem is figyelnének rá. Térképén vastag filccel próbálta jelölni az útvonalát, de úgy érezte, még az Északi területet sem hagyta el. Bosszantóan ismerős fák, és félelmetesen idegen sziklák váltották egymást, de egyértelműen, semmi sem jelezte, az általa keresett útvonalat. A térkép fekete összevisszaságok és vonalak alaktalan kulimásza lett. A kiégett kút mellett már többször elhajtott. Autók és emberek megszenesedett, összeolvadt vázainak kormát fújta a szél. Sosem értek oda a tűzoltók. Arctalan emberek a motelekben egymás után javasolnak neki különböző útvonalakat, de mindegyik csak a sivatag belseje felé vezető utakról beszél. Felébredt egyáltalán? Frankie és Jimmy helyett már csak az Oázis FM műsora szól. Bármelyik kazettát rakja be, csak az őslakosok didzseridujának hangját hallja. Monoton, őskornál is öregebbnek hangzó zúgás, egy letűnt korból származó, óriáshüllő, örökké tartó, figyelmeztető morgása.  Egyedüli nyugalma az, ha a nő beszél, ilyenkor még a fejfájása is enyhül:

– Figyelj rám, csak a hangomra figyelj. Állj le a kocsival. Úgy. Hunyd be a szemed. Gondolj édesanyád történeteire. Hát nem volt azoknak több értelme, mint annak a történelemnek, ami apád mögött volt? Azok a mesék a valóját fogták meg a nagy, és kerek egésznek. Genar… nevezhetlek Genarnak? Mennyivel szebben és jobban cseng. Sosem volt harmadik neved? Ami közelebb állt a véredhez, mint a Charlie? Az Álomidőben meg van írva, anyád a Gelar nevet adta volna neked. Gelar Genar. Hát nem cseng jobban, mint az a másik, az a Conroy? Csak lézengsz, szeled az utakat, mások rongyát cipeled, mint egy szolga. A mi testvériségünkben nincsenek szolgák. Az ősatyát szolgáljuk csak, nem holmi félmajmokat. Ne vedd magadra. Legyek én az utolsó szállítmányod. Segíts hazajutnom, kérlek. Elmondom, hogyan. Nem lesz nehéz, és nem kell tovább szenvedned.

Valahol a távolban egy kiszáradt skorpió vázáról fújta le a port a szél.

***

A postán gondosan becsomagolta a könyvet, és megcímezte a Nyugat-Ausztráliai Egyetem számára, professzor Eleanor Westhoffnak. Nem tudta, megkapja-e, beesett-e már a kígyók közé, vagy az várat még magára. Minden összefolyt, de úgy érezte, bármi is történik, ez a helyes cselekedet. A televízióban épp a Hawkesbury folyami szörnyről ment egy dokumentumfilm. Babonásnak nevezett népek azt beszélik, szürke, olyan mint egy óriási angolna,  hasonló lényekről már háromezer éve is voltak feljegyzések. Vannak, akik korábban ébrednek, kuncog magában a férfi. Már végzett, de még leült a postán figyelni az embereket az ügyes-bajos dolgaikkal. Csekkekkel, számlákkal, táviratokkal, csomagokkal. Ha valaki kívülről, titokban meglesné, úgy vélhetné, hogy ez az ápolatlan férfi a vörös színű kendővel a fején úgy nézi az embereket, mint az ártatlan, játszadozó kölyökkutyákat. Mosolyog magában, várja, hogy leszálljon az este. A postai dolgozók összebeszélnek felette, el akarják küldeni, de ekkor feláll, vásárol egy sorsjegyet, így tovább maradhat. Nem kaparja le, csak önelégülten szorongatja, mint aki tudja: máris győzött.

A Kata Tjuta szikláknál van egy barlang. Egy sziklafal, melyre ha az ősöknek vére loccsan, felnyílik. Genar Gelar méltó rá. Csak a tőrt és a kicsi ládát cipeli magával. Figyelmesen hallgatja, mit kér tőle a hang. Mióta teljes mértékben megnyitotta az elméjét, nincsenek fájdalmai. Nem volt nehéz, már az ősemberek is lékelték a koponyákat. Azt mondta, a többi múmiával ne foglalkozzon, ahogy Charlie, ők is ellátták a feladatukat. A barlangba érve egy forrást talál. Kinyitja a ládát, és végre szemtől szemben látja őt. Sokkal szebb, mint amilyennek képzelte. Ovális szemhéja alatt, érzi, visszanéz rá a függőleges, keskeny pupilla. Óvatosan kiszedi, lehámozza róla a gubót, és besétál vele a vízbe. A föld alatti kozmikus magzatvíz a ellepi őt és az apró, hüllő arcú múmiát, ami mintha visszaölelné őt, egyre szorosabban. Mielőtt meggondolhatná magát, a víz alatt tompán, bugyborékolva üvöltő hangjával kísérve összeolvad az Álomidővel.

Nagyon rég már, hogy az utolsó autó is átment a magányos közlekedési lámpát tartó kábelek alatt, elhagyván az Ilkari wami völgyben megbúvó Longeyer települést. A lámpa halott üvege azóta is feketén mered bele a végtelennek tűnő éjszakába.

Illusztráció a főoldalon: Robert Davis – Mar Saba