„Mindenkinek kell, hogy legyen egy megszállottsága?
Természetesen. Az, hogy mit választasz, határozza meg, hogy épelméjű vagy-e, vagy sem…”
A horror műfaj egyik legnagyobb értéke számomra az, hogy könnyen vegyíthető más zsánerekkel úgy, hogy az eredmény nem csak szimplán egy szórakoztató történet lesz, hanem egyedi, önmagán túlmutató alkotás jön létre a műfajok keveredéséből. Félni jóformán bármitől és rengeteg féleképpen lehet, azonban az igazán jó rémregény az, amely ad valami pluszt is a talmi ijesztegetésen túl. Ez lehet egy briliáns nyelvezettel megteremtett atmoszféra, egy húsbavágóan jól ábrázolt lélektani dráma, gondolatébresztő tudományos-fantasztikus elemek beemelése, vagy, mint a Hell Hound esetében, az adott korszellemre és annak problémáira való reflektálás.
Ken Greenhall 1977-es regénye – melyet a Valancourt Books 2017-ben ismét kiadott, és hangoskönyv is készült belőle – nem nevezhető tisztán horrornak, sokkal közelebb áll a szatírához, vagy a szocio-drámához, mint a klasszikus értelembe vett rémtörténethez. Ezt pedig se az igencsak ponyva érzetű címéből, se a baljóslatú fülszövegből nem gondolnánk:
„Hol vannak képességeim határai? Ezen még sosem gondolkoztam. Mi lenne, ha egy reggel, amikor az öregasszony a lépcsősor tetején áll, egyszer csak egy súlyt érezne a lábának csapódni? Mi lenne, ha ezután előrebukna kezeivel a levegőt markolászva, és a vékony koponyája a lépcsőnek ütődne? Mi lenne velem, ha őt egyszer mozdulatlanul találnák a lépcsősor alján? Ilyenek Baxter, a szociopatikus bullterrier gondolatai, aki a tökéletes gazdát keresve mereng első áldozata halálán.”
A könyv borítóján olvasható, fentebb írt premissza után azt gondoltam, hogy King Cujojának előképét fogom kapni, jó esetben egy szórakoztató horrorregényt a gyilkos háziállatról, méghozzá – hogy meglegyen a kellő sokk faktor – annak szemszögéből elmesélve. Ezzel szemben a Hell Hound, bár nem szűkölködik gyilkosságokban, egyáltalán nem a vérontásra fókuszál, és a történet jóval többről kíván szólni, mint egy elborult elméjű véreb ámokfutása.
A cselekmény helyszínéül szolgáló, idillinek tűnő névtelen amerikai kertvárosban hiába integetnek egymásnak barátságosan a szomszédok, és óvja hófehér léckerítés a szépen nyírt pázsitot, a zárt ajtók mögött burjánzik a kicsinyes rosszindulat, az önzés és az irigység, és senki sem boldog igazán. A történet elején Baxter szemén keresztül látunk be az ajtók mögé, aki hideg, amorális ragadozóként elmélkedik az általa puhánynak, teszetoszának és ostobának tartott emberek hétköznapjain, de később a regény nézőpontkarakterként is bemutatja azon emberek gondolkodását, akikkel a kutya így, vagy úgy kapcsolatba kerül. Ezek a szereplők a ’70-es évek átlag Amerikájának jól ismert archetípusai: a frissen beköltözött újdonsült házaspár, akik a gyermekáldást várják; a kotnyeles szomszédasszony; a cserfes és pimasz „szomszéd lány”; a kíváncsi és nyughatatlan kisfiú, és az általános iskolai tanárnő.
Ken Greenhall polgárpukkasztó módon kivétel nélkül mindenkit végtelenül keserűnek és frusztráltnak ábrázol, különösen nagy hangsúlyt fektetve a szereplők szexuális kielégületlenségére (beleértve a fiatalkorú szereplőket is). Ez a végtelenül cinikus görbe tükör a társadalom képmutatásáról és romlottságáról sokkal nagyobb fókuszt kap a történetben, mint a „pokol kutyája”, és annak rémtettei. Ez pedig egyszerre a könyv gyenge pontja, és egyben erőssége is, ami az átlagos horror ponyvák fölé emeli a Hell Houndot. A történet borzasztóan komor, helyenként szinte már öncélúan nyomasztó, de valahol mégis őszinte képet ad a ’70-es évek végén uralkodó korszellemről, amikor egy teljes generáció csalódott az amerikai álomban, és kiábrándult a sokáig tökéletesnek ábrázolt külváros hamis boldogságából. Baxter, mint voltaképpeni főszereplő, inkább azért létezik, hogy külső szemlélőként reflektáljon az emberek és a társadalom kicsinyes furcsaságaira – hasonlóan Jack London Fehér Agyarához –, és nem azért, hogy a közösség életére törő fenyegetés legyen; bár alkalomadtán nem átall gyilkolni, hogy elérje a célját.
Baxter a helyét keresi a világban, egyetlen motivációja, hogy megtalálja a tökéletes gazdát, akit hozzá hasonlóan nem fog vissza az erkölcs, vagy a morál: végez első gazdájával, a keserű és magányos Mrs. Prescottal, magára hagyja a tönkretett életű Grafton házaspárt, és végül rátalál a tizenhárom éves Carl Fine-ra. Carl felbukkanásáig számomra nehéz volt eldönteni, hogy mi is a regény tulajdonképpeni tónusa.
Az a végtelen keserűség és megvetés, ami az összes szereplő gondolataiból áradt, vajon szándékosan repetitív és túlzó, vagy ez egy írói mellényúlás? Mennyire akar a könyv egy fekete humorral megírt, elnagyolt szatíra lenni, és mennyire egy véresen komolyan gondolt dráma?
A kérdésre a választ egyértelműen Carl bemutatása adja meg, aki a szertelen, kíváncsi kertvárosi kissrác figurájának célzatos kiforgatása. Elvégre, egy olyan fiút, akinek példaképe nem egy sportoló, vagy szuperhős, hanem maga Adolf Hitler, és emiatt lombház helyett a közeli roncstelepen épít bunkert, sőt, a kiszemelt lánynak azzal udvarol, hogy „hasonlítasz Éva Braunra”, nem lehet teljesen komolyan gondolt karakterként kezelni. Baxter és Carl találkozása után a regény nem csak tónusában, de cselekményében is egy teljesen más irányba indul el, látszódik, hogy ez volt az a központi elem, amely köré Greenhall a hosszúra nyúlt bevezetést írta. Egyfajta groteszk, kitekert felnövéstörténet ez, amely a fiú és kutyája kezdődő barátságáról szól, ugyanakkor egy szárnyait bontogató sorozatgyilkos eredettörténete is.
Az amerikai ifjúsági irodalomban gyakran használt „fiú és a kutyája” toposzt több szerző is kiforgatta már a Hell Hound előtt – Harlan Ellison A Boy and His Dog című története kitűnő példa erre –, azonban Greenhall módszeresen törekedett arra, hogy az összes, a klisével azonosított és közkedvelt elemet a feje tetejére állítsa. Ezzel pedig számos, az ártatlanság illúziójának maradékát is leromboló pillanatot teremtett, melyek jó ideig kísérteni fogják az olvasót; nem is a részletesen leírt brutalitásuk okán, hanem azzal a végtelen rosszindulattal, melyet a tárgyilagos kimértséggel leírt kegyetlenkedések sugallnak. Greenhall nem tobzódik az erőszakban, nincsenek gyomorforgatóan leírt sérülések, vagy hosszú haláltusák, a teljes szövegre jellemző egyfajta rideg távolságtartás, kimért, hideg, plasztikus ábrázolásmód.
A könyv egyébként meglehetősen rövid, nyomtatott formában alig 192 oldal, hangoskönyvként pedig mindössze négy és fél óra hosszú, ennek ellenére a cselekmény nem igazán pörög. Az események majdhogynem különálló történetek sorozataként is fogyaszthatók, melyek bár egymásra épülnek, a befejezésig nem feltétlen alkotnak koherens narratív ívet. A befejezés végül ügyesen összerántja a széttagolt történetet és illően nyomasztó katarzissal zárja le, sejtetve a jövőben bekövetkező további borzalmakat. Megjelenésekor jellemzően pozitív kritikákat kapott, és relatíve nagy népszerűségre tett szert, tizenkét évvel később Jérôme Boivin rendezésében filmadaptáció is készült belőle Baxter címmel. A filmet nem egy amerikai stúdió készítette, teljes egészében francia produkció, ami a könyv erősen USA specifikus társadalomkritikáját tekintve meglepő.
Ken Greenhall a Hell Hound után még további három könyvet írt, melyek a rémtörténetek közé sorolhatók (Childgrave, 1981; The Companion, 1988; Deathchain, 1991), de írt egy történelmi regényt is Lenoir címen a 17. századi hollandiai rabszolgákról, illetve Jessica Hamilton álnéven az Elizabeth című boszorkányos horrort; a Hell Hound egyébként megjelent a Jessica Hamilton álnév alatt is Baxter címmel.
Sajnos Greenhall 2014-ben elhunyt, így utolsó regénye a Rumors of Sanctity, amely állítása szerint a korábbi munkáival ellentétben, ”melyek a gonoszságot hangsúlyozták”, a „jóság kétséges fogalmát” járta volna körbe, már nem készülhetett el.
Összességében azt kell mondjam, hogy bár a Hell Hound egy húsbavágó hatásossággal megírt, éjfekete humorral átitatott társadalomkritika, a hagyományos horror rajongóinak mégsem merem teljes magabiztossággal ajánlani. Aki lassan kibomló rejtélyeket, természetfeletti iszonyatot, vagy misztikus szálat keres, az csalódni fog, aki viszont hajlandó kísérletezni és eltávolodni a hagyományos horrortól a szatíra és a dráma irányába, az mindenképp tegyen egy próbát a Hell Hounddal.
- Borítókép: jelenet a Baxter című filmből
