A TBA Könyveknek már van saját honlapja és Facebook oldala is, de a beleolvasók továbbra is itt, a The Black Aetheren fognak megjelenni; nem bolygatjuk meg a megszokott menetrendet. Brian McNaughton (1935-2004) novellája, amely 1999-ben jelent meg először, homlokegyenest eltérő nézőpontot képvisel az Árnyék Innsmouth fölöttben olvasható elbeszéléshez képest: itt a kormány emberei az úgymond rosszfiúk, akik egy nagy összeesküvés részesei a Mélységlakókkal szemben.
A végzet, amely elérte Innsmouth-t az Azilum #18 magazinban fog megjelenni Szabó “zoo_lee” Zoltán fordításában. Az Azilum #18 első beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator
A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban.
* * *
„Nem kell leporolnunk nemzetünk indiánokhoz fűződő történelmét, hogy példákat találjunk a népirtásra, de még csak Montgomery-ig vagy Alabamáig sem kell mennünk tulajdon küszöbünktől, hogy szembesülhessünk a rasszizmus gaztetteivel. Itt, Massachusetts államban 1928 februárjában az Amerikai Kincstár és Igazságügyi Minisztérium ügynökei a náci Németországhoz mérhető bűnöket követtek el állampolgáraink egy védtelen kisebbsége ellen… Amint leült a gumicsizmás invázió pora, egyetlen [Massachusetts állam Innsmouth helységbeli] állampolgár sem találtatott bűnösnek semmilyen vádban, hacsak nem számoljuk vágyukat, hogy békés, maguknak való életet élhessenek és őseik hite szerint nevelhessék gyermekeiket. A tömeges internálásokat és letartóztatásokat sosem magyarázták meg vagy támasztották alá törvényes indokokkal, ahogy a puszta gondolat sem merült fel, hogy a hivatalos erők gazságainak ártatlan áldozatai bármiféle kárpótlásban részesüljenek.”
– John F. Kennedy szenátor
Az 1959-es évfolyam tanévnyitó beszédéből a Miskatonic Egyetemen (Arkham, Massachusetts)
Nagymama szeszcsempész volt, legalábbis a családi legenda szerint, de sosem viccelődtünk ezzel előtte, ha meglátogattuk őt az idősek otthonában. Vagyis én megemlítettem… egyszer. – Igaz, hogy Eliot Ness kapott el titeket, nagyi? – kérdeztem hamisítatlan kotnyeles kölyökként. Erre ő a Loch Nessről kezdett mesélni és nagyon izgatottá vált, mert a hely különös fontossággal bírt a vallása számára.
– Aranykorona vár ott rád, Joe, olyan korona, ami fényesebben ragyog, mint a Nap – krákogta bugyborékoló hangján, melyet az esetek többségében nem értett senki. Még amikor ki is tudtam venni a szavait, nem egészen értettem a jelentésüket.
A nevem mellesleg nem Joe, hanem Bob, Bob Smith, de folyton összekever az imádott bátyjával, Joe Sargenttel, aki már rég elhunyt. Bár a közönséges gondozók, akik rendszerint az ágyához szíjazták, hol ignorálták, hol gúnyolódtak rajta emiatt, végig megőrizte magában azt az aprócska büszkeséget, hogy a bátyja – vagyis én – egy rozoga buszt vezethetett Massachusettsben, mely összekötötte az Isten Háta Mögöttet a Semmi Közepével.
Hatalmas dolognak tartotta, hogy bátyja így közösködhetett a „kívülálló népekkel”. A vallása szigorúan tiltotta a kapcsolatot hitetlenekkel, és csak néhány kiválasztott „úszhatott el a rajtól”, ahogy az Innsmouthon kívüli kiruccanásokat nevezte. Keserű megbánással emlegette, hogy ő maga kénytelen volt elúszni a rajtól, majd egyik dolog követte a másikat, és sosem térhetett vissza.
Az élete meglehetősen nyomasztó volt. Egy szigorú szektában nevelkedett, ami gyakorlatilag birtokolta a szülővárosát, bár arra a helyre még a város kifejezés is igen túlzó volt, ám ő imádta. Sosem tért magához teljesen a megrázkódtatásból, miután a hatóságok megszállták és feldúlták az otthonát. Anyám azt gyanította, hogy szeszcsempészek elleni akció volt, mely során elszabadult a pokol, miután a hatóságok által a környező településekről toborzott önkéntesek megragadták az alkalmat, hogy kinyilvánítsák az innsmouthi lakosok ellen táplált ellenérzéseiket. Azt hiszem, elég kegyetlenek lehettek, mert ahogy mama mesélte, pincékbe tereltek embereket, majd rájuk gyújtották a házat, és gépfegyverekkel soroztak meg mindenkit, aki menekülni próbált. De végső soron ez az Amerikai Egyesült Államok volt, és meggyőződésem, hogy az emlékeiben a valós események kissé összemosódtak már a nácikról szóló filmekkel.
Egy oklahomai táborba küldték, ahol elmondása szerint rengetegen meghaltak „a Nagyszerű Anyától való elszakadás miatt”, vagyis a tenger hiányától. Az úszás egyfajta szentség volt számukra.
Aztán Franklin D. Roosevelt megörökölte ezt a botrányos ügyet, amikor 1932-ben hivatalba lépett, és a beszámolók szerint elborzadt, holott sokkal nagyobb problémák is foglalkoztatták abban az időben. Bár egy massachusettsi szenátor, bizonyos Marcus Allen Coolidge mindent megtett a szabadon engedésük akadályozása érdekében, az elnök olyan gyorsan felszámolta a táborokat, ahogy csak tehette, és hazaengedte a foglyokat. Úgy vélem, jobban tetszett számára az ötlet, hogy még néhány száz hajléktalan vándoroljon az út szélén, mintsem hagyja J. Edgar Hoovert koncentrációs tábort vezetni.
Ebben az a vicces, hogy a mama szerint Hoover ereiben innsmouthi vér folyt és rendelkezett „a külsővel”, azért is bánt el olyan kegyetlenül a lakossággal, mert emlékeztették gyűlölt örökségére. De ugyanakkor mamának szokása volt kijelenteni, hogy egy-egy híres ember „egy volt közülük”, mint például Gloria Swanson és Edward G. Robinson. Az egyetlen híres ember, akiről váltig állította, hogy egész biztosan a földije, Albert Fish volt, a hírhedt kannibál és gyerekgyilkos, akit 1936-ban végeztek ki villamosszékben.
Megpróbált visszavergődni keletre tehervonatokon potyautasként, ami meglehetősen kellemetlen volt egy nő számára az utazáshoz, bár nem kimondottan szokatlan akkoriban. Ám nem is jelentette soha az egyenes utat sehová, és a számtalan börtönökben majd hajléktalantanyákon tett kényszerpihenőkkel és kerülőkkel Louisianától Minnesotáig végül feladta, amikor Seattlebe ért. A kontinens rossz oldala volt – mesélte –, de legalább a tenger partján.
Ott találkozott egy Newman nevű halásszal és szemétládával, aki pusztán azért vette feleségül, mert a közhiedelem szerint a nagyi fajtáját különös kapcsolat fűzte a halakhoz. Ha kiejted az „Innsmouth” szót egy utazó előtt akár Norvégiában, akár Japánban, ugyanaz a riadt pillantás fogad majd, amikor felismeri, bár általában egy szót sem akar majd beszélni róla. Newman magával vitte a nagyit a hajóján egyfajta kabalaként. Aztán ha nem fogott semmit, alaposan összeverte.
A nagyi azután kezdett összeomlani, hogy anya megszületett, ám még így is tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Newman bezárassa egy intézetbe. Anyám nem sokkal azután elszökött otthonról és már tizenkét éves voltam, amikor megpróbálta megkeresni az anyját és meglátogatni.
Erre nagyrészt én beszéltem rá, mert mindig is kifejezetten érdeklődtem a gyökereim iránt. Amennyire csak fel tudom idézni, mindig is azt éreztem, hogy más vagyok, mint a többi ember. Sokat álmodoztam arról, milyen dicsőséges fogadtatásban részesedek majd, amikor az igazi szüleim – talán a Mars királya és királynője – rám találnak. Rengeteget álmodtam repülésről vagy talán úszásról, egy homályos város hatalmas labirintusai közt, melyhez hasonlóról még csak nem is hallottam a Földön. Úgy hiszem, már azelőtt is álmodtam ezekről, hogy végighallgattam volna a nagyi elborultabb szónoklatait.
Anyám számára a találkozás megrázó volt: – Istenem, olyan ocsmány! És egy csepp józan esze sem maradt! – Anya remegett az undortól. – És bűzlik! – A buszon egészen hazáig zokogott. Később észrevettem, hogy furcsa pillantásokat vet rám, mintha csak azt mérlegelné, vajon kezdek-e a nagyira hasonlítani.
Nem akarta, hogy bármi köze is legyen az anyjához. Azt hiszem, megtiltotta volna nekem, hogy meglátogathassam, ha az engedélyét kérem, így inkább nem kértem. Mivel másnak éreztem magam, korán megtanultam megvédeni a titkaimat és megtalálni a kiskapukat a mások számára felállított szabályok közt. Ha azt hiszitek, most csak hencegek, hát még csak nem is gyanúsított senki, miután segítettem neki megszökni, nem is beszélve sok más dologról, amiket megúsztam. De akkoriban csak havonta egyszer-kétszer látogattam meg a nagyit koholt történetek vagy egyszerű iskolakerülés révén, hogy aztán egészen az otthonig sétáljak és stoppoljak, ami Issaquah közelében állt.
Nem találtam őt ocsmánynak. Szerintem gyönyörű volt, karcsú és méltóságteljes egyfajta régies módon. Hatalmas szemei egész arcát átformálták, amikor az otthonáról és hitéről beszélt, és úgy tűnt, mintha tényleg valamilyen mérhetetlen mélységbe pillantana. Egyúttal azt sem hittem el, hogy teljesen őrült lett volna, hiszen a történetei tökéletesen egybevágtak az álmaimmal. Ami a szagot illeti, az a gondozók bűne volt, de valahányszor meglátogattam, addig reklamáltam és fenyegetőztem, amíg meg nem tisztították és el nem látták a béklyói okozta sebeket. Már akkor is, bár csak gyerek voltam, az emberek tudták, hogy komolyan kell venniük, ha egy bizonyos módon néztem rájuk. Mivel annyi dologban különböztem a legtöbb embertől, természetesnek tűnt, hogy vallásomnak is másnak kell lennie, így elsajátítottam a nagyiét. Azt kívánom, bár jobban figyeltem és többet megértettem volna, és a nagyi zaklatott életútja nem zavarta volna úgy össze őt. A történet a csodálatos hercegnőről, aki a tenger mélyén szunnyad, azt várva, hogy felébresszem őt a kövekkel és a keresztséggel, gyakori fantáziaképül szolgált tinédzserkori önkielégítéseimhez. Gyűlöltem a lehetőséget, hogy mindez esetleg zagyvaság, hogy a mama esetleg összevegyítette vallási dogmáit Csipkerózsika meséjével. Bár átkutattam minden könyvtárat és antikváriumot Washingtonban és Oregonban, majd’ tucatnyi levelet írtam professzoroknak és egyházi tisztviselőknek, sosem találtam bizonyítékot vagy hivatalos forrást Dagon Ezoterikus Rendjének vallásáról és gyakorlásáról. Talán csak nem volt már több Dagon-hívő.
Talán én voltam az utolsó.
Folytatás a magazinban.
* * *
Az Azilum #18 magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.
