Július 14-én indul az Azilum #17 magazin előrendelése, a magazin központi témája ezúttal Robert E. Howard lesz. Howard nagyon szerethette szerepeltetni a Tsathogguát idéző démoni varangyait a történeteiben, erre jó példa Az apátság című rövid elbeszélés is. Nem képtelenség az az ötlet, hogy esetleg A yuggothi gomba St. Toad’s című szonettje, vagy Robert Bloch The Feast in the Abbey című írása inspirálta őt.

A narrátor, John O’Donnel egy ősrégi apátságot keres fel, és meglepődik, hogy milyen jó állapotban áll. Belépve egy feljegyzést talál, amely egy nő megörökítette élményeit: az apátság romjainak első felkeresése során egy varangy megharapja, majd furcsa álmokat lát azután, amelyekben egy ismeretlen hang őt szólítgatja.

Azonban Az apátságot Howard nem fejezte be, és nem tudni, miért. A töredékből azonban megjósolható egy nagyon is valószínű kimenet, és egy ilyen toldással próbálkozott C. J. Henderson is, aki Howard számos „posztumusz kollaborációjának” volt társszerzője.

Az apátság az Azilum #17 magazinban fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában, az Azilum #17 első beleolvasójában ebből mutatunk egy rövid részletet.

* * *

A nap már a fák mögé bújt, amikor megérkeztem az apátsághoz. Tömzsi, háromszintes épület volt, egészen nyilvánvalóan szász építészeti jelleggel. Egy pillanatra ledermedtem az ámulattól. Láttam már apátságok és kápolnák romjait, de ez itt figyelemreméltó állapotban leledzett. Falai már nem álltak, és a maradványokat övező hatalmas tölgyfák druidák árnyait vetették rá. Nem sokkal messze egy medence feküdt tőle, kerekded, nyálkás kőszegélyét moha fedte. Bizonyára emberi kéz emelte. Úgy véltem, ezt az épületet még ma is lakják. Azonban csend telepedett meg rajta, és senkivel sem találkoztam.

Beléptem. A lakóknak mintha sürgősen távozniuk kellett volna, mivel kezdetleges bútoraik úgy álltak, mintha még mindig használatban lennének. Észrevettem egy régimódi asztalt, olyasfélét, amely mögött szerzetesek ülnek kéziratokat dekorálva és pergamentekercseket írva. Egy darab papiros is feltűnt, mintha valaki épp csak most fejezte volna be az írást. Felkaptam, félig-meddig attól tartva, hogy ősi szimbólumokkal lesz teli. De a szöveg angol nyelven szólt, ráadásul egy női kéztől származott. Az eleje hiányzott.

„…ezekről a bámulatos romokról, annak ellenére, hogy néhány héttel ezelőtt miféle kellemetlen élményben volt részem. Nem tudom, meséltem-e már erről. Először pillantottam meg ezt az ősi apátságot, noha a nyarat alig néhány kilométerre tőle töltöttem, mint tudod, Brill professzor háza egy köpésnyire áll a romoktól. Ő volt az, aki idevezetett, és épp a romok körül ücsörögtem és szomjas lettem, mivel hosszú volt a séta a poros úton. A víz a medencében eléggé tisztának látszott, úgyhogy elhatároztam, iszom belőle. Lehajoltam és a tenyeremmel mertem vizet. Hideg volt és üdítő. Aztán, amikor elfordultam a medencétől, azt kívántam, bár ne ittam volna, mert egy szörnyen visszataszító lény mászott elő a víz alól, egy óriási varangy. Elhúzódtam, és legnagyobb rémületemre egy gyűlöletteljes kuruttyolással a ruhámra ugrott. Felsikoltottam, de nem csak a félelemtől, hanem mert valami éles tárgy felhasította a bőrömet. Brill professzor odarohant hozzám, és a fertelmes állat visszamenekült a medencébe, és olyan undorító módon kuruttyolt, mintha csak a győzelmét hirdette volna ki. Még sosem láttam harapós békát, és Brill professzort sem tudtam meggyőzni arról, hogy egy varangy volt, de amit tett velem, azt nem lehetett letagadni. Foga volt, átszúrta vele a szoknyámat és a harisnyámat és felsebezte a combomat. Vérzett és jócskán sajgott. És noha azóta már begyógyult, halvány, de könnyen kivehető heg éktelenkedik a helyén, bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy léteznek harapós varangyok; az egyes agyarak nyomai tisztán látszódnak.

Kétségkívül azt hihetnéd, hogy emiatt távol tartottam magam az apátságtól, de amint mondtam, annyira lenyűgözött az épület, noha nem állt most már másból, mint egy rakás mohalepte és omladozó kőből. Brill professzor különösképp nem örül annak, hogy erre csatangolok, és mindig ragaszkodik ahhoz, hogy elkísérjen, habár néhány alkalommal elszöktem az otthonából, és egymagamban ücsörögtem az öreg, mohás köveken, azon merengve, milyen lehetett fénykorában. A professzor mondott valamit utolsó apátjának kellemetlen jelleméről, és mintha azt sugallta volna, hogy a hely megőrzött valamicskét urának rossz természetéből. De még mindig annyira elragadó ez az ősöreg hely, és gyakran meglátogatom, persze sejtheted, mennyire éberen figyelem a medencét!

Azon tűnődöm, hogy vajon elragadtatásom e hely iránt okozza-e azokat a fantasztikus álmokat, amelyeket mostanában látok. Semmi konkrét és körülhatárolt dolog nem szerepel bennük, csak vizenyős, mohával benőtt, penészes falak homályos érzete, amely sötét, árnyas fák képével egészül ki, amelyek lopódzó alakok felett hajladoznak; mély, kivilágítatlan pincebörtönök és rozsdásodó láncok villannak fel, és egy hangot hallok, amely a sötétben azzal gúnyolódik rajtam, hogy megjelölt. Mindig azt mondja: Hívlak majd, és te jönni fogsz. Hát nem szerfelett különös?”

A szövegnek itt vége szakad, de a margóra egy másik kéz – furcsa, archaikus írással – néhány szót vésett, amely feltételezhetőleg latinul van. Különös pecséttel látták el, amelynek emblémája valamiféle korbácsot ábrázolt, amelyet az önostorozók is használtak egykor.

*

Eddig tart Robert E. Howard a töredéke. A folytatás C. J. Henderson toldása. Folytatás az Azilum #17 magazinban, előrendelés július 14-től a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.

Az összdarabos utórendelés előzetes felmérése elindult a webáruházban, részletes információkat ezen a linken találsz.