Minél jobban elmerülünk a Grimm-fivérek meséiben, annál inkább kezdjük őket rémmeséknek hívni. Legtöbbjükre ez a jelző határozottan érvényes, de akad azért pár olyan, melyben nem akarják egymást megenni különböző élelmiszerek, és testrészek is csak módjával hullanak.
A mai két mese, igazából egy mese első (1812) és utolsó (1857) kiadású verziója. A történet megmaradt az évek során, de látható, hogy a második verzió kifinomultabb és kidogozottabb. És bár a bizonyos testrész mindkét esetben leesik a helyéről és elgurul, több fontos elem is megváltozik.
A rablóvőlegény (Der Räuberbräutigam) – 1812
Egy királylány kezét odaígérték egy hercegnek, aki többször megkérte, hogy látogassa meg a kastélyában. A lány azonban mindig visszautasította, mert az út egy rengeteg erdőn át vezetett, és félt, hogy eltéved.
– Ha csupán ettől tartasz – mondta a herceg – szalagot kötök minden fára, hogy odatalálj hozzám.
A királylány még próbálta elodázni a látogatást, mintha titokban félne, de végül nem maradt más kifogása, így neki kellett indulnia. Reggeltől estig sétált a mélységes-mély erdőn keresztül, míg végül egy hatalmas házhoz nem ért. Belül mindenütt csend honolt. Csak egy öregasszonyt talált ott, aki az ajtó mellett üldögélt.
– Megmondaná, hogy a herceg, a vőlegényem, itt lakik-e?
– Gyermekem – felelte az asszonyság – még szerencse, hogy most érkeztél, amikor a herceg nincs itthon. Fel kellett tennem egy üst vizet, mert azt tervezik, hogy amint hazaérnek, megölnek, megfőznek, aztán megesznek.
Abban a pillanatban a herceg és bandája hazaérkezett a fosztogatásból. Azonban mivel az öregasszony szívében együttérzés ébredt a menyasszony fiatalsága és szépsége láttán, azt súgta neki, mielőtt bárki meghalhatta volna:
– Gyorsan menj le a pincébe, és bújj el az egyik nagy hordó mögött!
A lány épp csak bebújt a hordó mögé, amikor a rablóbanda egy öregasszonyt vonszolva lecsörtetett a pincébe. A lány a rejtekhelyéről mindent látott, anélkül, hogy őt észrevették volna. Döbbenten vette észre, hogy az öregasszony nem volt más, mint a saját nagyanyja. A rablók kegyetlenül lemészárolták az öregasszonyt, az ujjáról pedig egyesével lehúzgálták a gyűrűket. Azonban a gyűrűsujjáról csak nem akart lejönni a gyűrű, úgyhogy az egyik rabló fogott egy fejszét, és levágta. Az ujj a nagy csapástól a hordó mögé repült, egyenesen a lány ölébe.
Miután a rablók sokáig keresték az ujjat, az egyikük így szólt:
– Hát a hordó mögött néztétek már?
– Jobb lesz, ha várunk reggelig, és a nap fényénél keresgélünk tovább – vélekedett egy másik. – Holnap újra megpróbáljuk, a világosban biztos meglesz.
Ezután a rablóbanda a pincében álomba merült. Amint elaludtak, és hangosan hortyogtak, a lány kióvakodott a hordó mögül. A padlón szép sorban hevertek a banditák, a menyasszonynak pedig át kellett lépkednie a fejük fölött, hogy az ajtóhoz érjen. Rettegett, hogy felébreszti valamelyikőjüket, de szerencsére nem így történt. Kiszaladt az ajtón, és az erdőben a holdfényénél a szalagokat követve hazabotorkált.
Otthon a lány mindent elmesélt az apjának, aki az egész hadsereget a kastély köré rendelte, hogy álljanak készenlétben a vőlegény érkezésére. Ez már aznap meg is történt. A vőlegény rögtön kérdőre vonta a lányt, hogy miért nem látogatta meg ígérete szerint az előző nap.
A lány erre azt felelte:
– Mert nagyon rosszat álmodtam. Álmomban egy házban jártam, ahol egy öregasszony ült az ajtó mellett, aki azt mondta, hogy nagy szerencse, hogy akkor jöttem, amikor senki nincs otthon. Már feltett egy hatalmas üst vizet, mert a ház lakói meg akarnak ölni, főzni, aztán enni. Mialatt ezt magyarázta a rablók hazaértek, de mielőtt még észrevettek volna, az öregasszony így szólt:
– Gyorsan menj le a pincébe, és bújj el az egyik hordó mögött!
Épp csak bemásztam mögé, a rablók már jöttek is le a lépcsőn, magukkal vonszolva egy öregasszonyt, akit utána meg is öltek. Miután végeztek vele, szép sorjában elkezdték lehúzkodni a gyűrűket az ujjáról, de az egyik csak nem akart lejönni, úgyhogy az egyik rabló fejszét ragadott, és lecsapta az ujjat, ami a levegőbe nem repült. Pont a hordó mögé esett, egyenesen az ölembe, és itt van nálam!
Azzal előhúzta az ujjat a zsebéből.
Amikor a vőlegény látta és hallotta ezt, a félelemtől falfehérré sápadt. Megpróbált az ablakon kiugorva elmenekülni, de a katonák készen álltak. Elkapták az egész bandájával együtt, és gaztetteikért kivégezték őket.
A rablóvőlegény (Der Räuberbräutigam) – 1857
Volt egyszer molnár, akinek volt egy gyönyörű szép lánya. Amikor felnőtt, az apja aggódni kezdett, hogy sikerül-e megfelelő férjet találnia neki, aki gondoskodni tud róla.
„Ha jön egy becsületes férfi, aki megkéri a kezét, én bizony neki adom,” gondolta.
Nem sokkal ezután érkezett is egy kérő, aki nagyon tehetősnek tűnt. Mivel a molnár nem látott benne semmi kivetnivalót, neki ígérte a lányát. A lány azonban nem szerette úgy a férfit, ahogy egy menyasszonynak szeretni illik a vőlegényét. Nem bízott benne, és bármikor látta, vagy csak eszébe jutott, fagyos rémület kúszott a szívébe.
– A menyasszonyom vagy, de még sosem jártál nálam – szólt egy nap a kérő.
– Nem is tudom, hol laksz – felelte a lány.
– A házam messze az erdő közepében áll.
A lány próbált kibúvót találni, hogy biztosan nem találna oda, de a vőlegény közbevágott.
– Jövő vasárnap mindenképp meg kell látogatnod, már vendégeket is hívtam. Majd hamut szórok az erdőn keresztül vezető útra, így biztosan odatalálsz.
Amikor eljött a vasárnap, a lány elindult, de a szívében nyugtalanságot érzett, bár nem tudta volna pontosan megmondani miért. A zsebét telerakta borsóval és lencsével. Bár az úton végig egy hamucsík vezetett, ő a biztonság kedvéért minden lépésnél elhintett pár borsót jobbra is balra is.
Egész nap gyalogolt, mire az erdő közepébe ért, ahol a legnagyobb sötétség uralkodott. Itt egy magányos házra bukkant. Nem nyújtott kellemes látványt, mert egyáltalán nem tűnt otthonosnak, sőt egyenesen lehangoló volt. Bement, de nem talált senkit odabent, a legnagyobb csend uralkodott mindenhol.
– Fordulj vissza, szép ara,
ebben a házban ne maradj,
mert sötétszívű a ház ura! – kiáltotta hirtelen egy hang.
A lány körbepillantott, és rájött, a hang egy madárkától jött, aki egy falon lógó kalitkában raboskodott.
– Fordulj vissza, szép ara,
ebben a házban ne maradj,
mert sötétszívű a ház ura! – kiáltotta újra.
A szép menyasszony szobáról szobára járt, felfedezte az egész házat, de az egészen üres volt, egy lelket sem talált sehol. Végül a pincében egy öregasszonyra bukkant, aki biccentéssel köszöntötte.
– Megmondaná, kedves öreganyám – kérdezte a leány ,– hogy a vőlegényem itt lakik-e?
– Ó, szegény gyermekem! Gyilkosok tanyájára tévedtél! Azt hitted, menyasszony vagy, aki hamarosan férjhez megy, de a hitvesed itt csak a halál lesz. Nézd, már felraktam a vizet ebbe a hatalmas kondérba! Ha a haramiák a kezük közé kaparítanak, gondolkodás nélkül miszlikbe aprítanak, megfőznek, és megesznek, mert a ház lakói kannibálok. Ha csak én nem könyörülök meg rajtad, neked véged!
Aztán az öregasszony elrejtette egy jókora láda mögé, ahonnan ki sem látszott.
– Légy olyan csendes, mint egy kis egér! – figyelmeztette az öregasszony. – Meg ne mozdulj, meg ne próbálj elszökni, mert akkor véged. Éjjel, amikor a rablók alszanak, elmenekülünk mindketten. Olyan régóta várok a megfelelő alkalomra!
Amint a lány elhelyezkedett, meg is érkezett a gyilkos banda. Egy másik leányt vonszoltak maguk után. Mind részegek voltak, és nem hatotta meg őket a lány kiáltozása és nyöszörgése. Három pohár bort adtak neki: egy vöröset, egy fehéret és egy sárgát, aztán miszlikbe aprították. A szegény menyasszony csak úgy remegett a láda mögött, amikor látta, milyen sorsot szántak neki. Az egyik rabló észrevette az áldozatuk ujján csillogó arany gyűrűt, de nem tudta lehúzni, ezért nemes egyszerűséggel előhúzta a baltáját, és lecsapta a halott lány ujját. Az azonban a láda mögé repült, egyenesen a leány ölébe. A rabló felkapott egy lámpát, hogy a keresésére induljon, de sehol sem találta.
– Nézted már a láda mögött? – kérdezte az egyik rablótársa, de ekkor az öregasszony így kiáltott:
– Gyertek vacsorázni, a keresgélés bőven ráér holnap is, az ujj úgysem szalad el!
A rablók belátták, hogy az öregasszonynak igaza van, és felhagytak a kereséssel. Az öregasszony altatószert kevert a borukba, így nemsokára már a padlón kinyúlva hortyogott az egész banda. Amikor a menyasszony ezt meghallotta, kimerészkedett a láda mögül, és óvatosan kiosont az alvó gazemberek közt, végig attól rettegve, hogy véletlenül felébreszti valamelyiküket. De sikeresen kijutott az öregasszonnyal együtt, kinyitották az ajtót, és sietve maguk mögött hagyták a rablótanyát. A szél elfújta az útra szórt hamut, de a borsó és lencse kicsírázott, és a hold fényében mutatta nekik az utat. Egész éjjel gyalogoltak, reggelre aztán elérték a malmot. A lány mindent elmesélt az apjának.
Amikor elérkezett az esküvő napja, összegyűltek a barátok és a szomszédok, akiket a molnár meghívott. A vőlegény is megérkezett. Amikor már mind az asztal körül ültek, mindenkinek mesélnie kellett egy történetet. Csak a menyasszony ült csendben, nem szólt semmit, egészen addig, amíg a vőlegénye hozzá nem fordult.
– Mi van, kedvesem, hát egy történetet sem ismersz? Mesélj nekünk valamit!
– Elmesélem akkor az egyik álmomat – felelte a lány. Egyedül vágtam át az erőn, amikor végre egy házhoz értem. Ebben a házban egy kalitkában madár ült, aki így kiáltott:
– Fordulj vissza, szép ara,
ebben a házban ne maradj,
mert sötétszívű a ház ura!
Aztán elismételte. De drágám, az álom még koránt sem ért véget. Ahogy végigjártam a szobákat, min üres volt, minden annyira elhagyatottnak és nyomorúságosnak tűnt. Végül lemerészkedtem a pincébe, ahol egy vénséges vénasszonyt találtam. Megkérdeztem tőle, ebben a házban lakik-e a vőlegényem, mire így felelt:
– Ó, szegény gyermekem, rablótanyára tévedtél! Itt lakik ugyan a vőlegényed, de ha itt talál, megöl, miszlikbe aprít, megfőz és megesz vacsorára!
De drágám, az álom még most sem ért véget! Az öregasszony elrejtett egy láda mögé. Amint végeztünk, hazatértek a rablók, egy szerencsétlen lányt vonszolva, akit megitattak háromféle borral: vörössel, fehérrel és sárgával. Drágám, tovább is van még az álom! Az egyik rabló megpillantott egy aranygyűrűt a leány ujján, de nem tudta lehúzni, úgyhogy nemes egyszerűséggel lecsapta egy baltával. De olyan erővel sújtott le, hogy az ujj felugrott, berepült a láda mögé, és az ölembe esett. Ni, itt is van!
Azzal előhúzta az ujjat, és megmutatta az egész társaságnak.
A rabló, aki a történet alatt halálosan elsápadt, felugrott, és elmenekült volna, de a vendégek megragadták, és az igazságszolgáltatás elé vitték. Gonosz tetteikért őt és az egész bandáját elítélték, és kivégezték.
Nem győzzük hangsúlyozni, elégszer elismételni, hogy azzal nem ért véget a munka, ha az utolsó mondat végére odakerül az írásjel. Az általad késznek gondolt novellát át kell olvasnod még jó pár alkalommal, és felül kell tudnod bírálni a saját, addigi döntéseidet és elképzeléseidet. Nem szabad félni attól, ha egy részletet nem csak átírni, vagy áthelyezni kell, hanem teljesen újat kell írni helyette, vagy éppen ki is kell húzni teljesen.
Ha utólagosan nem ellenőrződ le a novelládat, szinte garantálható, hogy jelentős hibák maradtak benne. Gondolj bele, hogy dolgozol egy anyagon napokat, heteket, és a végén azért válik feleslegessé több heti munkád, mert a végső ellenőrzéseket elodázod és a novellád egy kusza, zavaros katyvasz lesz.
Ahogy a fenti mesén is látszik – bár ott 45 év telt el – az idő során fejlődött a történet, és a nyers, puritán meséből egy olyan verzió lett, melyben már egy mondóka is szerepel.
Hidd el, mindenki sokkal jobban jár azzal, ha a szerző vakarja a fejét még a pályázati anyag elküldése előtt, és nem a pályázat elbírálója, miután elolvasta a beküldött anyagot.
