1906-ban Arthur Machen irodalmi karrierje ismét virágozni kezdett, amikor megjelent a The House Of Souls válogatás, mely összegyűjtötte a kilencvenes években írt legjelentősebb műveit. A négy történet (A Fragment of Life, The White People, The Great God Pan, The Inmost Light) mindegyike megtalálható az Arthur Machen: A nagy Pán isten és más szentségtelen történetek kiadványunkban. A beleolvasó sorozat harmadik részében pedig abból az előszóból mutatunk meg egy részletet, melyet Machen írt az 1906-ban megjelent könyvhöz, és olvasható lesz magyar nyelven Somogyi Gábor fordításában kötetünk Függelék részében.
Az Arthur Machen: A nagy Pán isten és más szentségtelen történetek kiadványunk előrendelhető a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.
Előszó a The House of Soulhoz
Már közelített az ősz azon az 1889-es napon, amikor felébredt bennem a gondolat, hogy kipróbáljam magam modern stílusban írni. Ezért aztán irodalmi álruhát öltöttem fel. A gazdag, művelt angol a XVII. század elején mindig is érdeklődésem középpontjában állt. Hozzászoktattam magam, hogy utánozzam e régi kor modorát mind betűvetésben, mind gondolkodásmódban; ennek megfelelően naplót vezettem, és már félig-meddig tudat alatt is úgy fogtam neki a napi teendőimhez, mint ahogy annak idején a Karolingok lovagjai. Így aztán, amikor 1884-ben lehetőséget kaptam a Heptaméron lefordítására, a legnagyobb természetességgel vetettem papírra kedvenc történelmi korom stílusát, és ahogy néhány kritikusom megjegyezte, sokkal archaikusabbra sikerült, mint az eredeti szöveg. A The Anatomy of Tobacco szintén kísérletezés a régies stílussal; a The Chronicle of Clemendy egy kötetre való történet, amely mindent megtett azért, hogy középkorinak tűnjék; a Moyen de Parvenir fordítása szintén archaikus nyelvezetű.
De végül rá kellett jönnöm, hogy túlságosan sok időt töltöttem a múltba merülve, és nem igazán tudtam, hogyan szabadulhatok meg ettől. Befejeztem a Casanova-fordítást, amely modernebb mű, bár nem igazán újszerű, és nem maradt semmi a tarsolyomban, és szöget ütött a fejemben, hogy írnom kellene valami apróságot a magazinoknak. E fordulat egy, a Globe-nak küldött szerény cikkel történt meg, amely a régi angol szólásmondásokról szólt; sosem fogom elfelejteni, milyen büszke és boldog voltam, amikor egy nap Doverben, amikor a friss, őszi szél fújdogált a tenger felől, megvásároltam a lapot és megláttam tanulmányomat a címoldalon. Természetesen felbátorított, így további esszék születtek a tollamból, majd megpróbálkoztam a St. James’s Gazette-tel, és azt tapasztaltam, hogy ők két fontot fizetnek, míg a Globe egy guineát, így aztán több figyelmet fordítottam a St. James Gazette-re. Az értekező prózától végül eljutottam a novellákig, jó néhányat írtam ezekből is a Gazette-nek egészen 1890 őszéig, amikor elkészült a Kettős visszatérés. Nos, Oscar Wilde azt kérdezte tőlem: „Ön a szerzője ennek a történetnek, amely mostanában felborzolta a kedélyeket? Kitűnő írás.” Viszont, noha felborzolta a kedélyeket, pályafutásom a Gazette-nél véget ért.
Ennek ellenére folytattam a történetgyártást, javarészt olyan médiumoknak, amelyeket „társasági” újságoknak hívtak, és mára már mind eltűntek. Egyikük egy olyan lapban jelent meg, amelyről már rég elfeledkeztem. A történet címe Resurrectio Mortuorum volt, és a szerkesztő roppant nagy érzékenységgel The Resurrection of the Dead címre keresztelte át.
Nem emlékszem tisztán rá, hogyan kezdődött a történet, de szerintem valahogy efféleképpen: „Az öreg Mr. Llewellyn, a walesi antikvárius, a földre dobta a reggeli újságot, rácsapott az asztalra, és felkiáltott: – Szent ég! Az áll itt, hogy az utolsó Caradoc megházasodott egy baptista kápolnában! Valami prédikátor vezette a szertartást Peckham környékéről.” Én voltam az, aki néhány évvel e boldogságos esemény után bemutattam egy fiatal, teljességgel elégedett és boldog kereskedelmi hivatalnokot, aki valamiképp túl gyorsan fut a busz után egy reggel, és egész nap szédeleg a hivatalban, majd kábán tántorog hazafelé, hogy épp az ajtóküszöb előtt visszatérjen belé ősi tudata. Azt hiszem, feleségének látványa és hanghordozása volt az, amely minden előjel nélkül figyelmeztette őt arra, hogy semmi keresnivalója e nő mellett, hogy felesleges e londoni akcentus, hogy hiába jön a lelkész vacsorára, illetve, a vöröstéglás ház, Peckham vagy London, mind nem számít már. Noha az Usk partján álló öreg házat már ötven éve eladták, még mindig ő volt Caradoc Garthból. Elfelejtettem, hogyan ért véget a történet, de nagyban hozzájárult az Egy élet töredéke alapkoncepciójához.
És valahogy, noha a történet félig-meddig megíródott, megjelent és fizettek érte, sokáig elkísért 1890 és 1899 között. Elkápráztatott a benne szereplő, a nyers londoni külváros és a mostoha életvitel, a Cityben tett mindennapos utazásaim, a mérhetetlen banalitás és a teljes jelentéktelenség és a folyómenti, öreg, szürke ház az erdőben, a jakobita veranda címerdíszei, a nemes és ősi hagyományok közötti kontraszt: mindez megragadott, és sokat gondoltam rá félreértett történeteim írása során. Ott motoszkált a fejemben mindvégig, és végül 1899-ben rászántam magam, hogy újraírjam egy némiképp eltérő nézőpontból.
Az igazság az, hogy annak az évnek márciusában, egy szürke, vasárnapi délután vándorolni indultam egy barátommal. A Gray’s Innben laktam akkoriban, és a Gray’s Inn Roadon kaptattunk különös, módszertelen felfedezőútjaink egyikén London eldugott szegletei felé, amelyek mindig is izgattak. Nem hiszem, hogy lett volna bármiféle előre kigondolt rendszer ezen útjaink során, de töméntelen kísértéseknek kellett ellenállnunk. Például az út jobb oldalán terült el London legkülönösebb negyede – persze, csak azoknak, akiknek volt ezekhez szemük. 1800 és 1820 közt épült utcák futottak egy völgy felé, aztán a King’s Cross Roadot keresztezve meredeken emelkednek felfelé, amelyről mindig az jutott az eszembe, hogy valami nagy, tengerparti helység hátsó és szegényebb részében tartózkodom, és a tetőtéri ablakból biztos nagyszerű kilátás nyílik a vizekre. Ezt a helyet egykor Spa Fieldsnek hívták, és Huntingdon grófnőjének is állt ott egy jó és öreg imaháza, amely a környék nevezetességének számított. Ez az a hely, ahová szívesen visszavonulnék a nyilvánosság elől; persze, nem a hatóságok elől, hanem inkább azért, hogy ne találkozzam olyanokkal, akik korábbról már ismernek engem.
