A Black Aether olvasói nagy részének valószínűleg már nem cseng ismeretlenül a neved, hiszen Lebbencs Cthulhu című novellád a magazin második számában is megjelent. Azoknak azonban, akik keveset tudnának rólad, mesélnél magadról egy kicsit? Mióta írsz, minek a hatására döntöttél úgy, hogy ezzel szeretnél foglalkozni, és hogyan jutottál el odáig, hogy sok más hely mellett a BA-ban is publikálj?
Nyíregyházán élek, 1986-ban születtem és egy olvasót idézve, aki valamiért felhúzta magát a Húgycsőbalerina című könyvemen: „a szerző világéletében urológus akart lenni, de sose jött össze a felvételi pontszám egyötöde sem”.
Mondanám, hogy ez mindent össze is foglal, de a valóság az, hogy én világéletemben paleurológus akartam lenni. Ez félig urológus, félig paleontológus, azaz dinoszauruszokat akartam bögyörőzni. Ám aztán kiderült, hogy nagyon keveset tudunk az őshüllők szaporító szerveiről, még pénisz-fosszilíák sem maradtak a rettenetes gyíkok után, ezért igen nehéz őket megmenteni a hereráktól. El sem jutottam hát a paleurológiai tesztig – helyette prózát kezdtem írni, leginkább azért, mert ott még előfordulnak őshüllő péniszek.
No de viccen kívül, akkor döntöttem el, hogy író szeretnék lenni, amikor általános iskolában felképelt az osztályfőnököm egy, az iskolai újságban megjelent írásomért. Amikor beindult a suliújság, elkezdtem egy paródia sorozatot firkálni az akkoriban népszerű mexikói telenovellákról – a Paula, Paulina és a lábgombás pite folytatásos tragikomédia két epizódot is megélt, majd gyorsan félbemaradt, amikor az osztályfőnök kezébe került a lap. Ő amúgy sem fogta magát vissza, ha pofonokról volt szó, a nyakleves mellett pedig kaptam egy kioktatást arról, hogy olvassak Karinthyt, mert az igazi humor, ez pedig itt csak gusztustalankodás (jaja, irodalomtanár volt). De talán nem is ez hozta meg a kedvem a szóejakuláláshoz, hanem az, hogy utána idegen kölykök, köztük felsőbb évesek is odajöttek hozzám, és kérdezgették, lesz-e újabb része a lábgomba-mesének – na ez viszont már jól esett.
Caliban Online
Középiskolás koromban faltam a horrort (King, Poe), aztán felfedeztem a klasszikus avantgárdod, és beleszerettem. Később Kafka és William S. Burroughs prózája volt a legnagyobb hatással rám (ez máig így van) – a mágikus realizmus és a szürrealizmus jegyében kezdtem novellákat szülni. Beütött még nálam Bret Easton Ellis és Palahniuk is. Meg Nabokov. Kezdetben a neten publikáltam, aztán néhány irodalmi lapban és antológiában, majd nekiálltam megírni egy regényt. A Mesék Kaptárvárosból kötet hat évet pihent a fiókban, mire sikerült kiadót lelni neki. Aztán összeálltam néhány fura fazonnal, köztük Tépő Donáttal, és együtt elindítottuk a Katapult Kortárs Alkotói Oldalt. Akkor indultak be jobban a dolgok, amikor egy amerikai zeneszerző ismerősöm tanácsára elkezdtem lefordítani a novelláimat, az elsőt rögtön megvette a mágikus realizmusra szakosodott Phantom Drift – A Journal of New Fabulism. A legjobban aztán az bátorított fel, amikor a Caliban Online is közölt – egy olyan folyóirat, amiben régen kedvenc íróm, Burroughs is publikált. Azóta három prózakötetem jelent meg Amerikában.
De a BA-hoz kanyarodva: kinn sok a Lovecraft-tal foglalkozó irodalmi lap – amikor írtam a Lebbencs Cthulhu-t gondolatban már el is küldtem pár amerikai folyóirathoz. De annyira ungarische témájú lett a szöveg a sok gőzölgő lebbencstésztával, hogy végül le se fordítottam. Megörültem hát, amikor kiderült, hogy itthon is beindult egy ilyen magazin. Weird irodalmi folyóirat Magyarországon? Hülye lettem volna nem elküldeni az írást.
Hogyan tudnád definiálni a stílusodat azok számára, akik sosem olvastak még Komor-novellát?
Szerencsés helyzetben vagyok, mert általában a címek már nagyjából felvázolják, miről szólnak és milyen stílusúak a szövegeim. Ha kérdezik, mit írok, bedobok pár címet, például a Fityma-gólemet, a Kakukkos pinát vagy a Vazelin matyót, és általában nincs több kérdés – de egyébként morbid, szürreális abszurdokról van szó, sok extrém horror elemmel – az utóbbi időben már jórészt gyorsan fogyasztható egyperceseket írok, amik egy-egy csattanó mondattal nyitnak – például „Apró egyiptomi piramisokat fedezek fel a székletemben” vagy „Véletlenül rossz szoftvert töltök le, és avi fájllá konvertálom a seggemet” – aztán ebből épül fel egy fura kis történet.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a bizarro fiction irodalmi zsáner magyar úttörője vagy. Hogyan kerültél először kapcsolatba a műfajjal, és eltökélt szándékod volt-e, hogy bizarro novellákat írj, vagy pedig már hamarabb foglalkoztatott a bizarr, szürrealista fikció gondolata, minthogy találkoztál volna a bizarro cimkével ?
Viszonylag későn botlottam bele ebbe az egész bizarro dologba – már túl voltam pár külföldi publikáción, és épp kiadót kerestem az első összeállt angol nyelvű kötetemhez, a Flamingos in the Ashtray-hez. Amikor az Eraserhead Press honlapjára rábukkantam, először azt hittem, csak egy sima weird szövegekre specializálódott kiadóról van szó – aztán belemerültem a témába, és kiderült, hogy itt egy több kiadóra támaszkodó irodalmi mozgalom, egy kész zsáner áll a háttérben, ami pont azokat a filmeket, könyveket emeli piedesztálra, amik rám is nagy hatással voltak. Cronenberg, Lynch, John Waters, Burroughs, Kafka – be***ás, ezek lelki társak. Sokan érkeznek egyébként így – nem a műfajt fedezik fel először, és kezdenek bizarrót írni, hanem már eleve ilyesmiken dolgoznak, és ezért kerülnek a zsáner bűvkörébe.
Lovecraft írásai mennyire inspiráltak a kezdetekkor, mennyire voltak hatással a te írói munkásságodra? Van esetleg kedvenc novellád tőle?
Hazudnék, ha azt mondanám, hatalmas Lovecraft fan vagyok – de a hatását nehéz lenne tagadnia bárkinek, aki a weird irodalom berkein belül mozog. Az ötletei, a lényei megmozgatják a fantáziámat, az írói stílusa viszont nem. Irodalmi szempontból számomra túl aszexuális egyébként Lovecraft – viszont a lovecrafti erotika irányzat szerintem nagyon érdekes lehetőséget rejt.
Az első könyv, ami a kezembe akadt tőle még tinédzser koromban az az Eryx falai közt volt. De valamiért legjobban a tengerhez kötődő írásait szeretem a leginkább. Talán mert az óceáni élővilág groteszk idegenszerűsége amúgy is foglalkoztatja a fantáziámat, Lovecraft pedig még rá is pakol erre – például a Dagon-nal. Emlegetném még a Cthulhu hívását, de azt meg olyan snassz lenne felhoznom – tekintve, hogy a legtöbbet hivatkozott/idézett szövege. De most komolyan – van aki szerint Cthulhu nem cuki pofa?
Először a Dögnyugat című novelláskötetet olvastam tőled, mikor pár éve teljesen véletlenül szembe jött velem a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán. Akkor nagyon tetszett benne, hogy sokkal másabb, érdekesebb, szürreálisabb és kísérletezőbb, mint amit alapvetően egy kortárs magyar novellagyűjteménytől vártam volna. Ennek hatására nem sokkal később sikerült beszereznem a Mesék Kaptárvárosból című regényedet, mely szintén nagyon tetszett, azonban kevésbé bizarranak, és sokkal inkább a weird irodalom felé húzó írásnak találtam. Olyan kötetek után, mint a Húgycsőbalerina, vagy épp a Nácik a Dínók Ellen, mennyire érzed még magadénak ezt a kevésbé brutálisan vizuális, misztikusabb, kicsit talán a weird fiction felé húzó vonalat?
A Dögnyugat frontális paródia – egyben egyfajta tisztelgés a western műfaj, és a korai magyar ponyva úttörői, például Barsi Ödön előtt. A célom az volt, hogy az experimentális prózát a ponyvával vegyítsem – sok fekete humorral fűszerve. A Mesék Kaptárvárosból regényben nem a humor volt a központi mozgatórugó, ezért is más – a bizarr elemek inkább félelmetesek, és nem viccesek. Utólag már a vaskos lovecrafti hatást is látom rajta – főként a könyvben szereplő misztikus szektán, a rokoidákon tetten érhető, akik a tengeri kagylókat imádják, de maga az élő, lélegző város is egyfajta ősi xenomorf istenség, amely képes az őrületbe kergetni a városlakókat. Nem tudom, tudnék-e még egyszer írni ilyen regényt – noha készült valamikor folytatása, az a fiókban pihen –, a disztópia szélsőségesen depresszív hangulata íráskor eléggé rám telepedett, kicsit örülök, hogy annak a rémálomnak vége, és most már sokkal mulatságosabb lázálmaim vannak.
Hogy érzed, a bizarro, mint műfaj, létezhetne/működhetne a Lovecrafti rémtörténet és a weird fiction alapok nélkül?
Csak ha a dínók tudtak pénisz nélkül szexelni.
Több esetben jelent meg közös köteted más szerzőkkel. Elég csak a Tépő Donáttal közös írásaidra gondolni, vagy az amerikai G Arthur Brown-nal kooperációban született Chemtrail Chameleon-ra. Az előbbi esetekben hogyan kell elképzelni a közös könyvek születését, milyen formában oszlik meg kettőtök között az írói tevékenység? Illetve várható a közeljövőben folytatása a Mutánsvagdalt-Mutánsfilé-Migráns Krisztusok vonalnak?
Olyannyira, hogy hetek óta ég a kezünk alatt a munka, épp nyakig vagyunk az új projektben, igazából már be is fejeztük a sztorit. Az új könyv címe A hortobágyi cápa lesz – és minő meglepő, egy hatalmas, az agyagos földben hasító szárazföldi gigacápáról szól, bár összességében furamód több a bizarr szex benne, mint a vérengzés. Afféle tisztelgés lesz ez Spielberg filmje és Benchley regénye előtt – némi mirelit tintahalpornóval, kis magyar mutyival meg szittya Twin Peaks-el fűszerezve.
A munkafolyamatunk nem túl komplikált szerencsére: az egyik fejezetet én írom, egy másikat meg D – így dobáljuk egymásnak az egyre hízó word file-t. Olykor belejavítunk a másik szövegébe, vagy adunk instrukciót, ki hogy képzeli a folytatást. De kellően önfejűek vagyunk mindketten – így folyton ismeretlen irányba halad a sztori. Pont ezért izgalmas a közös munka, ledőlnek a prekoncepciók, több teret kap a spontaneitás. Donát ebben profi – amikor még nem írtunk együtt könyveket, már akkor is voltak közös felolvasó estjeink, és ő volt az, aki megmozgatta a közönséget azzal, hogy felkérte őket, dobjanak be random szavakat, amikből helyben írunk pár perc alatt verset.
Ha már szóba jött a Brown-nal közös füzet, mesélnél erről is egy kicsit? Honnan jött az ismertség, a közös munka ötlete? Milyen formában szerezhető be ez az anyag az államokban, illetve itthon?
Brown a bizarro műfaj központi honlapjának, netes gócpontjának a Bizarro Central-nak volt a szerkesztője. Volt egy hetente jelentkező sorozata, a Flash Fiction Friday, ahol új és régi szerzők bizarro kisprózáit közölte péntekenként. Küldtem neki ismeretlenül néhányat, már aznap visszaírt, mennyire bejönnek neki a cuccok. Amikor megjelent aztán az első könyvem odakinn, a Flamingos in the Ashtray, ő írta az első kritikát róla, amiben kiemelte, biztató, hogy felütötte a fejét a zsáner a korábbi Keleti blokkban is.
Ő kért fel aztán, hogy adjunk ki Amerikában egy közös kis füzetet – mindketten bírjuk Ionesco-t, és szentül hisszük, Némó kapitány a tenger alatt chemtrailezett, tudnánk tehát együtt dolgozni. Én meg rákontráztam, hogy oké, de mi lenne, ha egyszerre adnánk ki ott is és itt is. Tetszett neki az ötlet – persze meg kellett ígérnem neki, befuttatom idehaza, kap egy népi viseletes szüzet, gulyával meg egy lepukkant miskolci albérletet, de ennyi simán belefért. Már csak a formátum volt kérdés. Brownról tudni kell, hogy nagy romantikát lát a limitált underground nyomtatott kiadványokban – mert egy ilyen füzet szerinte több értékkel bír, mint egy Amazonról rendelt tucatpéldány, vagy egy személytelen letölthető Kindle file. Az USA verzió tehát egy fénymásolóval sokszorosított, underground kis füzetke lett, amit e-mailben rendeltek az emberek, Brown meg szépen postázgatta nekik. A magyar verziónál viszont kötöttem az ebet a karóhoz, hogy legyen e-könyv, amit bárki letölthet a netről, elvégre idehaza még azért küzdünk, hogy egyáltalán kapjon némi figyelmet a műfaj. Brown belement, de cserébe újabb népi ruhás csajt, gulyát és miskolci albérletet kellett felajánlanom neki. Sebaj. Szerencsére bejött a dolog – jó páran letöltötték a MEK-ről a Chemtrail Kaméleont, a tetőpont pedig az volt, hogy az egyik megyei napilap lehozta Brown egyik szövegét. Szürreális volt egy vidéki lapban látni egy idehaza ismeretlen amerikai bizarro szerző prózáját – postáztam is neki az újságot. Meg a népi ruhás csajt. Meg a gulyást. És a miskolci albérletet.
Chemtrail Chameleon
Lassan több köteted jelent meg a tengerentúlon, mint idehaza. Hogyan jött létre a kapcsolat az írásaidat megjelentető a kiadókkal? A kötetekben olvasható írásokat saját magad fordítod?
Mi több, normálisan csak a tengerentúlon adnak ki – idehaza csak magánkiadású és ingyen letölthető köteteim vannak a Mesék Kaptárvárosbólt leszámítva. De nem is nagyon kilincsezek a hazai kiadóknál – nem hiszem, hogy túlzottan érdekelné őket egy prosztata jetis ajánlat. Külföldön viszonylag egyszerűen ment ez – elkezdtem sok bizarrót olvasni, ráfüggtem rendesen a dologra, feltérképeztem, milyen kiadók vannak. Aztán elküldtem az egyiknek a kész novelláskötetem, és ott rábólintottak. Utána még könnyebb volt – elég belterjes a műfaj, az írók, a kiadók ismerik egymást, figyelik, követik az új jövevényeket – a másik két bizarro könyvkiadóhoz már kvázi nem ismeretlenül kopogtattam be. A szövegeimet egyébként mindig magam fordítom – bár nem tökéletes az angolom, így sajna a szerkesztőkre is hárul bőven munka.
Végezetül: hogy érzed, Magyarországon jelenleg mennyire van stabil tábora az írásaidnak? Mennyire felkészült a magyar néplélek a bizarro irodalom befogadására? Véleményed szerint lenne értelme a hazai fordítóknak és kiadóknak is koncentrálnia a műfajra?
Fogalmam sincs, mennyire stabil idehaza az olvasótáborom. Az biztos, hogy a Húgycsőbalerina nagy hit volt – meglepődtem, hogy felpörgött például a Molyon –, ha nem közismert író az ember, általában örül, ha jön két-három értékelés, és nem totális közöny fogadja a kiadványát. Voltak persze szép számmal negatív kritikák, megkapta, hogy a “meleguniverzum egyik kortárs alkotása”, hogy “liberális szenny (de nem irodalom)”, kaptam ajánlást kényszergyógykezelésre, Kossuth-díjra (wtf?), volt aki elküldött a “nagyolvasztóba”, – de a figyelem az meg volt, és mivel a bizarro jó esetben provokatív műfaj, az ilyen reakciók is adják a savát-borsát. Hogy fel vannak-e készülve a hazai olvasók a zsánerre? Talán most vannak csak igazán. Amerikában már jó ideje fut a dolog, olvastak már ánuszba tolt kis Jézusról, menstruáló plázákról, auschwitzi seggmanókról – lefőzheted nekik a segglyukteát, gond nélkül megisszák. Itt még tudna meglepetést okozni – ha egy kiadó elég tökös lenne, lefordítana és kiadna egy mindössze száz oldalas Mellick könyvet. A bizarro könyvek szépsége, hogy a borítójuk kvázi memeként terjed (mint ahogy felkapta a net Mellcik The Haunted Vagina, vagy Christie Sims dínópornó borítóképeit), a vicces blogoknak is prémium muníció, szóval könnyen felkelti a figyelmet. Persze a kiadónak az a fontos, hogy a nagy röhögcsélés mellett az emberek áldoznának-e pénzt is a kiadványra. Naná, poénból biztosan megvennék páran (mint kiderült, külföldön a meleg tintahal pornó könyv bevett nászajándék) – de lenne stabil olvasótábora? A magyar kiadók általában nem szívesen kockáztatnak – és még így is belefutnak abba, hogy egy-egy külföldön sikeres könyv idehaza kevés visszhangot vált ki. De a bizarrónak vannak tagadhatatlan bájai kiadás terén. Ha más nem, hát az, hogy a száz oldalas kiadvány nem kiállt kemény táblás kötésért és garantáltan kirí a mezőnyből.
