Renner Péter egyszemélyes zenei projectjéről a Nameless City-ről, már készült egy részletes beszámoló a The Black Aetheren. Természetesen nem hagyhattuk ki a lehetőséget, és Péterrel készítettünk egy interjút. A kezdetek és a jövő, gondolatok és álmok a hazai Lovecrafti dark ambient, chill out és downtempo világából.
Vidra Gyula: Emlékszel még az első “találkozásodra” Lovecrafttel?
Renner Péter: Az már igen régen volt, de azért természetesen emlékszem. Életem első szabadon választott és kiolvasott könyve (ami nem kötelező olvasmány) a „Nyolcadik utas a halál” volt. Ekkor kb. 11-12 éves lehettem. Ez alapozta meg a horror és a Sci-Fi iránti szeretetemet. Ez után, mivel Édesapámnak rengeteg Galaktika Fantasztikus könyve volt, véletlenszerűen a kezembe akadt egy novellás könyv, név szerint a Lopakodó Árnyak. Ebben a könyvben sok más író mellett, Lovecraft is helyet kapott. Sokáig nem is figyeltem, hogy kik írták a novellákat, de mindenképp a favorit a Patkányok a falban lett. Nagyon szerettem még belőle a Mumust (Stephen King), a Montezuma Holdját (Cornell Woolrich), és az A Greymare ház bontását (Michael Reaves) is. A következő „talált” könyv a Homályos zóna volt, amiben már három Lovecraft novella is helyet kapott, mégpedig a Szín Az Űrből, Rémület Dunwichben, és az Eric Zann muzsikája. Ezek után már egyenes volt az út Lovecraft felé, mert ezek is rögtön kedvencek lettek, és itt már össze is raktam, hogy ezt ugyanaz írta, mint a Patkányok a Falban.
V.Gy.: Megkerülhetetlen a kérdés, melyik a kedvenc történeted tőle?
R.P.: Mindig gondban vagyok, amikor kedvencet kell választani, talán az elsőszámú kedvenc, szerintem azért is, mert ezt olvastam tőle először, a Patkányok a falban. Az elejétől kezdve az fogott meg Lovecraft-ban, hogy egyes szám első személyében meséli a történeteit. Így sokkal könnyebben bele tudom képzelni magam a történetbe. Ezáltal sokkal ijesztőbb volt a falak hullámzása, a macskák megmagyarázhatatlan viselkedése, és mindinkább lenyűgözött a pince alatt található barlang ősisége, monumentalitása. Sorolhatnék még más kedvenceket is tőle, de igazából nagyon nehéz választani. Olvastam tőle horrort, Sci-Fi-t és fantasyt is, szeretem a sokrétűségét, lenyűgöz a világa.
V.Gy.: Mi volt az a pillanat, amikor úgy érezted az olvasás élményedet zenében akarod kifejezni? Melyik Lovecraft sztori volt rád ekkora hatással?
R.P.: Nos, ez a pillanat a Mountains Of Madness volt, ez egyértelmű. 2006-ban, amikor újra elolvastam e remeket, jött az első gondolat, hogy az olvasás közben érzett hangulatot megpróbálom a zenémben megjeleníteni. A gondolatot hamar tett is követte, és elkészült egy kis 2 perces zenemű, ami még nem is a Nameless City égisze alatt, hanem előző formációm, az Industrial Wave Studio neve alatt készült, Mountains Of Madness címmel. Ez annyira sikerült, hogy még abban az évben egy német válogatás album (Electro Arc Compilation Vol. 1) utolsó track-je ként debütált. Ezt a számot rövidesen több másik is követte: The Colour Out Of Space, Beast In The Cave, Dunwitch, The Tomb. Amikor ezek már tényleg csőstül kezdtek áradni belőlem, akkor jött az ötlet, hogy ezt egy külön project keretében kéne összeszedni. Így született meg a Nameless City, ekkor 2009-et írtunk. A Nameless első albumát is a Mountains Of Madness ihlette. Ez 2010-ben készült el, és akkor a Limitless Audio kiadásában decemberben meg is jelent, ingyenesen letölthető formában.
V.Gy.: Zenésztársaid mit szóltak ehhez? Láttak fantáziát ebben az irodalmi ihletettségű vonalban?
R.P.: Amikor ez a projekt indult, alapvetően egyedül zenéltem, így nem volt kivel megvitatnom a dolgot. De természetesen az ismerettségi körömben is van másik olyan zenész kolléga, aki szintén irodalmi ihletettségű vonalon zenél. Csak Ő a saját történeteihez készít zenéket, Aythar néven. Bár nem horror, hanem inkább space-ambient műfajban utazik, azért mindenképpen hallgasd meg, ha van rá érkezésed.
V.Gy.: Hogyan kezded írni a zenéket, olvasás közben jön az ötlet, vagy egy korábbi olvasmány emlék alapján? Egy elkezdett szerzeménynél, ha megakadnál, újra, vagy további olvasással tudsz inspirálódni?
R.P.: Mindenképp olvasás közben jön az ihlet. Egyik este kiolvasom a történetet, aztán másnap megpróbálom a hangulatát, az érzéseket leképezni a zenében. Volt amikor emlék alapján csináltam, ekkor ha megakadtam, valóban előfordult, hogy elővettem a sztorit, és újraolvasva, újult erővel tudtam folytatni a zeneszerzést.
V.Gy.: Lovecraft műveit sokszor az álmai ihlették, volt már veled is hasonló, hogy egy zenei ihlet megjelent álmaidban?
R.P.: Nem jellemző, bár már történt olyan, hogy reggel, mikor felkeltem, egy dallam a fejemben motoszkált, amit aztán megírtam később.
V.Gy.: Mik azok az asszociációk, címszavak, hangulatok amik Lovecraftról eszedbe jutnak, és a te zenédet is jellemzik?
R.P.: Az atmoszférikus akkordok az űrből jött lényeket, a Nagy Öregeket sejtetik. A törzsi dobok, melyek az ősi szektákat és démoni kultuszokat idézik. Az effektek, a szöveg betétek, a néhol agresszív basszus futamok a félelemtől felfokozott adrenalin termelés eredményei. Ugyanakkor sokszor a zongorát, és a vonósokat a szépség, a vágyakozás, és az álmok bemutatására használom. Álmodni más világokról, ismeretlen helyekről, ahol a fantázia, és a valóság keveredik. Utazás ez, az álmok, a szépség és a rettegés világába. Lassan, a downtempo és a dark ambient mezsgyéin haladva átlebegünk a rideg és agresszív electro-industrial határára, majd levezetésként megnézzük, hogy mi szépet rejthet nekünk ez az egész.
V.Gy.: A dalaid, zeneileg követik az eredeti novellák cselekményét, vagy inkább az adott történet hangulatát próbálod visszaadni inkább?
R.P.: A Mountains Of Madness albumom próbálja az egész történet cselekményét címszavakban összefoglalni, 8 fejezetre bontva. Az első track a megérkezést, Antarktiszt mutatja be (Antarctica), a második a hatalmas hófedte hegyeket (Mountains), aztán jön a fennsík szépsége (Leng), majd egy másik civilizáció lenyomatának monolitjain állva (Civilized) aláereszkedünk a városba (The City). Végül a jég alatt (Under the ice), a múlt lenyomatait kutatva (The Past), megismerve az iszonyatot, egy őrült menekülés következik (Stampede).
Az „And Other Tales…” már „csak” hangulatokat próbál visszaadni. Itt már egy egy track, egy egy novellának felel meg. Már kakukktojások is kerültek a trackek közé, mert erre az albumra már nem csak a lovecrafti ihletésű számaim kerültek. Például a „Victim”, ami egy barátom szerzeménye, aki már sajnos nem lehet közöttünk, ezzel az Ő emlékének tisztelgek. Továbbá a „Sacrifice”, amit az Alien ihletett, így az is csak nyomokban lovecrafti. A következő kakukktojás a „Homage”, ami egy cover, a Noise Unit azonos című számából. Iletve a „Song Of Susanna”, ami mondhatnám, hogy Stephen King azonos című könyvéről kapta a címét, de valójában a feleségemnek íródott, hiszen Ő is Zsuzsanna.
V.Gy.: A kozmikus horror olvasása után az egyik tünet, amit magunkon felfedezhetünk, hogy szembesülünk azzal, nem csak halandók, de jelentéktelenek vagyunk, és valószínűleg semmit sem tudunk a körülöttünk lévő világról. Zenével sok féle hangulatokat lehet teremteni, ilyesmire is képes? Igazából, szerinted szükségünk van erre az érzésre?
R.P.: Tudom, mire gondolsz. Sokszor én is éreztem ezt, és nagyon nem jó ebbe belegondolni. Természetesen zenével nagyon sokféle hangulatot lehet teremteni, de én nem érzem szükségességét ennek az érzésnek. Ettől függetlenül természetesen nekem is van olyan számom, ami ezt próbálja bemutatni, talán a Polaris, vagy a The Other Gods.
V.Gy.: Általában a Lovecraft féle horror, instrumentális zenei feldolgozásai kifejezetten fenyegető hangulatúak tudnak lenni, de a te dalaid inkább (jó, pár kivételtől eltekintve) nyugalmasak, hipnotikusak és kellemesek, sőt nekem még a new age és a trip-hop zenei világa is eszembe jutott. Mit gondolsz erről? Van olyan zene, ami Lovecraft világával összeegyezhetetlen? Lehet a horror bemutatása harmonikus?
R.P.: Egyértelműen például a lakodalmas diszkó. 😀 De a viccet félretéve, én is azt láttam, hogy általában a dark ambient, és nagy ugrással, de metal zenekarok mondják magukat lovecraftinak. Szerintem a horror nem csak szimplán a gonosz és a rossz leképezése. Nem gondolom, hogy csak sötét és disszonáns hangok tárháza lenne, amit hörgéssel és ordibálással kell előadni. Annak is megvan a helye és az ideje, de igenis vannak szépségei, lehet harmónikus is. Szerintem a lényeg a felszín alatt van, ahol mindig megbújik valami baljós és sötét, ami felébreszti a félelmeinket. Egy szőnyeg, egy effekt, vagy akár szövegfoszlányok, egy távolból lüktető basszus, bármi, ami előcsalja a félelmeinket. A stílusomat nem tudom behatárolni, talán az IDM áll a legközelebb a valósághoz, de az sem egyértelmű.
V.Gy.: Lesz folytatása a Nameless Citynek? Várhatunk még Lovecraft által ihletett dalokat?
R.P.: Most vettem elő a „Lovecraft legjobb művei”-t… természetesen tervben van.
Vidra Gyula
