Hank Flynn, a keménykötésű, éles arcú, ballonkabátos detektív a negyvenes évek Amerikájának kaotikus berendezkedésében próbálja megtalálni saját helyét. A háború poklából visszatérő veteránként azonban talán nem a legszerencsésebb helyen, az államok egyik legelátkozottabb városában, Arkham-ben sikerül letelepednie. Napjait a pitiáner bűnözők utáni vadászat és a jobb élet utáni vágy tölti ki, miközben folyamatosan a nyakában lohol a poszt-traumás stressz és a harctér borzalmait felidéző flashbackek nyomorúsága. A dolgok azonban egy napon érdekes fordulatot vesznek…
Raymond Chandler és H.P. Lovecraft egy asztalhoz ülnek és kiválóan megértik egymást
A Casefile: Arkham a lovecrafti univerzumban több szempontból is jártas grafikus, Patrick McEvoy (többek közt az Arkham Horror és a Call of Cthulhu társasjátékok illusztrátora), és a műveiért már több rangos díjat is bezsebelt író, Josh Finney közös projektje. A készítők mögötti tapasztalat egyértelműen látszik a munka minőségén, hiszen a Caselfile: Arkham nem csupán egy gyönyörű módon, látható szakértelemmel illusztrált történet, de kiválóan használja és elegyíti a chandleri hard-boiled krimi, valamint a lovecrafti horror különböző elemeit.
A stílusmegjelölés definiálása így alapvetően nagyon könnyedén, pár szóban le is rendezhető: a Casefile: Arkham Lovecraft New Englandjében játszódó, noir stílusú detektívtörténet, némi misztikus, földöntúli csavarral megfűszerezve. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a hard-boiled királya, Raymond Chandler valamiféle ősi átok (vagy áldás?) hatására egy nap úgy ébredne, hogy onnantól kezdve képtelen mást írni, kizárólag a Cthulhu-mítoszba illeszkedő nyomozós horror-krimi történeteket. Nincs túlbonyolítva, azonban erre nincs is szükség, hiszen a formula kiválóan működik.
Minden baj Pickmannel kezdődik…
Casefile: ARKHAM
A Casefile: Arkham első része, a Nightmare on the Canvas Richard Upton Pickman, a minden HPL-rajongó által jól ismert festő történetét helyezi némileg új megvilágításba. Flynnt fiatal, szemrevaló és gazdag özvegy keresi fel irodájában, aki egy eltűnt barátja, egészen pontosan Pickman, a festő felkutatásában kéri segítségét. A detektívet a megbízás szinte az éhhalál széléről rántja vissza, ezért boldogan vállalja az őrült piktor utáni nyomozást. Persze ekkor még nem sejti, hogy valami olyasmibe tenyerel bele, amibe nem feltétlenül lenne szabad. Az eltűnt művész ügye eleinte egyszerűnek tűnik, azonban Flynn nem számolt a bosszúszomjas boszorkányokkal, az emberhúsra éhes szörnyszülöttekkel, meg a kegyetlenségéről hírhedt innsmouthi maffia gengsztereivel. És bizony, ez még csak a kezdet.
A folytatás (Her Blood Runs Cold) alapját a The Thing On the Doorstep című novella alkotja, habár az első részhez képest jóval plasztikusabb, egyedibb felfogásban kezelik a készítők Lovecraft eredeti történetét. Flynnre saját irodájában tör rá egyik régi barátja, a gazdag aranyifjú, aki önmagából kifordulva Shoggothokról hadovál, és majdnem kiírja a magánnyomozót az élők sorából. Flynn önvédelemből végez régi cimborájával, azonban így nem csupán gyilkosság gyanújába, de ismét egy rendkívül szövevényes és szerteágazó ügy közepébe is keveredik. Míg barátja instabil mentális állapotának okait és a halál rejtélyes körülményeit próbálja kivizsgálni, nyomába szegődik a rendőrség, valamint nem csupán a halott aranyifjú özvegye, de az innsmouthi maffia halképű gengszterei is bejelentkeznek nála. Ebből fakadóan az első kötetnél is összetettebb, izgalmasabb és fordulatosabb sztorit tarthatunk a kezünkben, melynek minden egyes oldala igazi mestermunka.
Ahogyan ez a fentebb leírtakból érzékelhető, a sorozat minden egyes része alapjául egy-egy ismert Lovecraft-írás szolgál, amiből majd a teljes sztori végén a bűnös Arkham háttértörténete mellett Hank Flynn magándetektív életútja is egy értelmezhető egésszé formálódik. Éppen ezért a széria egyes részeit egy folyamatosan kibontakozó háttérszál fűzi egybe, az egyes kötetek pedig különálló epizódként is megállják a helyüket, tökéletesen értelmezhetők és élvezhetők, az első két, összesen majd’ háromszáz oldalt kitevő sztoriról ez legalábbis mindenképp elmondható.
Sötét, rideg, és emberi
A panelek képi világukat tekintve csodásan idézik a B-filmek hőskorának noir-gyöngyszemeit, McEvoy kitűnően játszik a vászonról jól ismert kontraszttal és munkáján látszik, hogy a detektívfilmek mellett valószínűleg a klasszikus horror-képregények terén is megfelelő alapműveltséggel rendelkezik. A Casefile: Arkham oldalain leginkább az ikonikus EC Comics képregények hatása érezhető, azonban mindezt a negyvenes évekre jellemző cinematográfiával, valamint némi dinamikus modernitással ötvözve alkotja meg saját, szemet gyönyörködtető világát. A történet kezdetétől bujkál a háttérben valami nyugtalanító, sötét és rideg atmoszféra, hogy aztán lassan és biztosan, de totális őrületté bontakozhasson ki. McEvoy szerencsére nem riad vissza a nyers, brutális jelenetek ábrázolásától sem, ezzel is ráerősítve a klasszikus EC Comics párhuzamra.
Casefile: ARKHAM
A vizuális megjelenés mellett az írói oldalt tekintve sem lehet okunk különösebb panaszra. A történetvezetés logikusan felépített világot alkot, a fordulatok kevésbé kiszámíthatók, valamint Finney párbeszédei a zsánerhez igazodva néhol kissé pátoszosak ugyan, ám így is gördülékenyek és élettelik.
Egyébként, ha már a noir műfaj kliséinél tartunk, mindenképp érdemes megemlítenünk, hogy a szereplők ábrázolása az adott zsánerhez hűen ugyan kellőképp sztereotipizáló, ellenben némi csavar azért mindegyikük személyiségében felfedezhető, mindnyájukat átszövi valamiféle sötét, gonosz mágia, vagy Földöntúli misztikum. Ezen felül kifejezetten jó írói készségre vall, hogy bármennyire is a detektívtörténetek műfajába illeszkedő, készre gyártott karaktereket kapunk (a keménytökű, borostás-ballonkabátos főhős mellett az ősz halántékú, hidegvérű rendőrfőnök, a végzet hosszú combú asszonya és a maffiának dolgozó, piti bűnözők is feltűnnek), azért a figurák mégsem kifejezetten merevek és statikusak, Finney valódi, fejlődőképes, emberi karakterek jellemrajzát vetette papírra. Hank Flynn, a háborút megjárt magándetektív személyisége például nagyon lassan bontakozik ugyan ki előttünk, azonban oldalról oldalra érezhető és látható a jellemfejlődés, érezni, hogy a ballonkabát alatt egyáltalán nem egy konzisztens, önálló gondolatokra képtelen viaszfigura rejtőzik, hanem a hatalmat, a világot, és egyben önmagát is megkérdőjelezni képes, hús-vér ember.
Summa summarum
Összességében azt mondanám, hogy a Casefile: Arkham egyértelműen két zsáner adott eszközkészletéből építkezik, azonban ennek ellenére mégsem unalmas és közhelyes kliséhalmazt kapunk a készítőktől. Ez bizony egy jól átgondolt és felépített világ, eleven, emberi karakterekkel és fordulatos, izgalmas történetekkel. Ehhez tulajdonképpen rendkívül jó alapot szolgáltatott két kiváló szerző stílusának és karaktereinek ötvözése (Chandler & Lovecraft), azonban Finney írói vénája és McEvoy zseniális képi világa nélkül sohasem lehetett volna annyira érdekes és szórakoztató az egész, amennyire végül az lett. Ha valaha valaki lovecrafti hatású film noir forgatására adná a fejét, könyörögve kérem, hogy a Casefile: Arkham története szolgáltassa az alapot a forgatókönyvhöz. Köszönöm!
