The Black Aether

| Hallgatóknak |

| Íróknak |

| Olvasóknak |

Azilum #22 beleolvasó – Hugh B. Cave: A mélység kapuja

Hugh B. Cave karrierjének elején során olyan ponyvamagazinokban publikált, mint az Astounding, a Black Mask és a Weird Tales. Saját becslése szerint csak az 1930-as években mintegy 800 novellát publikált közel száz folyóiratban különböző álneveken; Cave az úgynevezett borzongató ponyva (shudder pulp) egyik legismertebb szerzője volt. Írt hadi tudósítóként is, majd a második világháború után Haitin megismerkedett a vudu vallással, művészetének elismeréseként több életműdíjat is kapott (Phoenix, International Horror Guild, Horror Writers Association, Bram Stoker, World Fantasy). A mélység kapuja (The Door Below) című novellája a Whispers antológiasorozat harmadik részében jelent meg először 1981-ben. Al Coppard, a középkorú újságíró azt reméli, hogy egy botrányos összeesküvéselmélet leleplezésével előre lendítheti saját karrierjét – barátnőjével tartanak a  szigetre a világítótoronyhoz.

A mélység kapuja (The Door Below) az Azilum #22 magazinban fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában. Az Azilum #22 második beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

Az Azilum #22 magazin április 24-ig előrendelhető a kiadó, a TBA Könyvek webshopjában. Ne felejtsd el előrendelni a Black Aether #8 ponyvamagazint se, amely szintén előrendelhető a webshopban.

 

* * *

 

Amikor ismét csendben egymás mellett feküdtek, Wendy hirtelen megszólalt: – Al, hallgasd!

Meg is tette, de semmiféle szokatlan dolgot nem hallott – csupát a korábbi hangok fojtott neszezését, amelyekhez az idő múlásával hozzászokott. – Úgy tűnik, elállt az eső – állapította meg. – A tenger már apad. Erre gondolsz?

– Nem. Hallgasd!

Nem volt még módja bevallani, hogy hallása kevésbé éles. Tényleg megpróbált fülelni és észrevenni bármiféle más zajt, de nem hallott semmit.

– Olyan csoszogó, kopogó zaj, mintha léptek lennének. – A lány most már tényleg megijedt, jött rá a férfi. Meleg, nedves teste – még mindketten meztelenek voltak – remegni kezdett a férfi ölelésében.

– Valószínűleg valahol csöpög a víz. Az esőtől.

– Nem, ez nem víz. – Kicsúszott a férfi karjából, és sietve visszavette kék farmerját és fehér hózentrógerét. Eközben Al meglátott egy ezüstláncot, amely a farmer zsebéből lógott ki, és kinyúlt érte.

Meglepetésére azon kapta magát, hogy egy kis keresztet tart a kezében, rajta a megfeszített Krisztus alakja. A rövid lánchoz egy ugyanabból a fémből készült kis biztosítótűt erősítettek. Nyilvánvalóan viselőjének ruhájára akarták kitűzni.

– Ez honnan van? – érdeklődött, mert biztos volt benne, hogy nem a lányé.

Wendy bosszúsnak tűnt. – A szekrényben találtam.

– Ó-ó! Nem riadsz vissza a lopástól, igaz? – Megfordította a keresztet, és látta, hogy valamit belevéstek a fémbe, és mivel a látása élesebb volt, mint a hallása, el is tudta olvasni. – „Cedillo, Guadalajara.” Biztosan ő készítette.

– Guadalajara Mexikóban van – mondta Wendy duzzogva. – Már jártam ott. – Kivette a keresztet a férfi kezéből, és dacos pillantással visszadugta a zsebébe. Aztán hirtelen így szólt: – Al, figyelj!

Al engedelmesen megtette, de nem hallott semmit.

– A földszinten! – kötötte az ebet a karóhoz Wendy. – Mi van veled, Al? Tényleg nem hallasz semmit?

Alan felállt, meztelenül az ajtóhoz osont és kinyitotta. Bosszantotta a lány rosszallása, és egy percig csak állt és feszengve hallgatózott.

Semmi.

Hirtelen rádöbbent, hogy a lány mellette áll, és a lenti sötétségbe bámul a meredek lépcső tövében. – Nos? – vonta kérdőre a férfi.

– El… elhallgatott, bármi is volt. De hallottam. Valami mozgott odalent, Al. Ugyanazok a recsegő léptek, amelyeket korábban hallottam. Csak – csak abban vagyok biztos, hogy ezúttal többen voltak.

Alan kísértésbe esett, hogy felkapja a lámpást, leszaladjon vele a lépcsőn és megmutassa a lánynak, nincs semmi odalent a konyhában. Meztelensége azonban eltántorította ettől, valamint a tudat, hogy a nő hallása jobb, mint az övé. Becsukta az ajtót és így szólt: – Nem gondolod, hogy valami hangosabb zenét kellene hallgatnunk? – Olyan zenét, amelyet a lány ismer, gondolta. Valamit, ami eltereli a figyelmét arról, aminek itt szerinte történnie kellett. Különben összeroppanhat.

A lány még egy tucat vagy több kazettát fedezett fel a szekrényben, és egy részüket már le is játszották a magnón. Most a többire nézett. Legtöbbjük felvett szimfónia, operarészlet, kamarazene volt. Még az üresen vásároltakat is megtöltötték ugyanazzal a zenével, derült ki a kazettatokokra firkált feliratokból. Az egyik tokra azonban nem volt semmi sem írva. Reménykedve rakta be a szalagot a lejátszóba.

Egy férfihang hallatszott a hangszóróból. „…Szóval, azt tettük, Joe, úgy döntöttünk, hogy megvesszük az Arielt, és egy időre eltűnünk a világ elől. Tudod, hogy ezek a férgek milyen kérdésekkel jönnek folyton; régebben sikerült rövid pórázon tartanunk őket. De Watergate óta az országban minden agyalágyult híradós azt hiszi magáról, hogy ő a spanyol inkvizítor. Így hát azt mondtam Mariának: »Gyerünk, hajózzunk el, és hadd keressenek mást ezek a ganajtúrók, akit zaklathatnak!« És itt vagyunk. Tudod, elég közel jöttünk ahhoz, hogy ne rádión keresztül beszéljünk, Joe…

Micsoda? Felveszed, amit mondok? Nos, akkor hagynom kell valamit az utókor számára, nemde? Talán megoszthatna veled Amanda néhány örökbecsű gondolatot. Jót nevetnél, ha most itt ülnél ezen a hajón, Joe. Tudod, mit mondott mindig a Delfinhátról? Abban az őrült könyvében, amelyet kiadott? Nos, az elmúlt órában a kabinban volt, és serényen nekikészült valaminek, amellyel állítása szerint mindent be fog bizonyítani. Ebben a percben is kántál valamit. Hallod? Figyelj csak, csendben maradok egy percre.

Halk ének hallatszott a háttérben a kazettán. Aztán ismét Roy Bolke hangja: – Hallasz, Joe? Igen? Nos, ez így megy egy órája. El tudod képzelni? Maria halálra rémült. Tudod, ezek a spanyol bigék nagyon hevesek tudnak lenni. Fél órája könyörög Amandának, hogy hagyja abba, és azt mondta neki, hogy valami szörnyűség fog történni, ha folytatja. Nemrég odajött, és könyörgött, hogy csináljak valamit, és észrevettem egy vérfoltot a blúzán, ahol egy keresztet tűzött ki magára. Azt mondta, hogy védelmül szolgál arra az esetre, ha Amandának sikerülne kinyitnia azt az átjárót, amelyről folyton hadovál. Úgy értem, szegény lány annyira fél és ideges, hogy egyenesen a bőrébe szúrta a brosst, Joe. Pont a mellébe. De várj egy percet, jó? Mi az, Maria?”

Itt egy másik hang, egy nőé volt hallható néhány másodpercig, de túl messze volt a mikrofontól ahhoz, hogy érteni lehessen. Ugyanakkor túl vékony. „Mit?”, kérdezte Bolke. „A pokolba is, most nem tudok jönni. Valakinek vezetnie kell ezt a hajót. Menj, mondd meg neki, hogy…”

A következő hang a kazettán nem az övé volt, és nem is származhatott attól a nőtől, akihez beszélt. Hosszan tartó sikoly volt, amely nyilvánvalóan távolabbról érkezett. Aztán Bolke rekedt kiáltása: „Ó, Krisztusom! Istenem, ne!…”

Majd csönd.

Folytatás a magazinban.

 

* * *

 

Az Azilum #22 magazin április 24-ig előrendelhető a kiadó, a TBA Könyvek webshopjában. Ne felejtsd el előrendelni a Black Aether #8 ponyvamagazint se, amely szintén előrendelhető a webshopban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

Borítókép: Alan M. Clark – The Coor Below

The Black Aether

"Nunquam explana aliquid"

Független & nonprofit, de ehhez szükség van a támogatásodra!

Támogasd te is a The Black Aethert!

A The Black Aether az egyetlen, weird és klasszikus rémirodalommal, folk-horrorral foglalkozó online magazin Magyarországon 2015 óta. A projekt elindulásával talált magára a hazai lovecraftiánus közösség, és azóta is fontos szerepet tölt be a közösség életében. Csatlakozz te is  támogatóink  közé, hogy továbbra is zavartalanul folytatódhasson a munka, hogy a The Black Aether fennmaradhasson és tovább fejlődhessen.