A halottlátó – minő meglepetés – halottakat lát. Munkája felelősségteljes, hiszen „az élőknek a halottakról beszél, a halottak üzeneteit, kívánságait tolmácsolja; közvetít az élők és holtak közti elintézetlen ügyek rendezésében.”[1] A magyarországi halottlátók eredete nem tisztázott, elsőként a 17. században, Diószegi István 1679-es prédikációjában található információ róluk, és nem tévesztendők össze a spiritisztákkal, okkultistákkal. Ahogy az Arcanum szócikkében is szerepel: a hagyományos paraszti világkép és gyakorlat örökösei ők; bár inkább helytálló ma már a múltidő használata. Az, hogy teszünk-e – és ha igen, vajon mekkora – különbséget a halottlátók és egyéb spiritiszta sarlatánok között egyéni szemléletmód, az pedig, hogy egyáltalán hiszünk-e nekik, leginkább vallási érzékenység, illetve társadalmi és kulturális tényezők kérdése. Megint csak érdekes kérdés lehetne, hogy ezek a szemfényvesztők kiknek szolgálnak lelki békével: az élőknek, vagy a halottaknak – utóbbiak ugyebár már nem tudnak fizetni a szolgáltatásokért. Bevallom, előttem eddig ismeretlen volt a tavaly elhunyt Moldován Domokos 1977-ben forgatott A halottlátó című dokumentumfilmje, amely a putnoki halottlátóról, Vécsey Jolánról szól. Azt hozzá kell tennem, hogy bár a film egy nagyon érdekes, csodálatos hangulattal átszőtt alkotás, egyoldalúan mutatja be a halottlátást, nem a jelenség megértésére, hanem annak kritikájára fókuszál.[2] Moldován dokumentumfilmjére akkor találtam rá – a sok szemét között –, amikor E. F. Benson novellájához kerestem háttéranyagot. (A továbbiakban nem spórolok a spoilerekkel.)
Edward Frederic Benson 1867. július 24-én született Berkshire-ben, főiskolai tanulmányait a Marlborough College-ben kezdte, itt írta meg néhány korai művét, amelyekre később a David Blaize című regényét alapozta. 1887-ben ösztöndíjjal felvételt nyert a cambridge-i King’s College-ba, ahol kitüntetéssel végzett régészként. Cambridge után egy kisebb ásatást vezetett Chesterben, a város római kori falainál, római légiós sírkövek után kutatva, majd Thersilion és Aigosthena ásatásain dolgozott 1892 és 1897 között, és elkísérte nővérét Egyiptomba, amikor az engedélyt kapott a karnaki Mut istennő templomának feltárására; Benson volt a felelős a templom feltérképezéséért. Bibliográfiája rendkívül terjedelmes, kifejezetten sok regényt és novellát, illetve életrajzi művet is írt – többek között Charlotte Brontë, Viktória királynő, Sir Francis Drake és Alchibiades életéről –, legismertebb regénysorozatai mellett (David Blaize, Dodo, Mapp & Lucia) természetfeletti kísértettörténetei tették ismerté. Sikeres ponyva szerző volt, kezdetben a Hutchinson’s magazinban jelentek meg írásai, majd később a Weird Talesben, több mint száz kísértettörténetet írt, amelyek többségét még életében hét kötetben gyűjtötték össze. 1940. február 29-én halt meg Londonban gégerákban. Művészetének és életének emléket állítva 1985-ben megalakult az E. F. Benson Society, mely azóta is töretlen odaadással gondozza a szerző életművét és szellemi örökségét. Minden év áprilisában kiadják saját folyóiratukat a Dodot, gyűjtéseket szerveznek a Benson által a Szent Mária templomnak ajándékozott ólomüveg ablakok restaulására, illetve eladásra kínálnak ma már nem kapható Benson-könyveket.
Benson rémirodalmával kapcsolatban rendszerint szóba kerül H. P. Lovecraft Természetfeletti rettenet az irodalomban esszéje, amelyben több novelláját is kiemelve elismerően írt róla:
„A rémnovella újbóli virágzását éli napjainkban, s egyik fontos művelőjeként a sokrétű E. F. Benson említhető, kinek A férfi, aki túl messzire ment című elbeszélése visszafogott tónusokkal vázolja fel egy sötét erdő szélén álló ház, és egy Pán patanyomát mellén viselő tetem történetét. Mr. Benson Látható és láthatatlan című kötete számos páratlanul hatásos történetet tartalmaz; jelesül a Negotium Perambulanst, melyben a cselekmény kibontakozása során elénk tárul egy ősi egyházi táblából hátramaradt, furcsa szörnyeteg, amely csodás bosszút áll a cornwalli partok egyik eldugott faluján; valamint A kísértet-kürt, melynek hőse a messzi Alpok csúcsai közt ólálkodó rémséges félemberi alak. Az arc, mely egy másik gyűjteményben látott napvilágot, halálosan hatásos a könyörtelen végítéletet idéző hangulatával.”[3]
Érdekes megfigyelni, hogy Lovecraft megemlíti a Látható és láthatatlan (Visible and Invisible; Hutchinson, London, 1923) című kötetet, azonban a másikat már nem hajlandó megnevezni. Ez a nevén nem nevezett a Spook Stories (Hutchinson, London, 1928), és egy August Derlethnek írt levelében 1932-ben meg is indokolta, hogy miért nem idézte a kötetet név szerint:
„Nem, nem szeretem a Spook Stories [Kísértet történetek] címet. A trivialitás sugallatát kelti.”[4]
E. F. Benson The Confession of Charles Linkworth (Charles Linkworth vallomása/gyónása) című novellája a The Room in the Tower and Other Stories kötetben jelent meg 1912-ben a Mills & Boon kiadó gondozásában. Magyar nyelven először Ujhelyi Bálint fordításában jelent meg a S beszélt a halott (Fapados, Budapest, 2012) antológiában, mely egy rendkívül találó, és többértelmű címválasztás volt a kötethez. Más információk szerint a Híres kísértettörténetek (Ventus Libro, Budapest, 2005) antológiában jelent meg Béresi Csilla fordításában, azonban sajnos nem rendelkezek ezzel a könyvvel, és az elérhető tartalomjegyzékek alapján ez a történet nem szerepel a kiadványban. Ha van egy példányod belőle, akkor segíts ezt a kérdést eldönteni.
Charles Linkworth a halálsoron várja utolsó reggelét. Megölte és kirabolta a saját anyját, a holttestet elásta a házuk kertjében, majd az albérlő segítségével egy sziklakertet épített a sírra. A közel tökéletes gyilkosság után Linkworth ott hibázott, hogy bár eleinte még takarékosan bánt az anyjától megszerzett vagyonnal, idővel mégis költekezésbe kezdett, és ez feltűnt a hatóságoknak, amikor nyomozni kezdtek az anya eltünése ügyében. Linkworth, amikor megtudja, hogy hamarosan elindul utolsó sétájára, elájul a cellájában, majd dr. Teesdale-t hívják ki hozzá, hogy ellássa. A gyilkos az utolsó percig hangoztatja ártatlanságát – bár a rá váró büntetés ellen nem tiltakozik –, a börtönlelkész sem bírja rávenni, hogy még utoljára vallomást tegyen, meggyónjon. A kivégzés után a doktor megejti a halottkémi vizsgálatot, amikor furcsa érzés keríti hatalmába: úgy érzi, hogy a halott szelleme szorosan ott áll mellette, és nem akaródzik neki elhagyni a porhüvelyét. Majd aznap este megszólal a telefon.
Ha csak felületesen vizsgáljuk, a novella nemigazán sorolható a legjobb Benson-történetek – vagy kísértethistóriák – közé, a Lovecraft által is említettek erejének nyomába sem ér, bár az arra érzékenyeknek, a rémirodalmat felületesen ismerőknek okozhat némi meglepetést. Benson ismert ezköztárból dolgozik, ezért egyes, némely esetben kulcsfontosságúnak szánt események jó előre kikövetkeztethetők, úgy tűnik, hogy ezekben az esetekben kicsit nedves volt a puskapor. Olykor szűkmarkúan bánik az információkkal – az egyik percben még csak megfigyeli a rendőrség a feltételezett gyilkost, a következő pillanatban pedig már az ítélethirdetés következik –, és nem készíti fel a jeleneteket kellőképpen, hogy azok megfelelő erővel hassanak az olvasóra. A szöveg hosszához képest sok a párbeszéd, ami felemásra sikeredett, ez pedig nem vált a novella előnyére. Összeségében egy nem túlzottan kiemelkedő kísértettörténet, melyben sokkal több potenciál és energia bújik meg, mint amennyit Benson kihozott belőle.
Mégis van egy olyan aspektusa, amely érdekessé teszi.
Dr. Teesdale nyilvánvalóan a tudomány embere, Benson gondoskodik róla, hogy ezt nyomatékosítsa az olvasóban, külön tárgyalja a doktor elképzelését a bűnözésről – a börtönben is azért vállal csupán szolgálatot, hogy tanulmányozhassa a bűnözők elméjét –, mégis fogékony a paranormális jelenségekre, és alkalomadtán lehetősége nyílik érzékelni a természetfölöttit; a kötélidegzetű paranormális nyomozó archetípusa a doktor, az egyetlen olyan szereplő a történetben, aki ab ovo elfogadja a természetfeletti lehetőségét. Mindazok, akikkel interakcióba kerül – Draycott foglár, Dawkins a börtönlelkész, Parker az inas –, tartózkodnak ennek lehetőségétől, és kellő szkepticizmussal viszonyulnak a kérdéshez egészen addig, amíg nem beszélnek a doktorral. Draycott arra gyanakszik, hogy talán elaludt, vagy elrontotta a gyomrát, és csak álmodta az egészet, Dawkins pedig logikus magyarázatot is talál a fura jelenségre, hiszen véleménye szerint a foglár iszik. Mégis, amikor egy helységben vannak a doktorral, egyhamar meggyőzhetővé válnak, szertefoszlik hitetlenkedésük, és elhiszik, hogy valóban az akasztott ember szellemével van dolguk. Nem túl hangsúlyos ez a kvázi győzködés a doktor részéről, mégis érezhetően jelen van, és akár kétkedésre is okot adhat. Parker, az inas pedig…
A történet lezárása furmányosabb annál, mint amilyennek tűnik. Az inas nem látja a kötelet a padlón, amellyel a gyilkost felakasztották, ebből következően pedig nyílegyenes lezárása lehet a történetnek, hogy Charles Linkworth bevallotta, meggyónta bűnét, így tehát bűnös lelke feloldozást nyert, szelleme végleg elhagyhatja a testét, és távozhat oda, ahova való. Ám felvetődhet a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha nem ezen az egyenes úton indulunk el Parker szavai után, hanem teszünk egy kis kitérőt, és fenntartjuk azt a lehetőséget, hogy a doktornak mégiscsak van némi köze az eseményekhez, és ha nem is biztos, hogy akaratlagosan, de befolyásolja a szereplőket. Meglehet, talán merész értelmezési módja ez a novella cselekményének, és valójában sántít is egy kicsit, hiszen kifejezett indokot dr. Teesdale részéről magam is csak akkor találnék, ha már nagyon messzire rugaszkodnék – bár a doktor kutatási területe és önkéntes szolgálata kedvező táptalaj lehetne ehhez. Azonban nem tudtam elengedni ezt a szálat, miután felmerült bennem a koncepció, hogy a jó dr. Teesdale egy halottlátó. Hiszen ez a szál bontakozik ki a történetben: a túlvilág megtalálja az arra alkalmas médiumot, aki „az élőknek a halottakról beszél, a halottak üzeneteit, kívánságait tolmácsolja; közvetít az élők és holtak közti elintézetlen ügyek rendezésében”, akinek hatására és közbenjárására a hitetlenek hinni kezdenek. A novellában ott rejlik a lehetőség, hogy mindvégig szkeptikusok maradjunk a doktor cselekedeteivel kapcsolatban.
Moldován Domokos filmjében az első pár percben felteszik a kérdést az egyik asszonynak a szőlőben, hogy elhiszi-e azt, amit a halottlátóról beszélnek a faluban. A válasz végtelenül őszinte, és magában hordozza mindazt, ami számomra Benson novellájának érdekességét jelenti:
Ha nagyon mondják, el.
E. F. Benson kivételes tehetségű és rendkívül termékeny író volt, szépirodalmi művei mellet jelentős irodalmi örökséget hagyott hátra a kísértettörténetek rajongói számára is. A Charles Linkworth vallomása után több helyen is hiányérzete lehet az olvasónak, én azáltal tudtam megkedvelni, hogy egy lépést hátra léptem és teret engedtem a spiritiszták tevékenysége iránt érzett szkepticizmusomnak, melyet egyéb esetekben jó mélyre el szoktam temetni magamban, ha kísértethistóriákat olvasok. Jelen esetben nem bántam meg, mert így a történet rendkívül érdekessé vált számomra, és olyan kérdéseket vetett fel bennem – szuggesztió, kísérlet –, amelyek egy új értelmezési módot adtak a cselekményhez. Érdekes koncepció – is lehet – ez, amely több utat is megnyit a novella továbbgondolásához. Hidd el, ha mondom.
* * *
[1] Arcanum Adatbázis Kiadó: Halottlátó
[2] Gábor Barna: Deadseers (Soulseers) in the Hungarian Village Today. In Folk Belief Today (Tallin: Institute of Estonian Language and the Estonian Museum of Literature, 1995)
[3] H. P. Lovecraft: Természetfeletti rettenet az irodalomban, ford. Galamb Zoltán, Howard Phillips Lovecraft összes művei II. (Szeged: Szukits Kiadó, 2003)
[4] S. T. Joshi: The Annotated Supernatural Horror in Literature: Revised and Enlarged (New York: Hippocampus Press, 2012)
