Rejtett polc #18 – Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Feltöltve: 2021/12/18
Kategóriák: Friss | Rejtett polc
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Vélhetően minden szerző, legalábbis minden kultúra mást-mást ért rémtörténetek alatt. Nehéz meghatározni, hogy az oroszok mit érthetnek alatta, szórványosan jutnak el hozzánk kortárs művek, ám az eddigi mintavétel azt mutatja, hogy náluk is hagyománya van a groteszknek, a kollektív traumák utáni létezés vizsgálatának – a hétköznapok sivársága, a kiszolgáltatottság, a háborúk, a katonaság kísértetei gyakori visszatérő témák.

Ljudmila Petrusevszkaja (Fotó: Valerij Sarifulin / TASS / Getty)

Ljudmila Petrusevszkaja novelláskötete is ezt a tradíciót folytatja, habár a magyar cím (Rémtörténetek) talán nem egészen annyira találó, mint reméltem, még ha kísértetek és természetfölötti események rendszeresen elő is bukkannak. Az eredeti orosz cím érzékletesebb: „Volt egyszer egy nő, aki meg akarta ölni a szomszéd gyermekét” (Жила-была женщина, которая хотела убить соседского ребенка), és az angol fordítás is ezt tartotta meg, sokkal inkább helyreteszi az elvárásainkat, ugyanis rámutat arra, mennyire anekdotaszerűek ezek a novellák.

És valóban, nagy részük szóban elmondott mesékre vagy híradásokra emlékeztetnek (kezdődnek így: „Egyszer…”, „Egy ember…, „Egy asszony…”, „Moszkvában történt…” „Élt-éldegélt…”), megfogalmazásuk csevegően tárgyilagos, távolságtartó, már-már olyasféle közlések, mint amilyeneket természetfölötti eseményekkel foglalkozó bulvárlapokban olvashatunk, persze, annál valamivel mégiscsak többek.

A félelemkeltés itt másodlagos szempont, a cél talán a rácsodálkozás és meghökkenés. Tulajdonképpen mégiscsak a régi, klasszikus rémtörténetek mintázata ez, de mivel a középpontban leginkább az ember és visszatérő holtak szerepelnek, találóbb volna kísértettörténetekként definiálni őket. A kísértés itt le nem zárt traumák vagy bűntudat allegóriáiként szerepel, ami szintén oroszos vonás, a lélektani irodalom egy ágazatáról van itt szó, ahol a borzalmak jelentős részét egy megváltozott tudatállapot (gyász, elidegenedés) manifesztálja – hogy valósak, avagy képzeltek, az nem mindig derül ki.

A kötet vékony (kétszáz oldal fölé csak tördelési trükkökkel tud menni), a történetek száma viszont szokatlanul magas, huszonnégy írás van itt, nehéz megindokolni, hogy hosszan beszéljek róluk, hiszen mire egyet jellemezhetnék, gyakorlatilag azzal a szusszal a novella elolvasását is feleslegessé tenném. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a hosszabb novellák itt a jobbak – lélegeznek, kellemes hangulatot teremtenek. Négy szekció igyekszik valamiféle tematikai csoportosítást létrehozni: A keleti szlávok dalai, Allegóriák, Rekviemek, Mesék – mindegyik alcím viszont lényegében az egész kötetet jellemzi.

Typotex, 2016

Több történetben jelenik meg a halál, ezzel együtt a visszatérő holtak, hangsúlyosak a szülői és háztartási kapcsolatok is, és a kötet nem egyszer vizsgálja a hiányokból fakadó nem kívánt jelenléteket, eltűnéseket, eltávolodásokat. Ami viszont ezekben a történetekben ígéretes, gyakran az kelti a katarzis hiányát is, a fél mondatnyi szinopszisok, amelyekkel a történetek kezdődnek és le is írják önmagukat (vagy már egy cím mindent elárul: „A házban van valaki”), sosem oldódnak fel különösebben innovatív vagy meglepő befejezésekben, sőt, néha egészen banálisak (mindvégig halott volt!).

Akár csalódásként is elkönyvelhetném, de ha mondjuk nem a rémtörténetek jóval előremutatóbb, modernebb darabjaival vetjük össze, kiemelhetünk ebből a könyvből is egy sajátos élményt: egy melankólia-állapotban lehet társ hideg, kietlen napokon. És talán nem is kell, hogy újat mondjon egyik-másik novella a halálról (vagy az emberi lélekről) – elég, ha emlékeztetnek arra, amit már tudunk. A magyar kiadás (Typotex, 2016) különlegessége, hogy Dukai István nem csak borítórajzot, hanem belső illusztrációkat is készített, ezek az elmúlás és a síron túli létezés klasszikus ikonográfiáit használják, kellemes, őszi, Poe-ra emlékeztető hangulatot kölcsönöznek a könyvnek.

  • Borítókép: Dukai István – Rémtörténetek

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...