Vélhetően minden szerző, legalábbis minden kultúra mást-mást ért rémtörténetek alatt. Nehéz meghatározni, hogy az oroszok mit érthetnek alatta, szórványosan jutnak el hozzánk kortárs művek, ám az eddigi mintavétel azt mutatja, hogy náluk is hagyománya van a groteszknek, a kollektív traumák utáni létezés vizsgálatának – a hétköznapok sivársága, a kiszolgáltatottság, a háborúk, a katonaság kísértetei gyakori visszatérő témák.
Ljudmila Petrusevszkaja (Fotó: Valerij Sarifulin / TASS / Getty)
Ljudmila Petrusevszkaja novelláskötete is ezt a tradíciót folytatja, habár a magyar cím (Rémtörténetek) talán nem egészen annyira találó, mint reméltem, még ha kísértetek és természetfölötti események rendszeresen elő is bukkannak. Az eredeti orosz cím érzékletesebb: „Volt egyszer egy nő, aki meg akarta ölni a szomszéd gyermekét” (Жила-была женщина, которая хотела убить соседского ребенка), és az angol fordítás is ezt tartotta meg, sokkal inkább helyreteszi az elvárásainkat, ugyanis rámutat arra, mennyire anekdotaszerűek ezek a novellák.
És valóban, nagy részük szóban elmondott mesékre vagy híradásokra emlékeztetnek (kezdődnek így: „Egyszer…”, „Egy ember…, „Egy asszony…”, „Moszkvában történt…” „Élt-éldegélt…”), megfogalmazásuk csevegően tárgyilagos, távolságtartó, már-már olyasféle közlések, mint amilyeneket természetfölötti eseményekkel foglalkozó bulvárlapokban olvashatunk, persze, annál valamivel mégiscsak többek.
A félelemkeltés itt másodlagos szempont, a cél talán a rácsodálkozás és meghökkenés. Tulajdonképpen mégiscsak a régi, klasszikus rémtörténetek mintázata ez, de mivel a középpontban leginkább az ember és visszatérő holtak szerepelnek, találóbb volna kísértettörténetekként definiálni őket. A kísértés itt le nem zárt traumák vagy bűntudat allegóriáiként szerepel, ami szintén oroszos vonás, a lélektani irodalom egy ágazatáról van itt szó, ahol a borzalmak jelentős részét egy megváltozott tudatállapot (gyász, elidegenedés) manifesztálja – hogy valósak, avagy képzeltek, az nem mindig derül ki.
A kötet vékony (kétszáz oldal fölé csak tördelési trükkökkel tud menni), a történetek száma viszont szokatlanul magas, huszonnégy írás van itt, nehéz megindokolni, hogy hosszan beszéljek róluk, hiszen mire egyet jellemezhetnék, gyakorlatilag azzal a szusszal a novella elolvasását is feleslegessé tenném. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a hosszabb novellák itt a jobbak – lélegeznek, kellemes hangulatot teremtenek. Négy szekció igyekszik valamiféle tematikai csoportosítást létrehozni: A keleti szlávok dalai, Allegóriák, Rekviemek, Mesék – mindegyik alcím viszont lényegében az egész kötetet jellemzi.
Typotex, 2016
Több történetben jelenik meg a halál, ezzel együtt a visszatérő holtak, hangsúlyosak a szülői és háztartási kapcsolatok is, és a kötet nem egyszer vizsgálja a hiányokból fakadó nem kívánt jelenléteket, eltűnéseket, eltávolodásokat. Ami viszont ezekben a történetekben ígéretes, gyakran az kelti a katarzis hiányát is, a fél mondatnyi szinopszisok, amelyekkel a történetek kezdődnek és le is írják önmagukat (vagy már egy cím mindent elárul: „A házban van valaki”), sosem oldódnak fel különösebben innovatív vagy meglepő befejezésekben, sőt, néha egészen banálisak (mindvégig halott volt!).
Akár csalódásként is elkönyvelhetném, de ha mondjuk nem a rémtörténetek jóval előremutatóbb, modernebb darabjaival vetjük össze, kiemelhetünk ebből a könyvből is egy sajátos élményt: egy melankólia-állapotban lehet társ hideg, kietlen napokon. És talán nem is kell, hogy újat mondjon egyik-másik novella a halálról (vagy az emberi lélekről) – elég, ha emlékeztetnek arra, amit már tudunk. A magyar kiadás (Typotex, 2016) különlegessége, hogy Dukai István nem csak borítórajzot, hanem belső illusztrációkat is készített, ezek az elmúlás és a síron túli létezés klasszikus ikonográfiáit használják, kellemes, őszi, Poe-ra emlékeztető hangulatot kölcsönöznek a könyvnek.
- Borítókép: Dukai István – Rémtörténetek
