Rettegés, romantika, és a klasszikus weird

Feltöltve: 2021/11/28
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

A klasszikus weird irodalom nyilvánvalóan több, mint egyszerűen a rettegésre, vagy a hátborzongató furcsaságra[1] épített történetek gyűjteménye. H.P. Lovecraft értelmezésben:

„A valódi hátborzongató történet [weird tale] eszköztára nem merül ki a titokzatos gyilkosságokban, a véres csontokban, vagy a lepellel borított, lánccsörgető alakokban. Ezeket a külső, ismeretlen erőktől való lélegzetelállító és megmagyarázhatatlan iszony légköre lebegi be; s emellett kellő komolysággal és vészjóslóan sejtetni kell az emberi elmében megfoganható legborzalmasabb gyanút – a természet változhatatlan törvényeinek gonosz és különös áthágásának vagy hatálytalanításának lehetőségét, mely törvények kizárólagos véderőink a káosz és a végtelen űr démonainak támadásai ellen.”[2]

Amennyiben definiálni szeretnénk a weird irodalmat, kétségtelen, hogy Lovecraft gondolatait biztos pontnak tekinthetnénk ma is – meg sem próbálkozunk a definíciójának felállításával –, annak ellenére, hogy az esszé 1927-ben jelent meg a Recluse magazin egyetlen számában, és az idézett részletet valamikor 1925 végén írta. Az elmúlt közel száz évben a weird fiction is formálódott, van elő és utóélete. Fekete I. Alfonz New Weird című tanulmányában rámutat, hogy meghatározhatunk akár proto- és poszt-weird időszakokat is – ez utóbbit követi a new weird, mely az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején talált önmagára. Hazánkban a weird ma már gyakran használt kifejezés – gyakrabban, mint azt egyes művek indokolnák, és ennek a folyamatnak már érezhető az eróziós hatása –, azonban a new weird kifejezés használata csupán még nyomokban fellelhető, pedig a kortárs magyar irodalmi színtéren érezhetően jelen van.[3]

Szokás a weird fictiont a Weird Tales, amerikai science-fiction, fantasy és horrormagazinban, az 1920-as és 1930-as években megjelent történetekkel azonosítani, különös tekintettel H. P. Lovecraft, Clark Ashton Smith és Robert E. Howard műveire, és műveik stílusjegyeire. Azonban ez a tíz év, és a három szerző, csupán egy kis szelete a klasszikus weird – és a Weird Tales – aranykorának, valójában mind időben, mind a szerzők személyében sokkal nagyobb spektrumról kell beszélni.

A weird fiction kifejezés felbukkanását általában a 20. századra datálják, gyakran Lovecraft nevéhez társítják, azonban nem ő használta először. Az Australian Journal 1872-es számában már felbukkant, itt a brit mondák fejnélküli lovasáról szóló történetét nevezték így. 1894 novemberében a philadelphiai Lippincott’s Monthly folyóirat Book Notes rovata Edgar Allan Poe-t nevezi meg a weird fikció – mint stílus – feltalálójaként, és ez az (egyik) első fellelhető újságírói felhasználás, amelyben egy könyvkritikus a ma ismert modern értelemben használja a kifejezést. A weird fiction, melyet előszeretettel, és valójában helytállóan említünk ma már klasszikus weirdként, nem a Weird Tales tíz évét és három valóban kiemelkedő szerzőjét fedi le. Azonban kétségtelen, hogy Lovecraft, Smith, és Howard a zsáner legismertebb – mondjuk úgy mainstream – szerzői.

Weird fiction

Az egyes szám első személyű narrátor, vagy a szereplők világképének a cselekmény rovására történő előtérbe helyezése a weird fiction sajátja. Lovecraft novelláiban, Smith számos történetében és néhány Howard-írásban is meghatározó mozzanat. Ez a jelleg okozza azt, hogy a karakterek és jellemek elsikkadni látszanak a hangulat, a nyelvi megformáltság és a novellákban kifejtett, megjelenített világnézet javára. Egy ilyen értelemben vett „spekulációs” jelleg határozottan megjelent már Lovecraft legnagyobb példaképeinél is – mint Lord Dunsany, Arthur Machen vagy Algernon Blackwood esetében, akinek A fűzek (The Willows)[4] című munkáját Lovecraft a valaha született legjobb rémtörténetek között említi. De megjelenik már Edgar Allan Poe-nál, a modern horror és fantasy-irodalom atyjánál is, legfőképpen utánozhatatlanul bizarr, mégis finom ecsetvonásokkal felvázolt rémtörténeteiben, mint a lélekvándorlás témáját felvető Metzengernstein, a gótikus remekmű Az ovális arckép, vagy a feszültség zseniális fokozását az elkerülhetetlen pusztulás atmoszférájával mesterien fűszerező A vörös halál álarca.

A modern dark fantasy és horrorirodalom legnépszerűbb szerzőinél – akik egyébként rendszerint elismeréssel tekintenek a klasszikus weird szerzőkre –, mint például Stephen King, vagy Clive Barker, aligha találunk hasonló megközelítést. Náluk a történet a cselekmény fordulatain és a karakterek személyiségén keresztül bontakozik ki, mint a hagyományosabb regényirodalomban; a világkép és a gondolati tartalom többnyire a cselekmény hátterében húzódik meg. Lovecraft csípős választ adott A Dagon védelmében című esszéjében azon felvetésre reagálva, miszerint történetei szélesebb körben ismertek lennének, ha “hétköznapi emberekről” írna:

„Nem tudok hétköznapi emberekről írni, mert ők érdekelnem engem a legkevésbé. Érdeklődés hiányában nem születhet alkotás. Az emberek közti kapcsolatok nem pezsdítik fel a képzelőerőmet. Az ember viszonyulása a kozmoszhoz – az ismeretlenhez – az, amely lázba hozza fantáziámat. Az emberközpontú próza számomra lehetetlen, mert nem tudtam elsajátítani azt a primitív rövidlátást, amely felnagyítja a földet és figyelmen kívül hagyja a hátteret.”[5]

Azok a kortárs és új kritikusok, akik Lovecraft és más klasszikus weird szerzők, például Smith írásainak bizonyos sematizmusáról, a cselekmény és a karakterek nem eléggé kidolgozott voltáról beszélnek, a Kingnél és Barkernél is megtalálható jellegzetességeket kérik számon a szerzőkön.

Egyes kritikusok szerint Howard legfontosabb alakjai, Conan, Kull király és Solomon Kane, vagy vadnyugati történeteinek pisztolyhősei hasonló motivációkkal bírnak, a cselekmény fordulatai mögött pedig egyhangú módon húzódik meg ugyan az a gonosz varázslat, vagy varázsló. Smith novellái tulajdonképpen három, vagy négyféle, rendkívül egyszerű sémára épülnek, ráadásul ugyanazt a képet, helyzetet és váratlan fordulatot az író több novellában is használja. Lovecraft hősei, egyes szám első személyű narrátorai meglehetősen egykaptafára készültek és túlságosan is hasonló módon reagálnak a természetfeletti, vagy földönkívüli ocsmányság megjelenésekor. Erre ismét maga  Lovecraft ad választ a Jegyzetek a rémtörténetek írásáról című értekezésében:

„A felfoghatatlan események és körülmények sajátságosan leküzdendő akadályt jelentenek, amin kizárólag akképp lehet felülkerekedni, ha az adott rendkívüli jelenségre vonatkozó részleteket kivéve a történet minden mozzanatát átgondolt realizmus jellemzi. Eme rendkívüli jelenséghez ellenben magával ragadó és szándékolt módon – lassú és átgondolt érzelmi “fokozás” alkalmazásával – kell közelíteni, máskülönben vérszegénynek és érdektelennek tűnhet. Minthogy ez a történet elsődleges eleme, puszta létével háttérbe kell szorítania a hősöket és az eseményeket. A jellemeknek és a történéseknek azonban mindenkor következeteseknek és természeteseknek kell maradniuk, kivéve azokat a pillanatokat, mikor érintkezésbe lépnek a rendkívüli jelenséggel. A jelenséghez való viszonyukban a jellemeknek éppoly hitetlenkedő döbbenetet kell mutatniuk, mint amilyet hasonló személyek hasonló helyzetben a valós életben is mutatnának.”[6]

Ha a klasszikus weird novellákat nem bizonyos írók, vagy irodalmárok dramaturgiai, írástechnikai elvárásai és ízlésvilága szerint értékeljük – különösen azokban az esetekben, amikor nem a művet, hanem szerzőjét értékelik, és ehhez társítják a művek minőségét –, hanem a művek által elsődlegesen közvetíteni kívánt hangulati-gondolati tartalom szempontjából, akkor észre lehet venni, hogy a „spekulációs” jellegnek az előtérbe kerülése az, amely ezeknek a szerzőknek a legjobb weird műveit magasan az egyszerűen félelmetes, vagy megdöbbentő hatást kiváltani igyekvő horror-fikciók fölé emeli.

Számtalan levél, dokumentum és tanulmány bizonyítja, hogy a klasszikus weird szerzők érdeklődése univerzális volt: nem merült ki a félelemkeltésre való törekvésben, vagy az arra irányuló versenyben, hogy ki tud bizarrabb jelenségeket elképzelni és megjeleníteni. Nem csupán egyfajta hatás, a félelem vagy a borzongás minél meggyőzőbb elérésére törekedtek. Széleskörű műveltséggel rendelkeztek a kortárs irodalom, természettudomány, történelem, földrajz és vallástudomány vonatkozásában. Ez a háttérműveltség számtalan alkalommal képviselteti magát műveikben, és rendszerint fontos szerepet játszanak a történet által közvetíteni kívánt hatás elérésében.

Az olvasó már pusztán a táj, vagy egy város leírásaiban megragadhatja azokat az elemeket, amelyek a novellákat emlékezetessé és hatásossá teszik, anélkül, hogy különösen foglalkozna azzal, mennyire eredetiek a fordulatok, vagy félelmetes és meggyőző a végkifejlet. A táj átszellemítése, a tárgyak, a fák, Lovecraft esetében különösen az utcák, a házak és a városok láthatatlan személyiséggel való felruházása már önmagában esztétikai élményt vált ki a kellőképpen hangolt olvasóból. Valójában, a klasszikus weird szerzőknek csak néhány műve igazán félelmetes a modern kor emberének –  mint a Lovecraft Pickman modelljének bizonyos jelenetei, Smith neurotikus feszültséget végletekig fokozó, igazi kripta-hangulatot árasztó A névtelen leszármazott című írása[7] –, vagy borzalmasan bizarr, mint az Adompha kertje, amely egy leszakított emberi végtagokat növényekbe oltó, romlott uralkodó kedvteléseiről szól, vagy A szeretett halál, amely a nekrofília művészi ábrázolása.

Az előtérbe kerülő érzések között a „fenséges” esztétikai kategóriája által kifejtett megrendülést, csodálkozást, álmélkodást, vagy döbbenetet találjuk, amelyek rendszerint megelőzik a felismerésből fakadó félelemet, az iszonyatra adott reakciót. Innsmouth kopoltyús lakói inkább viszolyogtató és rejtélyes atmoszférát teremtenek, minthogy azonnal kifejezett rettegést keltenének; Az őrület hegyei borzongásra, és az elmerült idegen világok keltette hallgatásra késztetnek minket, de még a végső jelenet sem igazán vérfagyasztó; Cthulhu feltűnése a Cthulhu hívásában kétségkívül bizarr, de a mai olvasónak kevésbé hátborzongató jelenet.

Lovecraft – és kortársainak – legjobb írásai nem azért működnek olyan jól, mert minden képzeletet felülmúlóan ijesztőek, hiszen hatásmechanizmusuk nem az ijedtségre épül. A felismerés a kulcsfontosságú pillanat a folyamatban során – a narrátor és az olvasó részéről egyaránt –, ami egyfajta éteri katalizátor a történetekben, melyből a félelem hullámai gerjednek. Lovecraft esszéjének kanonikus nyitómondatából tudjuk:

 „Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.”[8]

Ez a félelem minden ember sajátja, még ha nem is mindenki képes arra, hogy felismerje – vagy beismerje –, ahogy a klasszikus weird irodalom sem képes mindenkire hatást gyakorolni. Fura kettősség ez, hiszen rámutat, hogy a zsánernek megvannak a saját korlátjai, ugyanakkor, éppen ebből kifolyólag teszi mindenekelőtt érdekessé is.

„A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek. Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy megszabaduljanak a bevett szokások béklyójától, és reagálhassanak a más világ érintéseire, és épp ezért a többség körében mindig is elsőbbséget élveznek a hétköznapi érzésekről és eseményekről, vagy az efféle érzések és események közönséges, érzelgős eltorzításairól szóló történetek; és talán jogosan is, hiszen e hétköznapiasságok teszik ki az emberi lét jelentősebb hányadát.”[9]

Romantika & mitológia

Lovecraft A Dagon védelmében írásában, unortodox módon, három kategóriára tagolta az irodalmat: romantikus, realista és fantasztikus – kihangsúlyozva utóbbi fontosságát azzal, hogy a másik két kategória legjobb tulajdonságaival támasztotta alá. A képzeletdús (weird) fikció, akárcsak a romantika, az érzelmi reakciókra alapozza vonzerejét, míg a realizmusból a valóság alapelvét származtatja – nem a tények valóságát, hanem az emberi érzések valóságát.

Habár a weird szerzők többsége sohasem tartotta volna magát romantikus szerzőnek – sőt, kifejezetten idegenkedett volna ettől a megnevezéstől – mégis meg kell állapítanunk a romantika kifejezett hatását. Nem a közhelyes, a mai köznyelvben eltorzított fogalmat értjük romantika alatt, amely mindenekelőtt érzelmes, vagy érzelgős történeteket, esetleg komolyabb szerelmi történeteket is jelölhet, hanem a felvilágosodást követő és részben azzal szembenálló koráramlatot, amelyet csak elnagyolt megfogalmazásban lehet kapcsolatba hozni a szentimentalizmussal. A romantika mindenekelőtt a „világ visszavarázslásával” próbálkozott. Annak a „varázstalanított világnak” a művészeti és filozófiai ellenpontozásával, amely a felvilágosodás során keletkezett – egy olyan világ, amelyben a természetet a természetfelettiből, az életet az anyagon túli forrásból származtató archaikus és vallási gondolkodás összeomlott a 18. század végére.

„Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt!”[10]

Ebben a túlságosan racionálissá, túlságosan kiszámíthatóvá vált világban az ember elveszíti kapcsolatát azokkal a mély, lényegi erőkkel, amelyeket nem lehet sem meghatározni, sem szabályozni a matematikai modellekre felépített tudomány segítségével. Lényegében, a varázstalanításra adott válaszként születik meg a 18. század végén, a 19. század elején a klasszikus és modern rémtörténetek alapja, a gótikus irodalom. A kultúra tűnik az ember számára rejtélyesnek, félelmetesnek vagy idegennek, amelyben nem sokkal azelőtt még maga is élt. A gótikus rom félelmetes mivolta, és az általa felidézett sötét vagy hátborzongató képzetek a középkor mitologikus hátterének elvesztésére utalnak. Az irodalmi romantika választ próbált adni arra, hogy a világátélésben az ember önmaga számára idegenné válik, és a természetfeletti valami olyasmi, amit már nem ismer el a modern tudomány. Ezért valamiféle más valóságot épít fel.

A klasszikus weird szerzők, Smith, Lovecraft és Howard koncepciói esetében is egy olyan háttérfilozófiával találkozunk, amely komoly – habár nem feltétlenül koherens – világképpé kapcsol össze bizonyos rendkívüli érzéseket, képeket és alakokat, amelyek a novellákban felmerülnek. Ezek az alakok részben, vagy egészben a felvilágosodást megelőző világ gondolkodását tükrözik, még akkor is, ha más oldalról ott van – különösen Lovecraftnál – a modern technika és a modern tudomány világa. Egy olyan világkép, amely a természettudományos racionalitás által meghatározott létértelmezésből is leszűrhető. Hármójuk közül egyébként, meglepő módon, a legfiatalabb Howard volt az, aki talán a legnagyobb hévvel utasította el a modern világot.[11]

A törekvések, hogy a szerzők elrugaszkodjanak a banálisnak érzett, vagy túlságosan reális hétköznapi világtól a klasszikus weird legfontosabb elemei. Kevés olyan utalás található a szerzőknél, amely valamiképpen a kozmikus javulás, pozitív vagy optimista hangulatú változás képzetét sugallaná: az ős-istenek szinte kizárólag a felbomlással, az őrülettel, vagy a káosszal hozhatók összefüggésbe; nagyon kevés az igazán pozitív istenség még Howardnál is.

Mindez az általuk elképzelt világok melankóliáját erősíti, ugyanakkor segít megteremteni a fenségeshez közel álló hangulatot: a birodalmak romlottak, vagy összeomlanak, a hősök mindig elbuknak a kozmikus kilátástalanság érzésével, vagy látens depresszióval küzdenek – általában megőrülnek, vagy meghalnak. A rossz pedig nem nyeri el méltó büntetését.

Mindenekelőtt azért érdekli a klasszikus weird – és szerencsére jónéhány kortárs – szerzőket, illetve olvasókat felfokozott módon a „kísértetiesen hátborzongató”, mert azok a hétköznapi életet meghaladó érzések, tettek és dolgok foglalkoztatják őket – minket –, amelyek a hétköznapi világból egyre fokozottabb mértékben kivesznek. Elvonatkoztatva a mindennapi tapasztattól, az itt és most konkrétan megragadható valóságától, egy többé-kevésbé összefüggő mitikus horizonton állunk, amelyben a szörnyek és ős-istenek, mint kozmikus alapelvek megtestesítői jelennek meg. Ugyanakkor érezhető,

a világ rendje már elkerülhetetlenül felborult, és valami, ami elveszett, nem állítható helyre.

Ilyen értelemben pedig mitologikus az a világ, amelyet legjobban sikerült írásaikban a klasszikus weird nagyjai megteremtenek. Az, hogy ez a mitológia valóban félelmetes-e, talán nem a legfontosabb kérdés, hiszen a félelem relatív, a befogadó közeg élményhorizontja sokrétű.

A hangsúly a másfélén van, azon, ami elveszett a tapasztalásból.

Pető Zoltán & Tomasics József

* * *

[1] Az angol weird szó elsődleges jelentései: furcsa, hátborzongató, természetfeletti. A Merriam-Webster Dictionary szerint a weird szó tágabb jelentése: „különös, vagy rendkívüli jellegű” vagy pedig „boszorkánysághoz, illetve a természetfelettihez köthető, az által okozott.”
[2] H. P. Lovecraft: Természetfeletti rettenet az irodalomban, ford. Galamb Zoltán, Howard ​Phillips Lovecraft összes művei II.(Szeged: Szukits Kiadó, 2003)
[3] Jelentéktelen különbségnek, túlzó kukacoskodásnak tűnhet határvonalat húzni a két kifejezés közé, azonban a zsánerek múltja, megértése, és ennek következtében jövője szempontjából fontos különbségtétel ez, különös tekintettel a stílusjegyekre, a használt eszköztárra, és a hatásmechanizmusra.
[4] Magyarul megjelent Azilum magazin 5. (43-52.o.) illetve 6. lapszámában (44-54.o.), ford. Molnár András (Szeged: Magyar H. P. Lovecraft Portál, 2017)
[5] H. P. Lovecraft: A Dagon védelmében, ford. Somogyi Gábor, Azilum magazin 6. & 7. lapszám (Szeged: Magyar H. P. Lovecraft Portál, 2017)
[6] H. P. Lovecraft: Jegyzetek a rémtörténetek írásáról, ford. Galamb Zoltán, Howard ​Phillips Lovecraft összes művei II.(Szeged: Szukits Kiadó, 2003)
[7] Magyarul megjelent Azilum magazin 3. lapszámában (43-49.o.), ford. Somogyi Gábor (Szeged: Magyar H. P. Lovecraft Portál, 2016)
[8] H. P. Lovecraft: Temészetfeletti rettenet az irodalomban, ford. Galamb Zoltán, Howard ​Phillips Lovecraft összes művei II.(Szeged: Szukits Kiadó, 2003)
[9] Uo.
[10] “Gott ist tot! Gott bleibt tot! Und wir haben ihn getötet!” Friedrich Nietzsche: Die fröhliche Wissenschaft (Németország, 1882)
[11] Jason Ray Carney: Weird Tales of Modernity: The Ephemerality of the Ordinary in the Stories of Robert E. Howard, Clark Ashton Smith and H.P. Lovecraft (North Carolina: McFarland, 2019.) Howard fokozott figyelmet fordított az antik és történelem előtti korokra, egyáltalán nem foglalkozott például sci-fi-vel, hősei pedig kivétel nélkül premodern, vagy archaikus szubjektumok. 

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...