Arthur Machen: Az álmok hegye beleolvasó #2 – A titkos dicsőség

Arthur Machen A titkos dicsőség című regénye egy félig önéletrajzi történet egy fiatalemberről, Ambrose Meyrickről, aki megpróbál átküzdeni magát az állami iskolarendszeren, miközben a szülőföldjén, Walesben elrejtett Szent Grálról szóló gyermekkori emlékei foglalkoztatják. Túléli a megdöbbentően materialista és szadista állami iskoláját, megszökik, hogy az élet mélyebb értelmét keresve misztikussá váljon ősei kelta hagyományai szerint. A történet a keresztény állami iskolák szadizmussal fűszerezett, borzalmasan haszonelvű világát mutatja be, és szembeállítja az igazi szellemiséggel, amelyet a természet hangjai és az ősi hagyományok továbbélése példáznak Wales homályos hegyén.

A titkos dicsőség (The Secret Glory), magyar nyelven először az Arthur Machen életművét bemutató antológiasorozat második kötetében fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában. A kötet második beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A kötet és a sorozat első darabja már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban, akárcsak az Azilum magazin 21. lapszáma.

 

* * *

 

Egyszer hosszú utat tettek meg a Werntől, nyugat felé haladva, míg el nem értek a nagy hegyhez, ahogy az emberek nevezték. Miután lekanyarodtak a főútról, egy keskeny sávon ereszkedtek le, és sok-sok kanyar múlva a hegy alsó gerincéhez értek, ahol a lovaskocsit kikötötték egy magányos taverna elé. Azután gyalog kezdtek mászni felfelé, átkelve sok csillogó és csicsergő patakon, amelyek hidegen törtek elő a mészkősziklából, egyre feljebb kaptattak a nedves talajon, ahol ritka orchideák nőttek a sziklák között, keresztül mogyoróbokrokon, az egyre vadabb és vadabb mezőkön át, és erős szél fújt a felettük álló magas kupolából. Megfordultak, és az egész fényes föld kitárult előttük; a fehér házak ragyogtak a napfényben, és ott volt messze a sárga tenger és a két sziget, túlnan pedig a partok.

Nicholas Meyrick rámutatott egy facsomóra egy távoli hegyen, és közölte a fiával, hogy a Wern mögötte rejtőzik; és azután ismét mászni kezdtek, míg végül eljutottak ahhoz a határhoz, ahol a mezők és a sövények véget értek, és fent csak a vad hegyvidék terült el. És ennek a peremen állt egy régi parasztház, erős falakkal, a sziklába építve, a széltől kissé védve egy kicsavart bükkfasor mögött. A ház fala fehéren csillogott, a tornác mellett pedig élénksárga virágok borították a bokrokat. Mr. Meyrick kopogtatott a feketére festett, nehéz fémpántokkal felerősített tölgyfa ajtón. Egy földművesnek öltözött öregember nyitotta ki, és Ambrose észrevette, hogy apja valami áhítattal a hangjában beszél hozzá, mintha valami nagyszerű ember lenne. Leültek egy hosszú, a mélyített ablak vastag, zöldes üvegén át halványan megvilágított szobában, és az idős gazda egy nagy korsó sört tett eléjük. Mindketten bőségesen ittak, és Mr. Meyrick azt mondta:

– Nem ön az utolsó, aki a saját sörét főzi, Mr. Cradock?

– Biz’ a’, én leszek az utolsó mind közül. Mindenki jobban szereti a sörgyártó által küldött mocskot, mint a jó sert.

– Az egész világ jobban szereti azt a lőrét, mint a jó italt.

– Igaza lehet, uram. Atyáink régi napjai ésss régi útjai örökre elmúltak. Az az átkozott prédikátor a kápolnában egy-két héttel ezelőtt azt mondta – másssok messsélték –, hogy mindannyian a pokolba fognak kerülni, ha nem kezdenek inkább gyömbérsssört inni. Biz’ a’; ésss hallottam, hogy azt isss mondta, hogy az ember jobban el tudja végezni a napi munkáját azzal a rohadt panccsal, mint egy jó sssörrel. Hát hallott már valaha ilyen csirkefogót?

Az öregember dühös volt e gyalázatosságok és ostobaságok felelevenítésének hatására; s-sei csak úgy sziszegtek a foga között, és az r-jei is heves hangsúllyal gördültek ki. Mr. Meyrick helyeslően bólintott erre a felháborodásra.

– Azt kapjuk, amit megérdemlünk – mondta. – Hamis prédikátorok, rossz italok, bolond beszéd egész nap – még a hegyen is. Mit gondol, milyen lehet Londonban?

Csend támadt a hosszú, sötét szobában. Hallották a szél zúgását a bükkfák között, és Ambrose látta, ahogy ide-oda hajlonganak az ágak, és arra gondolt, milyen lehet a téli éjszakákon itt, magasan a nagy hegyen, amikor viharok dúlnak a tenger felől, vagy leszállnak az északi vadonból; amikor az eső cseppjei olyanok voltak, mint egy sereg támadása, és a szél sikoltozott a falak körül.

– Megnézhetnénk? – kérdezte hirtelen Mr. Meyrick.

– Tudtam, hogy azért jöttetek. Ma már nagyon kevesen emlékeznek rá.

Kiment, és egy kulcscsomóval tért vissza. Aztán kinyitott egy ajtót a szobában, és figyelmeztette „az ifjú mestert”, hogy vigyázzon a lépcsőre. Ambrose tényleg alig látta az utat. Az apja levezette egy rövid, egyenetlen kőlépcsőn, és egy olyan szobába kerültek, amely eleinte egészen sötétnek tűnt, mert az egyetlen fény egy keskeny ablakból származott, magasan a falban, az üveget pedig nehéz vasrácsok takarták.

Cradock meggyújtott két magas, sárga viaszgyertyát, amelyek sárgaréz gyertyatartókban álltak az asztalon; és ahogy a láng fellobbant, Ambrose látta, hogy a vastag falon kinyílik egy bizonyos fajta tárolópolc. Az ajtó egy hatalmas tömör tölgyfalapból volt, hét-nyolc centi vastag – ahogy kinyitva látni lehetett –, és a gazda a sötét helyről elővett egy vasdobozt, és óvatosan a padlóra tette, miközben Mr. Meyrick segített neki. Erős férfiak voltak, de tántorogtak a szelence súlya alatt; a vas olyan vastagnak tűnt, mint annak a rekesznek az ajtaja, amelyből kivették, és a nehéz, antik zár reszelős sikoltással engedett a kulcsnak. A belsejében egy másik doboz lapult, valami vöröses fémből készülhetett, amelyben egy ódon, fekete, fából készült tok hevert; és ebből áhítatos kezekkel a gazda egy lefátyolozott és pompás serleget vett elő és az asztalra tette a két gyertya közé. A legcsodálatosabb kidolgozású edény volt, amely rövid talpon állt. A világ minden árnyalata keveredett rajta, a vidék minden ékszere ragyogni látszott belőle; a talpat és a lábat pedig zománcozott munkák borították, furcsa és varázslatos színekkel, amelyek váltakozó ragyogással fénylettek fel és halványultak el, vörös tüzektől és sápadt dicsfénytől ragyogtak a távoli ég kékjével, a tündértengerek zöldjével és az esti csillag ragyogó fényével. Ám mielőtt Ambrose egy pillantásnál többet vethetett volna rá, meghallotta az öreget, aki azt mondta tiszta walesi nyelven, nem tört angolsággal, zengő és kántáló hangon:

– Boruljunk földre és imádjuk az Úr a Mindenható Isten csodálatos és tiszteletre méltó munkáját.

Mire apja így válaszolt:

– Ámen, ámen, ámen. Hatalmas és dicsőséges az Úr, a Mindenható Isten, minden munkájában és csodálatos cselekedetében. Curiluson, Curiluson, Curiluson.

Letérdeltek, Cradock középen, a pohár előtt, Ambrose és az apja pedig a két oldalán. A szent edény felcsillant a fiú szeme előtt, és tisztán látta csodáját és szépségét. Felületének minden négyzetcentimétere a legfinomabban összefonódó arany- és ezüstvonalak csodája volt, amelybe réz és bronz is vegyült, valamint mindenféle fém és ötvözet; és ezek az összefonódó minták fényességükben, képeik és díszeik furcsaságában mintha elbűvölték volna és mintegy a varázslat útvesztőjében ragadták volna meg; és nem csak a szemet, mert maga a szellem is elragadtatott, és belevetetett abba a távoli, fényes világba, ahonnan a serleg szent varázsa kiindult. Ebbe a csodába helyezett drágakövek között volt egy nagy kristály, amely a hold tiszta fényével ragyogott; a peremén halvány és bolyhos felhők látszottak, de a közepén fehér pompa állt; Ambrose pedig arra gondolt, hogy ennek az ékszernek a szívéből folyton csillogó szikrák zápora árad, elkápráztatva szemeit szakadatlan mozgásukkal és fényességükkel. Testét egy hirtelen jött kimondhatatlan extázis borzongatta meg, lélegzete gyors zihálássá fokozódott; teljesen megszállta a boldogság, ahogy a három koronás alak teljes aranyos pompájában felcsillant. Aztán a serleg összefonódó varázslata csilingelő arany-, bronz- és ezüsterdőkké változott; mindenfelől visszhangzott a szent harangok tiszta kongása és a tündérmadarak ujjongó éneke; többé nem hallotta Cradock és apja halk énekhangját, amint valami antik liturgia formájában válaszoltak egymásnak. Egy vad tengerparton állt; sötét éjszaka volt, és az éles sziklás hegycsúcsról daloló szél fújt, válaszolva a hullámzó tenger mély hangjaira. Egy tizennégy napos fehér hold jelent meg egy pillanatra a két hatalmas, fekete felhő közötti mélyedésben, és a fény sugara feltárta előtte a part vad pusztaságát – a sziklákat, amelyek hegyekké emelkedtek, mégpedig hihetetlenül magasra; lábukat sistergő tengerhab korbácsolta, amelyet az üreges hangzású víz sodort ellenük. Aztán a borzasztó magaslatok legmagasabb pontján Ambrose falakra és tornyokra és bástyákra lett figyelmes, amelyek biztosan felértek a csillagokig; és ennek a hatalmas kastélynak a közepén egy óriási templom magasra törő boltozata emelkedett ki, és minden ablaka olyan fehéren és olyan dicsőségesen lángolt, mintha az összes üvegtábla gyémántból lett volna. És hallotta a dicsérő sereg hangját, vagy az arany trombiták zúgását és az angyalok szüntelen kórusát. És tudta, hogy ez a hely a Mennyek Kórusa, Corarbennic, amelynek titkába halandó aligha férkőzhet hozzá. Ám a látomásban lélegzetvisszafojtva feküdt a padlón a szentély csillogó fala előtt, miközben a rávetültek a szertartás árnyai; és úgy tűnt neki, hogy egy pillanatig elviselhetetlen fényben látja az elfátyolozott Rejtélyek Rejtélyét, a Megölt és Feltámadott Képét elhaladni előtte.

Egy rövid időre ez az álom megtört. Hallotta, amint apja halkan azt énekli:

– Gogoniant y Tâd ac y Mab ac yr Yspryd Glân.

És az öreg azt válaszolta:

– Agya Trias eleeson ymas.

Aztán lelke ismét elveszett a kristály fényes mélységében, és látta, hogy a szentek hajói evező és vitorla nélkül úsznak a tündértengeren, és az Üvegsziget felé vándorolnak. A brit sziget boldog szentjeinek egész társasága a hajón kalandozott; hajnal követte a napnyugtát, éjszaka a reggelt, de megvilágosodott arcuk sohasem rezdült meg; és Ambrose azt hitte, hogy végre meglátják a ragyogó partokat a haldokló nap vöröslő fényében, és orrlyukukba Avalon mély almafüzérének a Paradicsom illata furakszik be.

Folytatás az antológiában.

* * *

A kötet és a sorozat első darabja már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban, akárcsak az Azilum magazin 21. lapszáma. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

 

"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether