Nem könnyű egyszerű olvasóként eldönteni, hol érdemes Michael Cisco életművébe belekezdeni, hiszen látszólag nagyon sokoldalú és különös szerzőről van szó, aki vad és avantgárd eredetiséggel közlekedik az akadémiai publikációk és csak szűk körökben ismert zsánerkiadók között (máris kapunk minden könyvére nem hazai pénztárcához szabott, kényelmetlen felárat), miközben olyan szerzők műveit fordítja angolra, mint Marcel Béalu vagy Julio Cortazár. Nem idegen a szürrealista és weird irányzatok közösségein belül sem – itthon a Carcosa árnyai antológiában (Delta Vision, 2016) olvashattunk tőle novellát, volt egy esszéje a Vandermeer-féle New Weird-antológiában, nyíltan Lovecraft-mítoszhoz kötődő novellái jelentek meg a Secret Hours kötetében, illetve olyan szerzők ajánlói szerepelnek könyvein, mint China Miéville vagy Thomas Ligotti.

Michael Cisco a NecronomiCon 2015 fesztiválon (Wikipedia)

Majdnem minden könyvéhez másfajta okokból húzott valami – végül is az egyszerűség kedvéért új novelláskötetét választottam, ami az Antisocieties (Grimscribe Press, 2021). Ebben nincs jele semmiféle elszállt komplexitásnak, amivel mondjuk az Unlanguage vagy Animal Money című köteteket írják le kritikusai – cserébe egy érett író konvencionálisabb, de letisztult, remek novelláit találtam meg. Ezek a történetek (nézzünk csak az ómenként sötétlő borítóra) felzaklatóak, különösek, már-már a klasszikus rémtörténetek határán mozognak, de az egyetlen közös pont bennük talán az elidegenedés, leszakadás a megszokottról, szembesülés az idegennel.

Több elbeszélés itt felnövéstörténet, fiatal szereplőkkel, akiknek a kíváncsisága remekül együttműködik a felfedezések feszültségével. Az Intentionally Left Blank narrátora nagynénjéhez költözik rövid időre, és felfigyel egy nagydarab, furcsa emberre a szomszédban, aki a jelek szerint minden nap ugyanazt a halloweeni maszkot hordja. A szomszédságban ügyet sem vet rá senki, de a narrátort felemészti ez az enigma, és amikor végül a konfrontáció mellett dönt, végérvényesen megváltozik az élete.

Egy Lucas nevű fiú is rejtélyekkel szembesül a Milking című novellában – valami van a levegőben, szülei idegesek, nyugtalanok, tejet itatnak vele, de van valami nagy, családi titok ebben. Lucas végül felfedi a tej eredetét és összeomlik – ezt a már-már Lovecraft történeteit idéző struktúrát emberibbé teszik a reakciók és az egész szituáció általános abszurditása, de mindenképpen egyfajta felnövési-beavatási rítust látunk. Ez a motívum visszaköszön a Hand of Glory című novellában is, ami karácsonyi rémtörténetnek indul, a narrátorunk egy gyerek, akinek új ajándéka egy „Dicsőség Keze” – keveredik itt játékosság, a címszereplő tárgy mitikus eredete, meg némi egészséges szürrealitás is. Mesélőnk bal keze egy éjszaka lepottyan, így helyére a halott, új kezet cuppantja fel, és az érzékelési tartománya kitágul, valami újszerű, tiltott tudás birtokosa lesz.

A fülszöveg szerint ezek a történetek izolációról szólnak, így várható volt az is, hogy találkozunk a valóságpercepció torzulásaival és paranoiával is – a Stillville című novella narrátora egy nyugalmas létállapotban létezik, ami már-már túl nyugalmas, szorongató mozdulatlanság. A The Starving of Saqqara mesélője az azonos nevű, valóságban is létező, idegen eredetű szobrot pillantja meg egy múzeumban, és indul később kétségbeesett keresésére, amikor eltűnik onnan. A The Purlieus egy régi ifjúsági regény eseményeivel szorongatja főhősét – megtörtént eseményekről szólt vajon?

A Saccade már a formabontóbb történetek közé sorolható, második személyben magyaráz a narrátor a szakkádról, a szemmozgásról, fixációról és arról, hogy egy gyerekkori baleset miatt másképpen lát dolgokat a valóságban, mint egy egészséges ember – könyvekben olyan betűket pillant meg, amelyeket más észre sem venne, mert az egészséges szemmozgás elmossa a felesleges részleteket – a rejtett szövegek pedig segélykérésnek tűnnek.

A kötet címadó novellája, az Antisocieties már egészen igazolja Cisco kísérletező hírnevét, az egész egy rémálomnak tűnik, amelyben két ember beszélget, valaki, aki beszámol, és valaki, aki mindezt rögzíti – egy ügyintéző, akinek valamiféle hatalma lehet a szavak felett, mivel a másik ember számára fizikai gyötrelmet jelent, hogy megfelelő módon fejezze ki magát. Mint egy rossz interjú, mint egy csapdákkal teli kihallgatás, de leginkább egy önmagát felemésztő meditáció a nyelvi precizitás hiányainak veszélyérzetéről.

Grimscribe Press (2021)

Oneiropaths (mint ὄνειρος: álom πάθος: érzet) – ezzel a szóval akár a kötet minden szereplőjét leírhatnánk, a szorongató álomlogika immár bizonyosan minden történetre igaz, de ez az utolsó előtti novella címe is, amelyben egy nő minden álmában megjelenik egy idegen férfi, aki őt figyeli. A narrátor nem tud ebben segíteni („vannak problémák, amelyeket megoldunk, és olyanok, amelyekkel együtt élünk”), ám a történet második felében meglepő felfedezést tesz az idegen férfiról, aki látszólag ugyanúgy nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy mások álmában találja magát. A novella záróakkordja olyan kozmikus méretű, egzisztenciális borzalmat idéz meg, hogy a két álombeteg eddigi sorsa alig tűnik többnek egyszerű kellemetlenségnél.

Az utolsó történet, a Water Machine már a szétesés pillanata: darabos történetmesélés egy pszichiátriai kezelésről, a konvencionális novellarészeket a kezelőorvos megjegyzései és a páciens szaggatott narrálása egészíti ki – itt a megszállottság tárgya egy „vízgép”, amely iránt a páciens vágyakozik, de elvágva érzi magát tőle. Minderről mechanikusan, matematikusi és katonai stílusban beszél („ten four”, „roger”), „vektorszimulációkat” és újszerű számokat („seight”, valahol 7 és 8 között) emleget fel. Ennek a megszállottságnak az enigmája végig tartja a feszültséget – majd, a kötet korábbi mintázataitól nem idegen módon, a narráló kezelőorvosra is áttapad ez a bizarr gondolkodásmód, de lehetséges, hogy az olvasóra is.

Tíz történet, mindössze száznegyven oldalon – rövid, de kellően erős és sokoldalú válogatás. Nincsenek üresjáratai, sem gyengeségei, a próza minden oldalon, minden bekezdésben precíz, letisztult, esetleg a szokottnál kicsit választékosabb. Szerkezetileg konvencionális mindenütt – a hétköznapiból tartunk a fantasztikum felé, de ettől még távolról sem szokványosak maguk a történetek – napjaink kimondatlan és kimondhatatlan szorongásainak hátborzongató, metafizikai rémlátomásai ezek (személyes ízléstérképemen valahol Ligotti és Evenson között félúton). Érték-számítás: az utóbbi évek egyik legjobb novelláskötete, ten four, over.

• Borítókép: Roj Friberg – Möte