The Women of Weird Tales #1 – Eli Colter és az átkozott dal

A ponyvamagazinok olcsó és populáris mivoltuk miatt többnyire elkerülték az irodalmárok figyelmét, amihez társult egy szélesebb körű nemi előítélet. Így született meg az a téves elképzelés, hogy női írók nem is írtak ponyvamagazinokba, vagy ha igen, azt mindig férfi álnéven tették, és férfi társaikhoz hasonló történeteket kellett írniuk. Bár erre is volt több példa, sok női író élt a lehetőséggel, hogy zsánereket keverve, a fantasztikum segítségével beszéljenek az őket érintő dolgokról vagy meséljenek el történeteket a saját szemszögükből. 1933 előtt 114 női szerző jelent meg a Weird Tales magazinban, és 117 lapszámból pusztán 10 olyan volt, amelyben nem szerepeltek. A nők nem csak szerzőként, de szerkesztőként és borítótervezőként is részt vettek a magazin életében.

A The Women of Weird Tales című antológia 2020-ban jelent meg a Valancourt Books gondozásában a Monster, She Wrote sorozat második részeként. A legismertebb klasszikus ponyvamagazin, a Weird Tales női közreműködői közül mutat be négyet: Greye La Spina-t, Everil Worrelt, Eli Coltert és Mary Elisabeth Counselmant. Írásaikat többször is a WT legnépszerűbbek novellái közé választották. Mindannyiuknak más a stílusa, mások a témái, de izgalomban és fordulatokban egyikük sem marad el a magazin férfi szerzői mögött. A könyv előszavát a Bram Stoker és Locus díjnyertes Monster, She Wrote: The Women Who Pioneered Horror and Speculative Fiction könyv szerzője és a The Know Fear Cast és a Monster, She Wrote podcastok egyik házigazdája, Melanie R. Anderson írta.

Ebben Anderson rámutat, hogy a novellák témáit hallva (élve eltemetés, furcsa csendháló alatt fogva tartott város, vámpírrá váló fiatal nő) a gótikus/horror/weird irodalom olyan nagynevű klasszikus szerzői juthatnak eszünkbe, mint Poe, Hawthorne vagy Lovecraft:

„Míg ezek a nők és írásaik talán elfelejtődtek az évek során, nem ők voltak az egyedüli nők, akik a Weird Tales első változatának (1923-1954) szerzőgárdáját gazdagították. Részei voltak annak, amit Lisa Yaszek a tizenkilencedik és késő huszadik századi női zsánerírók közti »hiányzó láncszemnek« hív. Évszázadok óta írnak nők ilyen jellegű történeteket, az 1600-as években alkotó Margaret Cavendish-től kezdve az 1700-as évek brit gótikus íróin (például Ann Radcliffe) át, az 1800-as évekig Mary Shelley-ig és az összes kísértethistóriát író női szerzőig. A női zsánerírók hagyománya folytatódott a kora huszadik században is, hiszen a nők már a Weird Tales legelső számában publikáltak prózát és költeményeket.”

Eli Colter

May Eliza Frost 1890-ben született az Oregon állambeli Portlandben, ahol életének első felét töltötte. Tizenhárom éves korában időlegesen megvakult, ebből felgyógyulva döntött úgy, hogy író lesz, és kezdett önművelésbe – filmszínházakban játszott zongorán és orgonán, hogy biztosítsa megélhetését. 1920-ban vette fel az Eli Colter írói álnevét, majd 1922-ben, a Black Mask magazinban megjelent az első novellája, melyet a következő harminc évben még számos követett. Ezek többsége western volt, de akadtak köztük szép számmal „problem-life stories” (élet probléma történetek), ahogy a szerző hívta őket, illetve weird novellák is. (A Black Mask egyik érdekessége, hogy a magazinban jelent meg Dashiell Hammett The Maltese Falcon »A máltai sólyom« című története részletekben 1929-től, melyből John Huston is készített filmet Humphrey Bogart főszereplésével; a film noir műfaj első jelentősebb darabja, és nem mellesleg, több kritikus szerint is a világ egyik legjobb filmje.)

Colter első férjével John Irving Hawkinsszal akkor találkozott, amikor cowboyokat keresett, hogy meginterjúvolja őket a könyveihez. Hawkins maga is reménybeli író volt, akitől Colter pár év házasság után elvált, hogy életét a szintén író Don Alvisioval, írói álnevén, Glenn FaGalde-del kösse össze. A házaspár otthona az azusa-i írókolónia központjává vált. Colter és FaGalde egymás felváltva írtak a Strange Stories magazinnak tizennégy hónapon keresztül, ahol mindkettőjüknek négy-négy novellája jelent meg.

Eli Colter tucatnyi novellát és folytatásos történet írt a Weird Talesnek, az első a Farthingale’s Poppy (Farthingale pipacsa) volt, ami 1925-ben jelent meg a magazinban. Az On the Dead Man’s Chest (A halott ember mellkasán) című négy részes írása 1926-ban elnyerte a magazin történetének második legnépszerűbb novellája címet. Az első helyezett Lovecrafttól a The Outsider volt, míg a harmadik és Robert E. Howardtól a Wolfshead volt.

Eli Coltertől tizenhárom történet jelen meg a Weird Talesben, de népszerűsége ellenére egyik sem került a magazin borítójára. A novellák közül a The Last Horror (Utolsó rettenet) azért is érdekes, mert Lovecraft tetszését is elnyerte, és elismerően írt róla. August Derlethnek küldött levelében ezt írta 1926. december 16-án:

„Az egyetlen említésre méltó dolog ezekben a lapszámokban […] az »Utolsó rettenet«, ami igazán intelligens, bár inkább tudományos, mint weird. Magam is régóta tervezek ilyesmit írni, bár inkább pszichés, mint fizikai vonatkozásban – amiben egy iskolázott néger próbálja kivetíteni a tudatát és beköltözni egy fehér ember testébe a vudu segítségével.”

A Közhelyek könyvében, 1923-ból két helyen is megtalálható ez az ötlet. 108 Művelt mulatt elhatározza, hogy kiszorítja egy fehér személyiségét, és megszállja a testét. 109 Ősi néger vudu varázsló egy mocsári kunyhóban – megszáll egy fehér embert. Colter ebben a fél-tudományos/weird novellájában egy őrült afro-amerikai tudós fehér férfiakat nyúz meg, és már csak az utolsó simítás, az arc hiányzik. A történet tetőpontja egy szenvedélyes beszéd a faj és bőrszín természetéről – egyáltalán nem haladó szellemű még a ’20-as évek sztandardjai szerint sem.

Colter utolsó, a magazinnak írt története, a The Man Who Died Twice (A férfi, aki kétszer halt meg), a magazin 1939-es számában jelent meg. A negyvenes-ötvenes években Colter főleg detektív történeteket és westerneket írt, melyek közül a Something to Brag About (Valami, amivel dicsekedni lehet) mozivászonra is került 1948-ban The Untamed Breed (A betöretlen jószág) címmel. Az ötvenes évek után Eli Colterről sajnos nem hallani többet, 1984-ben hunyt el, kilencvenhárom éves korában; magyar fordításban eddig még nem jelent meg Eli Coltertől egyetlen történet sem.

Egy átkozott dal

Az 1928-as The Curse of a Song (Egy átkozott dal) című novellában egy fiatal lányt egy különösen rosszindulatú szellem kísért, aki a szerelmi bánatáért áll bosszút. Colter nem vesztegeti az időt, már az első mondatban az átokról van szó, ezzel kijelölve a novella témáját és megteremtve a hangulatot. A novella kerettörténete egy kötetlen baráti beszélgetés, ahol a természetfeletti dolgokra terelődik a szó. Ez, a levél vagy naplóírással együtt, klasszikus gótikus történet nyitás, gondoljunk csak Henry James A csavar fordul egyet című kisregényére, így láthatjuk, hogyan tagozódik be Colter már az elején a hagyományba. Figyelem, a cikk további része felfedi a történet teljes cselekményét! 

Megismerjük Rose Wilzen történetét, akinek életét egy átok keseríti meg. Grantnek, Rose apjának volt egy bátyja, akit Thadeusnak, röviden Thadnak hívtak. Amikor egy vándorszínésztársulat érkezik a városba, hogy előadják a Tamás bátyja kunyhóját, Thadeus megmagyarázhatatlan módon ellenszenvet érez a főszereplő színész ellen. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a fiatalember rögtön megtalálja a közös hangot Thad menyasszonyával. A borzasztóan féltékeny Thadeus üzleti útra megy, és amikor visszatérve a menyasszonya házához ér, meghallja, hogy a lány a Love’s Old Sweet Song (A Szerelem régi, édes dala) című dalt énekli, majd örök szerelmet vall a színésznek. Ha Thadues odafigyelt volna a mondatok tónusára, rájöhetett volna, miről van szó, de „kirobbanó és bosszúálló természetű férfi volt – féltékeny, forrófejű, akit könnyű esztelen haragra gerjeszteni.” Thadeus közli a bátyjával, hogy elhagyja a várost, és soha többet nem látják, aztán elviharzik. Grant beszél a lánnyal, és kiderül, hogy szó sincs megcsalásról, csak egy darabot próbáltak. Azonban hiába keresték, Thadeust lehetetlen megtalálni.

Évekkel később Grant Portlandben belefut Thadeusba, aki emlékezetkiesést szenvedett, és John Rogers néven éli az életét. Grant próbálja feléleszteni Thad emlékeit, de nem jár sikerrel. Aztán egyik este felhangzik a Love’s Old Sweet Song, ami azonnal visszahozza Thad emlékeit. Thadeus beleereszti a pisztolya egész tárát a dalt játszó zenészbe. Elmebaja miatt nem halálra ítélik, hanem Dr. Hawthorne elmegyógyintézetébe küldik. Grant gyakran meglátogatja, remélve, hogy javulni fog a bátyja állapota. Sajnos az csak rosszabbodik, és Thadeus elkezdi összekapcsolni Grantet a dallal,  végül halálakor meg is átkozza, hogy vissza fog jönni kísérteni őt és a családját, ha bármikor játszani merik a rettegett dalt.

Grant nem hisz az átokban, de a felesége elég babonás ahhoz, hogy kitiltsa a házból a dalt. Grant családja nődögélt, és szinte el is feledkeztek az átokról, kivéve a legkisebb lányát, Rose-t, aki megmagyarázhatatlan módon az első perctől fogva hisz benne. Mire tizennyolc éves lesz, az egész életét átitatja a daltól való rettegés. Tizenkilenc évesen megpillantja Murray Fieldinget, akiről rögtön tudja, hogy élete szerelme lesz. Ebben a pillanatban felhangzik a Love’s Old Sweet Song. Az átoktól való rettegés a fiatal szerelmesek útjába áll. Rose úgy érzi, mintha Thadeus bácsi szelleme állandóan a nyomában járna. Maga a mesélő is megpillant egy falon átsuhanó árnyat. Az árny testet is ölt, villogó szemekkel és orrfacsaró bűztől kísérve. A kísértet azért a lányt követi, mert ő az egyetlen, aki hisz benne, és ettől Thad ereje is egyre nő.

Egy kirándulás alkalmával Murray leteremti Rose-t, hogy miért fél tőle. Rose elmeséli neki az átkot, amit Murray először nem hisz el, de aztán ő is látja a jelenést, aki már annyira szilárdnak tűnik, hogy Murray először azt hiszi, hús-vér ember. Miután Murray megbizonyosodik arról, hogy Rose szereti őt, eldönti, hogy elűzi a szellemet.

„– Rose, hogyan ölsz meg egy piócát?

– Miért? – Rose zavart grimaszt vágott. – Nem… nem tudom.

– Kést vágsz bele – válaszolta Murray komolyan. – Kést vágsz bele, és kivérezted. Ez az árny, aki kísért egy pióca, ami fenyeget téged, és el akarja szívni a boldogságod, amíg nem marad belőled semmi csak egy üres héj.”

Azt gondolja, hogy puszta akaraterővel a dalt ismételve áldássá fordíthatja az átkot. Először működni látszik, és a jelenés eltűnik, de kicsivel később Rose megtudja, hogy az apja elhunyt. Autóbalesetet szenvedett, de halála előtt Thad nevét kiáltotta. Murray nem adja fel, ő és a narrátor minden szabad percüket Rose-zal töltik, a dalt éneklik, miközben minden akaraterejükkel próbálják a jelentését megváltoztatni. Thadeus egyre erősebbé és fenyegetőbbé válik. Murray-nek a munkája miatt vidékre kell mennie. De a távollétében is folytatják az éneklést, minden este nyolckor. Első este Rose elájul, egyre gyengül, Thadeus pedig erősödik. A narrátor egyre jobban aggódik mindannyiuk testi épségéért. Az utolsó este Thadeus szinte teljesen materializálódik, ereje teljében van, pokoli hideget áraszt magából. A narrátor feltartóztatja a fenyegető jelenést, amíg Rose befejezi a dalt.

„Hirtelen villanást láttam, egy vörös lángot, aztán a szobát megtöltötte egy szörnyű bűz, ami különbözött az eddig érzett szagtól, olyan volt, mint az égő szemét orrfacsaró füstje. Aztán a jelenés egy vad kiáltás kíséretében eltűnt. Ezúttal nem nevetett.”

A narrátor és Rose elájulnak, és amikor magukhoz térnek, Murray szokásos távirata még nem érkezett meg. Végül megkapják, és meg tudják, hogy Murray-t majdnem megölte egy ledőlő fa. Az árnyat legyőzték. Murray és Rose összeházasodnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A végén kiderül, hogy az átkokkal és természetfelettivel szkeptikus hallgató Murray féltestvére, aki évek óta keresi a bátyját.

A novella nagyon sokban hasonlít klasszikus kísértethistóriákra, de különleges színezetet ad neki Portland, és az amerikai városok hangulata. A természetfeletti elemek ellenére a történet szinte realisztikusnak hat – kétség kívül Colter más zsánerekben szerzett tapasztalatainak köszönhetően. Tudja, hogyan fokozza a feszültséget, és bár vannak kissé erőltetettnek tűnő fordulatok (például a megcsalásnak vélt színházi próba, vagy amikor a végén kiderül, hogy a hallgató Murray féltestvére) az olvasót végig izgalomban tartja a kérdés, hogy vajon sikerül-e a házi „ördögűzés.” A műfaj ismeretében talán kicsit szokatlannak tűnhet a happy end, de nem hiteltelen.

Érdekes és elgondolkodtató motívum, hogy azon fog csak az átok, aki hisz benne, és ugyanígy a meggyőződés és hit segített Murray-nek abban, hogy véget vessen neki. Illetve íróként / művészként az is különös jelentőséget hordoz, hogy az átok egy dalban testesül meg, reflektálva azon, hogy a műalkotások néha önálló életre kelnek.

Eli Colter Weird Talesben megjelent novellái:

  • Farthingale’s Poppy (Fathingale pipacsa; 1925)
  • The Deadly Amanita (A halálos galóca; 1925)
  • On the Dead Man’s Chest (A halott ember mellkasán; 1926)
  • The Corpus Delicti (1926)
  • The Last Horror (Az utolsó rettenet; 1927)
  • The Greatest Gift (A legnagyobb ajándék; 1927)
  • The Dark Chrysalis (A sötét báb; 1927)
  • The Golden Whistle (Az arany síp; 1928)
  • The Curse of a Song (Egy átkozott dal; 1928)
  • The Man in the Green Coat (A zöldkabátos férfi; 1928)
  • The Vengeance of the Dead (A holtak bosszúja; 1929)
  • The Last Horror (Utolsó rettenet; 1927)
  • The Man Who Died Twice (A férfi, aki kétszer halt meg; 1939)

(Megj.: Azt sajnos nem sikerült kideríteni, hogy melyik volt Colter első novellája, amely a Black Mask magazinban jelent meg. Sajnos Colter neve az A Comprehensive Index to Black Mask, 1920-1951 kiadványból is hiányzik. Vagy nem jó helyen kerestük. – A szerk.)

 

"Az irodalom és az írás segít szembenézni a félelmeinkkel és a bennünk lapuló szörnyűségekkel."
Scroll to top
The Black Aether