Megmutatni a leírhatatlant – Dan Lockwood: Lovecraft antológia #1 (Szukits Kiadó)

Tagadhatatlan, hogy a H. P. Lovecraft művei iránti érdeklődés, valamint a munkássága és eleve a weird irodalom, kozmikus horror népszerűsége iszonyatos sebességgel ívelt felfelé kis hazánkban az utóbbi évek során. Ráadásul ez nem merült ki annyiban, hogy itthon is elkezdtek egyre többen plüss-Cthulhukkal vagy Lovecraft-pólókban rohangálni: olyan mély és érdemi diskurzus alakult ki Lovecraft személyével, munkásságával és annak utóéletével kapcsolatban, melyben ezen a ponton úgy vélem, már nem olyan egyszerű újat mutatni a magyar közönségnek, és az ehhez kötődő esetleges véleményformálásnak is meg kell ütnie egy szintet, egy adott mélységet. Vagyis röviden és tömören, bár ilyesmire nem sok példa volt, elég lámpalázas lettem, amikor megkaptam a Szukits Kiadó által megjelenésre előkészített Lovecraft antológia első kötetének nyomda előtti változatát, hogy elsőként írhassak róla.

Ám ahogy elkezdtem a kötet olvasását, rájöttem, hogy nálam tulajdonképpen csak a képregénynek lesz nehezebb dolga. A SelfMadeHero által 2011-ben kiadott és Dan Lockwood által szerkesztett Lovecraft Anthology kötetei bevallom, eddig kimaradtak az életemből – azóta a Comixology-nak hála már pótoltam a második kötetét is angolul –, és jó okkal: Lovecraftet képregényre adaptálni irgalmatlanul kemény kihívás, hát még a legikonikusabb műveit egy 120 oldalas kötetbe sűríteni. Az alapvető probléma (ahogy azt azóta kifejtettem az Aether podcast első adásában is: Anchor.fm, Spotify, SoundCloud), hogy a képregényre adaptálás során rögtön elveszítünk két nagyon fontos komponenst: Lovecraft prózájának jellegzetes kohézióját, ritmusát, valamint az olyan irodalmi eszközöket, melyek egyszerre képesek átadni a földöntúli rettenet és borzalom érzését, másrészt a kétértelműség, az olvasói képzelet és a rejtett célzások homályába burkolni a kimondhatatlan, körülírhatatlan és ábrázolhatatlan iszonyatot. Egy képregény lapjain igenis kénytelen-kelletlen meg kell mutatni azt a rémséget, ráadásul úgy, hogy a kiváltott hatás minimum hasonló legyen az eredeti műhöz, de még inkább a képregény médiuma által nyújtott eszköztár révén bővítse, dúsítsa is azt – ami elvileg az adaptáció fő célja is lenne. Sajnos az évek során nem egy kimondottan csapnivaló Lovecraft adaptációba futottam bele – főleg a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején megjelentek közül – , melyek inkább használták egyfajta reklámfogásnak a mester nevét, a borzalom, a természetfeletti iszonyat ábrázolását pedig kis túlzással elintézték annyival, hogy “nézzétek, nagy és zöld és csápjai vannak meg sok szeme”.

Ian Edington és D’Israell: Cthulhu hívása (Szukits Kiadó, 2021)

Elöljáróban megnyugtathatok mindenkit: a Lovecraft antológia egyértelműen az erősebb, jobban sikerült feldolgozások sorát gazdagítja, még ha antológia jellegéből fakadóan az adaptált történetek színvonala nem is túl egységes. A kötetet a Cthulhu hívása nyitja Ian Edingtontól, D’Israell rajzaival. Összeszokott alkotópárosról van szó, melynek mindkét tagja külön-külön is igen ismert a képregények világában. Cthulhu adaptációjuk meglehetősen ingerszegényen indul, viszonylag egyszerű oldalfelépítésekkel, fakó színekkel és túlnyomórészt halvány, szabályos formákkal és alakokkal – egészen addig a pontig, amíg meg nem jelenik maga Cthulhu. A kozmikus rettenet felborítja az oldalak addigi felépítését, sötét színe, amorf alakja nem csak eltér a történet legtöbb ábrázolásától, valamelyest még közelebb is áll Lovecraft eredeti leírásához, ahogy R’lyeh sötét, egymásba folyó, geometriának és logikának ellentmondó formái is. Az adaptáció talán egyetlen hátulütője így csak az erősen limitált terjedelem marad, melynek köszönhetően Thurston kerettörténete szenved némi csorbát és veszít valamennyit a befejezés erejéből.

Ezt követi rögtön az antológia talán legkiválóbb története, A sötétség lakója, melyet a kötetet is szerkesztő Dan Lockwood írt át, a rajzokért pedig a horrorképregények műfajában igen látványos alkotásokkal büszkélkedő Shane Ivan Oakley felelt. Szinte nehéz felsorolni, mi mindent találtak el jól az eredeti történettel kapcsolatban. Amit mindenképp fontos külön kiemelni, az a színvilág, melyet szinte kizárólag a gyertyafényre emlékeztető fakó sárga, és a Mike Mignola stílusát idéző ébenfekete, szögletes árnyékok dominálják, majd csak a természetfeletti jelenléthez kötődő vörös és kék színek törik meg. A stílus egyszerre érződik minimalistának, retrónak, szürrealistának és mégis módfelett nyomasztónak, ám a Cthulhuval szemben itt még az eredeti történet kereksége, tempója és lezárása sem szenved csorbát. Toronymagasra helyezi a mércét, ha ez a páros valaha kihozna egy önálló kötetet lovecrafti adaptációkból, valószínűleg azonnal lecsapnék rá.

Rob Davies és I. N. J. Culbard: Rémület Dunwichben (Szukits Kiadó, 2021)

Talán épp emiatt is erős a kontraszt a sorban következő darabbal, amely a Rémület Dunwichben. A Dunwich egyike a kedvenc Lovecraft történeteimnek, épp ezért is fájó, hogy mennyire gyengének érződik A sötétség lakója után Rob Davies és I. N. J. Culbard alkotása. Gyakorlatilag legerősebb formájában tartalmaz minden olyan negatív vonást, mely ilyen-olyan formában felüti a fejét a kötet képregényeiben: tempója iszonyatosan feszített, kapkodó, a rajzok pedig mintha próbálnának újítani, egy naívabb, könnyedebb karakterábrázolással és színvilággal jobban kiélezni a földöntúli borzalmak rettenetét és iszonyatát, de a végeredményt tekintve kudarcot vall. Puszta kíváncsiságból utánanéztem Culbard más munkáinak is, és meglepve vettem észre, hogy számos Lovecraft-adaptációt rajzolt még a SelfMadeHeronak, többek között az önálló kötetet kapott Charles Dexter Wardot, az Őrület hegyeit, az Árnyak az időn túlrólt, valamint a Zarándokút Kadathba és Chambers Sárga Királya is az ő munkája. Ugyan a stílus ezekben sem olyan, mint amit egy horrorképregénytől várna az egyszeri olvasó, azonban fényévekkel jobban működött, tudatosabbnak érződött mind a karakterábrázolás, mind a színvilág, mind a tempó és az oldalak felépítése. A Dunwich egyes rajzai ezzel szemben néha már-már olyanok, mintha egy képregényrajzolónak készülő tinédzser firkantotta volna őket a füzeteibe unalmasabb órák során.

A Dunwich gyengeségét pedig csak kihangsúlyozza, hogy bár az azt követő két történet megvalósítása sem hibátlan, tökéletesen rámutatnak, hogyan lehetett volna még az esetleges gyengeségeket is megfelelően ellensúlyozni, illetve egyes ötleteket jobban megvalósítani. A Szín az űrből David Hine és Mark Stafford párosától például szintén egy naívabb, színesebb, üdébb látványvilággal próbálja érzékeltetni a későbbi borzalmak intenzitását, természetellenességét, ám a Dunwichcsel szemben, amikor arra sor kerül, ezek a bizarr, természetellenes és elborult motívumok valóban elérik a kívánt hatást, esetenként már-már a gusztustalanság határait feszegetik. Az Árnyék Innsmouth fölött pedig, melyet Leah Moore – a név nem véletlen egybeesés, Alan Moore lánya – és férje, John Reppion írtak át közösen, Leigh Gallagher pedig rajzolt, ugyan szintén mutat gyengébb, amatőr vonásokat (elsősorban a rajzok színezése terén, melyeket mintha valaki egy középkategóriás grafikus programban dobott volna össze), minden más tekintetben olyan kiválóan működik, hogy erősségei még ellensúlyozni is képesek a kevésbé jól elsült motívumokat. Az különösen tetszett, hogy hogyan őrizték meg az innsmouthi lakosság és a Mélységlakók hatásának eredeti erejét: a történet előrehaladtával csak fokozatosan, apró részleteket fednek fel a szörnyű rémalakokból, egy tarkót, egy árnyékot, egy kezet, homályos sziluettet, majd az első teljes alakos megjelenésre a fináléban kerül sor, akkor, amikor a menekülő főhős is először pillantja meg a lényeket.

Dan Lockwood és David Hartman: Patkányok a falban (Szukits Kiadó, 2021)

A kötet két zárótörténetét egyaránt Dan Lockwood adaptálta, és bár A sötétség lakójával nem vetekednek, számomra az után talán a kötet legjobban sikerült képregényei. A Patkányok a falbant David Hartman rajzolta, akinek munkásságával számos formában találkoztam már – Rob Zombie számára is készített különböző illusztrációkat, illetve filmes fronton is tevékenykedik, ő rendezte a kultikus Phantasm sorozat 2016-os Ravager című, befejező részét –, a Patkányokból pedig még ha ki is lehetett volna hozni többet elsősorban a nyomasztó hangulat és az egyre fokozódó téboly érzékeltetése terén, a számtalanszor adaptált történet legjobb feldolgozásainak egyike. A Dagont rajzoló Alice Duke munkásságát azonban mindenképp követni fogom a jövőben. Egyrészt már maga a zárás is kuriózum: míg az összes többi képregény kisebb-nagyobb mértékben küzd a terjedelem nyújtotta korlátokkal, a Dagon eredetije már-már nyúlfarknyi hozzájuk képest, a feldolgozás pedig ennek köszönhetően bőségesen beéri a rendelkezésére álló öt oldallal. Külön elismerést érdemel Dagon ábrázolásmódja: a Mélységlakókhoz fűződő hatalmas, pikkelyes, varangyra, illetve ragadozó halra emlékeztető vonásokkal felruházott humanoid helyett Duke egy ősi, kozmikus idegen istenségként ábrázolja, mely meglehetősen rendhagyó, már ami a Mérhetetlen Vének jellegzetes megjelenítését illeti, ám talán még hatásosabb is ebben a formában.

Természetesen a fordítást sem szabad szó nélkül hagyni, ám Galamb Zoltán munkájával kapcsolatban valószínűleg inkább azon lepődtem volna meg, ha kivételesen nem mesterien sikerült volna. Az egyik jelenlegi legjobb hazai Lovecraft-fordítóról van szó (a vele készült TBA interjút mindenkinek ajánlom), aki mind a klasszikus szövegeket, mind az adaptációk esetleges hozzátoldásait tökéletesen ültette át magyarra, a kötet ilyen szempontból így ugyanazt az igen magas színvonalat képviseli, mint a Szukits többi Lovecraft-kiadványa. Mindent összevetve, ha valaki komolyabban érdeklődik Lovecraft munkássága – szerintem ha ezt a cikket olvassátok és eljutottatok eddig a pontig, ez bőven illik rátok – és a képregények iránt is, mindenképp érdemes a beszerzése.

Összességében egy nagyon érdekes és izgalmas antológia elsősorban rajongók számára, de még inkább ígéretes maga a kezdeményezés, mely ha sikeres, remélhetőleg még több lovecrafti képregényt láthatunk majd a hazai piacon. Az Anthology második kötetének mindenképp örülnék, de szívesen látnám a SelfMadeHero többi témába vágó kiadványát is, hát még az olyan klasszikusokat, mint Richard Corben Haunt of Horror minisorozata vagy az Alan Moore-féle CourtyardNeonomiconProvidence trilógia (igen, ez egy finom célzás a kiadónak – a szerk.).

  • Borítókép: részlet az antológia borítójából, illusztráció: Ben Tempelsmith

 

Programozó, amatőr író, műfordító, horror - és trashfilm rajongó
Scroll to top
The Black Aether