Averoigne-i krónikák #8 – Randolph Carter és az álomsík felfedezése

Feltöltve: 2021/09/09
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Randolph Carter alakja a modern világban helyét nem találó álmodozó, aki „idejétmúlt” eszmékért lelkesedve menekül a borzasztó valóság elől az álmok birodalmába. Számos jel utal arra, hogy Randolph Carter figurája Lovecraft alteregója, akibe a leginkább belevetítette saját énjét. A Carterről szóló történetek közül Az ezüstkulcs, illetve Az ezüstkulcs kapuin át azok, amelyek a legmélyebben megismertetnek minket Lovecraft álom-kozmoszának felépítésével.

„[…] Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyban, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között, és nem létezik ok, amely alapján egyiket többre lehetne becsülni a másiknál.”

Lovecraft „álomföldje” leginkább Poe bizonyos verseiben (Tündérország, Város a tengerben, Nyugtalanság Völgye) megjelenő romantikus-félelmetes, ember nem járta tájakra emlékeztet. Ez a különös világ az, ahová lakói – a dionüszoszi misztériumok szatír és najád-figurái mellett a kozmikus létformák, kísértetek és árnyak – a materiális világ leírhatatlan üressége és közönye elől menekülnek. Városainak alakmásai a földi síkon is megtalálhatóak elhagyatott helyeken, mint a sivatag, a sarkkörök, vagy Arkham városának környéke, ahol a „névtelen romok” között különös titkokra bukkanhat az ember. Az álomvilágba történő átlépéshez azonban legtöbbször valamely misztikus tárgy, fétis vagy varázsformula szükségeltetik. Lovecraft a Randolph Carterről szóló történeteiben (Randolph Carter vallomása, A megnevezhetetlen, Zarándokút Kadath-ba, Az Ezüstkulcs, Az Ezüstkulcs kapuin át) dolgozza ki az átlépést több fokozaton keresztül. Carter Lovecrafthoz hasonlóan maga is író, egy hajdan hatalmas, Angliából az Újvilágba elszármazott arisztokrata család utolsó leszármazottja, álomutazó, aki gyerekkorától fogva látogatja az álomsíkot. A Zarándokút Kadath-ba című kisregényben mutatja be ezt a legrészletesebben, a történet – a végén lévő ébredéstől eltekintve – teljes egészében a második síkon játszódik, és Carter utazását meséli el; A megnevezhetetlen és a Randolph Carter vallomása csupán kiegészítő rövid írások, melyek során csak megvillan a másik világ az anyagi létsíkon.

Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát” – hangzik Az ezüstkulcs első mondata. Eddigi életében Carter már megjárta az álomföldeket a legendás Kadath keresése közben, de mikor középkorúvá vált, a könyörtelen világ elfojtotta az álmok kútját.

A mű 1926-ban, a nagy gazdasági világválság előtti években íródott. Az ipari civilizáció már kezdi teljesen elárasztani a világot (különösen Amerikát), és a különleges érzékenységgel bíró kevesek, akik még képesek reflektálni a negatív folyamatokra, ráeszmélnek arra, hogy a sokat dicsért technológiai fejlődés függővé teszi az embert saját gépeitől. Megszünteti a szabadidőt, miközben a kényelem és haladás illúzióját keltve felforgatja a társadalom hagyományos életrendjét, válságból-válságba taszítva a folyamatoknak kiszolgáltatott tömegeket. „A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire.” Miközben a formálódó új világ a „profit-istenséget” tekinti az élet egyetlen tulajdonképpeni céljának, és mindent nevetségessé tesz, ami ellentétben áll az anyagi megváltás soha el nem érhető illúzióival, vagy a termelés rabszolgaságával. Az egyetlen dolog, ami értelmesnek tűnik, az a „szép új világ” elleni lázadás.

„Értelmetlen úgy tenni, mintha egy egységesített, betáblázott gépi kultúra bármiféle közös elemmel – bármiféle kapcsolódási ponttal – rendelkezne az emberi szabadságra, individualizmusra és személyiségre épülő kultúrával; épp ezért úgy tűnik nekem, hogy a legtöbb, amit tehetünk az, hogy minden erőnkkel harcolunk a jövő ellen.” – Lovecraft James F. Mortonnak írt leveléből.

Azonban, egy ilyen világban – amely magából a mítoszt, mint kóros elváltozást irtotta ki – nem lehet lázadni: maga a lázadás válik értelmetlenné az okok és következmények egyre szorosabb láncolatában. Mindent megcáfoltak, minden bálványt leromboltak, nincs már mihez viszonyítani: nincs szép, mert a csúf sem létezik. Pusztán a munka kifordult „öröme” maradt, amely egy időre elfeledteti a kiüresedett és értelmetlenné tett lét (ön)gyilkos unalmát.

„A jelen kor értékrendje nem humanisztikus – vagyis nem az ember személyiségéhez és érzelmeihez, valamint az önmegvalósításból természetszerűleg fakadó elégedettséghez igazodik -‚ hanem matematikai és mennyiségelvű; az anyagi tevékenységre alkalmazott mérésen alapszik, és figyelmen kívül hagyja e tevékenység következményeként létrejöhető érzelmi-képzeleti összhangteremtés állapotát, amit a filozófusok »az élet élvezeté«-nek neveznek. […]”

Más szóval, nem emberi lényként becsülik meg a személyeket, hanem egy hatalmas matematikai gépezet működő töredékelemeként, mely gépezetnek nincs más célja, vagy törekvése, mint önmaga haszontalan és örömtelen működésének precizitását és gazdaságosságát növelni.

Egy olyan világban, amelyből gyökerestül kiirtották a szépséget és a mítoszt, Randolph Carter mégis mítoszokat teremt. A szépség tartományaiban kalandozik egészen addig, amíg a külvilág lapos szellemtelensége nem kerül annyira kiáltó ellentétbe az álmodó fennkölt ideáival, hogy kénytelen megpróbálni betagozódni abba.

„Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani a megismerhető és mérhető dolgokon, azt mondták, hiányzik belőle a képzelőerő, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzióinál.”

 Először a keresztény hitben keres menedéket, de annak kiüresedett volta elretteni. Carter írásai megváltoznak, idomulnak a világhoz, amelynek racionális cinizmusa először a munkáit, majd egész életét fertőzi meg. Jellemző, hogy akkor válik igazán sikeres íróvá, mert a tömegek igényét elégíti ki, miközben szellemileg egyre inkább meghal. Végül az okkultizmus felé fordulva meglátogatja a titokzatos „déli embert”, akivel hét évig osztozik tanulmányaiban, de így sem jut közelebb az elveszített álmok visszaszerzéséhez.
A kulcs megszerzésével végül sikerül megfordítania az időt, és a létsíkok egyre inkább közelednek, Carter végre ismét boldog lehet, hiszen újra álmodik. Az idő és tér elvesztette jelentőségét, olyannyira, hogy amikor visszatér az Arkham közeli ódon Carter-házba, a reális világ tulajdonképpen már megszűnt.

„Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait.”

Carter megnyitja az eredethez való visszatérés kapuit. A gyerek és a felnőtt immár nem különbözik, csak egyetlen Randolph Carter nevű személy létezik. Itt Lovecraft a misztikus, sejtelmekkel telt környék leírásával készíti elő a valódi csodát, alteregója identifikációját negyven évvel azelőtti önmagával. Carter egy fétistárgy, az ezüstkulcs segítségével győzedelmeskedik az őt megölni készülő világon, amely a régen elveszített álmok kapuját nyitja. Azonban érezhető, hogy távozásával a novella nincs lezárva, hiszen az elbeszélés egy olyan barát szavaival fejeződik be, aki maga is álomutazó.

Megoldást várunk, hiszen Carter nemcsak saját álmait találta meg ismét, hanem át is lépett ezekbe a kapun, így logikusan várhatjuk, hogy vajon sikerül-e, és egyáltalán szándékában áll-e visszatérni belőlük.

A folytatás, Az ezüstkulcs kapuin át, amely Lovecraft egyik legfilozofikusabb írása, 1932-ben, azaz 6 évvel előzmény keletkezése után született Edgar Hoffmann Price ötletéből. Price amatőr orientalista volt, aki áttért a buddhizmusra, emellett elmélyedt a neoplatonizmusban és a teozófiában – a történetben ezekre a diszciplínákra vonatkozó ismereteit próbálta a cselekmény szolgálatába állítani. A novellát végül Lovecraft dolgozta ki Price ötletéből és töredékéből kiindulva, és a végső verzióban nagyon kevés nyoma maradt Price eredeti írásának. Azonban, a misztikus filozófiai terminológia még így is érezhetően eltérő Lovecraft ismert stílusától. Price eredeti töredéke végül a Crypt of Cthulhu amerikai fanzine 10. lapszámában jelent meg „The Lord of Illusion” címmel 1982-ben. A töredék magyarul is megjelent Somogyi Gábor fordításában az Azilum 5. számában.

Carter a folytatás értelmében tulajdonképpen nem a második síkra, ahol elveszett álmait kereste, hanem a külső abszolútumnak nevezett harmadik síkra jutott át az ezüstkulcs segítségével. Ez pedig a végső igazságokat tartalmazza, amelyet az életen túli vezető feltár Carter előtt:

„Az Igazság Embere túl van jón és rosszon – zengte egy hang, amely nem volt hang. – Az Igazság Embere űzte a Minden-Egyet. Az Igazság Embere megtudta, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Hitető.”

Ahogy az Averoigne-i krónikák korábbi részében Clark Ashton Smith kapcsán is megemlítettem, Lovecraftnál is megtalálható a keleti filozófia hatása, amelyet a novellában a Carter szobájában feltűnő furcsán rendellenes indiai alak, Szvámi Csandragupta figurája tovább mélyít. Lovecraft – materialista filozófiai beállítottságából következően – talán a minél fantasztikusabb hatás elérésének érdekében „értett egyet” az eredetileg Price által felvázolt gondolatokkal, nem hiábavaló itt hosszabban is idézni ezeket:

„[Randolph Carter] Egyszerre volt több helyen. A Földön, 1883. október hetedikén, egy kisfiú, akit Randolph Carternek hívtak, kilépett a Kígyólyukból a tompa alkonyfénybe, és futott lefelé a sziklás lejtőn, majd az elvadult kerten át Christopher bácsi házához, amely az arkhami hegyekben állt; és mégis, ugyanabban a pillanatban, amely valamiként azonos volt a földi időszámítás szerinti 1928-as évvel, egy elmosódó árny, aki nem kevésbé volt Randolph Carter, ott ült a földi dimenziókon túl az Ősök között egy emelvényen.

Itt, az ismeretlen és formátlan kozmikus mélységben, az Utolsó Kapu mögött, egy harmadik Randolph Carter volt. És valahol másutt, oly jelenségek zűrzavarában, amelyek megszámlálhatatlan tömege és iszonytató sokfélesége az őrület szélére sodorta Cartert, ott is létezett a lények korlátlan káosza, és ő tudta, hogy ezek ugyanannyira azonosak vele, mint ez a megnyilvánulása itt, az Utolsó Kapun túl. […]

Minden, ami volt, van és lesz, egyszerre létezik. […]

Randolph Carter valamennyi őse – legyenek emberiek, vagy ember előttiek, földiek és Föld előttiek, mindezek csupán egy végső, örök, téren és időn kívül álló „Carter” változatai, fantom kivetítődések. Minden esetben az határozza meg őket, hogy véletlenül milyen szögben metszi azt a tudatsíkot az őstípus.”

A világsíkok közötti közlekedésben Cartert segíti az ezüstkulcs, ami lehetővé teszi számára az inkarnációk közötti szabad mozgást, így bármelyik aspektusával identifikálhatja magát, ahogy az meg is történik Zkauba, a Yaddith-bolygó rovarszerű, karmos-ormányos varázslójával.

Csandragupta, aki részletekbe menően ismeri és elemzi Carter történetét, furcsa, merev nézésével és viaszmaszk-szerű arcával már több mint gyanús. Sejtjük, hogy valami nincs rendjén azzal, ahogy pontról-pontra a lehető legvilágosabb logikával elemzi a történteket. Miután visszatérünk a kiinduló ponthoz, a helyszín újra a rendellenes szoba, ahol a három férfi Csandragupta beszámolóját hallgatja, a Carterrel azonos Zkauba-aspektus, aki az indiai álarca mögött rejtőzik, a történet csúcspontján fedi fel magát pontosabban leplezi le őt a túlbuzgó örökös. Minden szálat a kezében tart és mindenre választ is ad, lévén ő maga Randolph Carter. A novella vége ismét talány, Csandragupta/Zkauba/Carter eltűnik a különös, koporsószerű órában, nem tudni hová, mi célból, és ezúttal nincs válasz.

Az illúzió valóság, és a valóság illúzió mindaz, ami úgy tűnik van, csupán valaminek az árnyéka. Mindaz, amit a hétköznapi valóságot érzékelő lény közönségesen létezőnek, vagy valósnak vél, csupám Máyá, a kozmikus káprázat gonosz hatalmának teremtménye. Ahogy Arthur Schopenhauer, a nyugat pesszimista bölcse mondja, a világ nem más, mint „akarat és képzet”. Schopenhauer a vágyakról való lemondásban és az életakarat önkéntes kioltásában találja meg a Máyá-tól való szabadulás egyetlen lehetőségét, a hinduk és buddhisták pedig a létezés halálos álmából való felébredés lehetőségét keresik a szellem ön-felszabadításával. Lovecraft novellája Schopenhauerrel, vagy a hindukkal, buddhistákkal ellentétben nem veti fel a létezés nagy kozmikus álmából való végső megszabadulás kérdését, az álomból egy újabb álomba juthatunk. Az álomsík, ahová Carter távozik, a maga csodálatos-ijesztő és illuzórikus mivoltában is sokkal otthonosabb, mint a hétköznapi élet fantáziátlan illúziója. Végső soron, az álmokból és az álmoktól talán nem is érdemes megszabadulni?

Lovecraftnál – és ezt érdemes itt is hangsúlyozni – határozottan tapasztalható valamiféle oppozíció a novellákban körvonalazódó világkép, és az elvileg szigorúan vallott materializmus filozófiai elvei között. Egyes filozófiai tartalmú írásában a vallási babonákon győzedelmeskedő a mechanikus materializmus diadalmas szószólójának vallja magát, mégis, világképében, írói felfogásában, személyiségében Lovecraft olyasvalaki, aki nagyon távol áll bármiféle reduktív mechanizmustól, és rendkívüli módon érdeklődik a babonák iránt.

Nagyon elgondolkodtató, hogyan lehet valaki koherens módon materialista, akit ilyen fokon foglalkoztat, és aki ilyen jelentőséget tulajdonít az álom jelenségének. Ezzel nem azt szeretném állítani, hogy Lovecraft ne lett volna őszintén materialista, hanem azt, hogy a materialista filozófiából következő (in)konzekvenciák néhol csak részben, máshol pedig nem, vagy nem következetesen érhetőek tetten irodalmi munkásságában.

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...