Rejtett polc #6 – Leena Krohn: Emberruhában

Feltöltve: 2020/07/23
Kategóriák: Friss | Rejtett polc
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Bármennyire is furcsán hangzik, ezúttal egy ifjúsági regényt fogok megvizsgálni a weird nagyítóján keresztül – ez talán első blikkre erőltetettnek tűnhet, de az itt tárgyalt könyv szerzője nem más, mint Leena Krohn, akinek regényrészlete szerepelt a The Weird és a The New Weird antológiában, illetve akivel a Weird Fiction Review is foglalkozott a 101 Weird Writers sorozatában.

Leena Krohn (fotó: Mikko Stig, 2017)

Innen találtam meg ezt a finn szerzőt, akinek ráadásul több műve is megjelent magyarul, és talán nem is olyan nehéz ezeket levadászni – nyilván kérdéses, hogy olyan könyvét találjuk-e meg, ami a weird szempontjából számunkra releváns. A találomra kiválasztott könyv – néhány regényrészlet és novella szemlézése után – az Emberruhában* lett, ami annak ellenére, mennyire távol áll a horrortól, mégiscsak rokonságot mutat a (tágabb értelemben vett) weird irodalmi tradícióval, szóval különösen érdekes volt innen nézni a dolgot.

Az Emberruhában felütése egyszerű, de azonnal markáns valóságzavart okoz: egy Emil nevű kisfiú a bisztróban meglát egy szokatlan külsejű férfit, aki nagyon sápadt, előugró álla van, és az újságját is fordítva tartja. Emil rájön, hogy ez a férfi nem is ember, hanem egy pelikán. Később Emil a nyomába is ered: a jelenség rövid lábain és kacsázó léptekkel jár-kel a világban, és látszólag senki nem veszi észre, hogy ő nem emberi lény. Úgy tűnik, a felnőttek csak azt veszik észre, amit észre akarnak venni.

Ami következik, látszólag egyszerű abszurd mese: Emil végül összeismerkedik a pelikánnal, aki elmeséli, hogyan sikerült „emberré válnia”, vicces-szomorkás történetek arról, hogy először hajléktalannak nézték, aztán hogyan próbált munkát találni (először egy katasztrofális bébiszitterként, majd jegyszedőként), illetve, hogy továbbra sem tudja elhagyni a halevést és más madár-szokásokat. Egyszerűen nem tudja teljesen megérteni az emberi létezés lényegét, annak nüánszait.

Szóval, bár abszurd elemek vannak itt, semmi kifejezetten felzaklató nem történik, ami miatt weird fictionként kategorizálhatnánk a regényt. Mégis, vannak itt nyomok arra, hogy Krohn valamilyen szinten együtt rezeg a weird jellegzetességeivel, bizonyos értelemben a kozmicizmussal is: amikor az emberiség határairól akar írni, különösen alkalmas erre egy betolakodó jellegű szereplő, mint a madár, aki így éli meg az ember és a természet viszonyát:

„Mindenen átfúj a szél, csak úgy sivít, a víz pedig locsog és csobog a sziklák mélyedéseiben. Hallottam már, hogy a „természet szimfóniájá”-ról beszéltek, de az nem szimfónia, mivel nincs kezdete, nincs vége, sem iránya, egyszerűen csak van, most és mindörökké. Én pedig megtanultam szeretni a behatároltságot, a célokat, a szerepeket és mindazt, ami meg van csinálva, ki van gondolva és fel van építve.”

Emberruhában (Móra, 1987)

Krohn itt ismerős érzésről beszél, azokról a korlátokról, amelyeket az ember kénytelen felállítani magának, a saját civilizációjának, ugyanis a végtelen természettel és lehetőségekkel szemben kényelmetlenséget érez, nem tudja azt feldolgozni. Ugyanekkor emiatt jön létre valamiféle vágyódás is (a madár esetében honvágy, vagy tágabb értelemben: az elérhetetlen és a sosem-volt idők, helyek iránti vágyódás, mint Lovecraft esetében az Álom-ciklus), amelyet a madár kórságként ír le:

„– Súlyos betegség ez. – A madár tapintatosan félrenézett. – Van, aki sohasem gyógyul ki belőle. Olyankor csak egyetlen dolog segít: visszamenni.

– És ha ez nem lehetséges?

– Akkor meg kell tanulni krónikus beteg módjára élni.”

Emil az ismerkedés után látszólag „elkapja” ezt a betegséget, észreveszi, hogy az idő múlása is egyfajta utazás arról a helyről, ami eddig viszonylag érthető és rendezett volt, elvált apjához utazik, ahol a régi szobája ugyan nem változott, de a körülmények miatt mégis másképp érzi magát benne. A világnak nem-megfogható kvalitásaival szembesül, és ahogy tovább beszélget később a madárral, úgy eszmélnek rá egyes emberi viselkedésformák, mint a hazugság vagy a művészet szükségességére: „Az embernek nem elég a valóság, nem éri be egy világgal, egyre újabb és újabb világokat kénytelen magának teremteni.”

Az egész regény tulajdonképpen tanulmány arról, hogy mit is jelent embernek lenni, öntudattal létezni a kozmoszban. Néhány triviális jelenettől eltekintve a pelikán folyamatosan feszegeti a létezés kérdéseit, akár a vallás, akár a tudományok kérdéskörén keresztül (még a multiverzumra is kitér, az idő és a világ folyásán tűnődik), illetve folyamatosan jelen van a pelikán identitásának feszültsége is. Egy alkalommal Emil új barátja, Elsa azt is fontolgatja, hogy az emberruhába bújt madár alatt még lehetnek rétegek, hogy talán a madár is csak álca, és alatta valamiféle szörnyeteg lakozik.

Collected Fiction (Cheeky Frawg, 2015)

Lényegében szemlélhetjük ezt a könyvet joviális, jópofa ifjúsági regényként is, viszont túl sok vonása csatolja azokhoz a témákhoz, művészeti kifejezésformákhoz, amelyekkel a weird irodalmi tradíció is gyakran él: egzisztencializmus, az ember alatti létezésformák kérdése, a természet és civilizáció kontrasztja, helyünk a kozmoszban, és valamiféle kényelmetlen érzés, amit mindezzel együtt folyamatosan ránk telepszik.

A könyv mottója, rögtön a címlap után: „Mindaddig, amíg tart az álom, az álom nem is álom.” Csorba Éva egy másik könyv utószavában Leena Krohn prózáit „áttűnés-prózának” hívja. A megfigyelt és a tényleges közötti feszültség, a valóságfelfogásaink illuzórikus minősége tér vissza Krohn soraiban, hogy az ember nem minden, hogy a világ több, mint amit az ember megfigyel. Az Emberruhában fiataloknak is fogyasztható nyelvezettel, komikus szituációkkal hozza el mindezt, és emiatt is nagyon tudom ajánlani bárkinek – én most biztosan egy új kedvenc szerzőt fedeztem fel, kiváló belépési pont lehet a különös és szokatlan dolgok irodalmába.

* Leena Krohn: Emberruhában – Városi történet (ford. Fehérvári Győző, Móra, 1987). Eredeti nyelven: Leena Krohn: Ihmisen vaatteissa, 1976.

További olvasnivalók:

  • A The New Weird antológiában szerepel a Tainaron című kisregény részlete, amelyért Leena Krohn World Fantasy-díjat és az International Horror Guild díját kapta. Ez magyarul is olvasható a Káin leánya: Mai finn kisregények című antológiában (szerk. Pap Éva, Európa Könyvkiadó, 1992)
  • Angolul összes rövidprózai írása szerepel a 834 oldalas Leena Krohn The Collected Fiction (Cheeky Frawg Books, 2015) című könyvben.
  • Magyarul megjelent további kötetei: Donna Quijote (Valo-Art, 1998), Angyaltrombita (Polar Alapítvány, 2012), A nap gyermekei (Cerkabella, 2013), Hotel Sapiens (Typotex, 2015), A tévedés (Széphalom Könyvműhely, 2017)

Borítókép: Maggy Pease – Pelican at Rest

Ne hagyd ki ezeket se!

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...