Junji Ito, 2013
A kozmikus horror és a weird fiction legjobb kortárs szerzői között Junji Ito (伊藤 潤二, Itó Dzsundzsi) japán mangaka neve egyre gyakrabban hangzik el, így hát én is mindenképpen foglalkozni akartam vele – de hol is kezdjem? Műveit nem fordították le magyarra, még azután sem, hogy megtalálta a nemzetközi siker, pedig itthon is egyre többen fedezik fel – ha nem is mindenki ismeri a műveit, de az azokból készült animék és mémek előbb-utóbb felbukkannak a közösségi média mindenféle fura szegletében. Valamennyire tehát tudhatnám, hol kezdjem.
Ito életműve viszont hatalmas, és szinte univerzálisan minőségi. Az Uzumaki (bevallottan) lovecrafti ihletésű történet egy kisváros degenerációjáról, ahol a spirális alakzatok és koncepciók kezdik őrületbe kergetni a lakosságot, az apró jelektől fogva a kozmikus méretű revelációkig pedig fokozatos feszültségben jutunk el. A Tomie egy titokzatos, rendkívül vonzó nő körül forgó történetek gyűjteménye, aki valahogy mindig megöleti magát azokkal, akik belészeretnek, majd egyre torzabban tér vissza a halálból. A Gyo gépiesített halak inváziójáról szól, és egyenesen tart a horrorból az abszurd komédiába. Ito ezek mellett rajzolt egy remek Frankenstein-adaptációt, illetve rövid történeteit (többek között a Soichi-történeteket) is több gyűjteményben kiadták már.
Visszatérő témái a megszállottság, az obszesszív-kompulzív viselkedési minták, a testi torzulás, a tehetetlenség, az a fajta mindenre rátapadó érzés, hogy valami nincs rendben a valóságunkkal. Ezekben a történetekben, ha valami rendellenességgel állunk szemben, gyakran nem is menekülhetünk el. Bármi is legyen a borzalom eredete (és gyakran magyarázata nincs is), a főszereplők akár kényszeresen a közelébe akarnak jutni, akár el akarnak távolodni, abban a pillanatban, hogy a kapcsolat létrejön, a szereplők visszafordíthatatlanul haladnak a végzetük felé. Szóval igazi extrém nihil-borzalom, minden fronton.
Aztán nemrég a kezembe került a Junji Ito’s Cat Diary: Yon & Mu. Ez a könyve a macskákról szól.
Mi a helyzet a macskákkal? A macskák félelmetesek. A macskák viccesek. A macskák aranyosak. A macskák utálatosak. Irodalomtörténeti jelentőségűek, ha már Bulgakov és Lovecraft is írtak róluk, illetve a macskás mémek a legalattomosabb vírusokra emlékeztető módon terjednek az internet első életjeleitől kezdve, mind a mai napig. Egy nap mindannyiunkat eltemetnek.
Igen, azt hiszem, megvan, hol is kezdjem Ito bemutatását. Kezdem a macskákkal.
Itt ez a manga, ami tulajdonképpen egy önéletrajzi ihletésű komédia, ami Junji Ito keze alatt mégis képes arra, hogy elborzassza az olvasót. Miért történik ez? Illetve a még érdekesebb kérdés: hogyan?
Kodansha Comics, New York, 2015
A történet ugyanis látszólag egyszerű, mi több, hétköznapi: J-kun és A-ko (Junji és felesége Ayako szurrogátumai) úgy házba költöznek, A-ko finoman kérdezgeti párját, hogy ugye macskás gazdi-e. Titokban J-kun szorong, mert valójában kutyás* és hiába nem vesz tudomást a fejleményekről, előbb-utóbb megérkezik A-ko macskája, Yon („négy”) akitől J-kun szabályosan retteg.
Yon valóban furcsa macska, a hátán található koponya-minta és közönyös, halott tekintete egyszerre rémisztő és vicces. Viselkedése tipikus macska-viselkedés, de ennek a bemutatása finoman komikus és horrorisztikus túlzásokkal jelenik meg. A másik macska, az állatmenhelyről érkező Mu („hat”) pedig félénk, de ölelni való, kihozza J-kunból is, hogy végre valamennyire macskás legyen, talán nem is saját akaratából.
Régóta vagyok azon az állásponton, hogy a horror és humor ugyanannak az éremnek a két oldala (a nevetés ugye eleve egyfajta pánikreakció). Ito nem csak alkalmazza ezt a felismerést, de hatalmas hatékonysággal teszi: a megmagyarázhatatlanul idegen dolgokban, vagy a meg-nem-szokott ismerős dolgokban mutatja meg azt, amelyre vagy nevetés, vagy rettegés lehet a reakciónk. Mindkettőt feszültség előzi meg, és Ito ennek a feszültségnek a megragadásában zseniális.
Ito személyisége nagy valószínűséggel olyan, akit rosszul érint mindenféle változás, minden szokatlan. A Yon & Mu ezt világossá teszi: a macskák érkezése egyúttal újfajta emberi viselkedésformák érkezése is egyben. J-kun szeretet-megszállottá válik, de néha olyan dolgokat lát, amelyek nincsenek ott, mert a macskák még mindig szokatlan jelenségek, kapcsolata A-koval megváltozik, és az egész gondoskodási ciklus a macskákkal olyanná torzul, mint egy bezárt, tehetetlen függőség.
Hogy miért ezt a mintegy száz oldalas kis „könnyed” mangát választottam ebben az ajánlóban? Azt hiszem, ez a könyv lehet az egyik kulcs Ito munkásságához (interjút is tartalmaz), és a többi műve után kifejezetten alkalmas arra, hogy tanulmányozzuk azokat az eszközöket és stíluselemeket, amelyekkel eléri, hogy az olvasóra rájöjjön valamiféle nyugtalan viszketegség. Ha egyszerű, hétköznapi dolgok, tárgyak, és háziállatok képesek kiváltani ezt, akkor a horror nem magukban a szörnyekben keresendő, hanem a hétköznapi dolgok leírásában, megrajzolásában.
Junji Ito Lovecraft portréja
Az egyik kulcsfontosságú módszer, amit megfigyelhetünk itt (és amit az írásban is hasznosíthatunk), hogy hogyan használja Ito a szereplők reakcióját. Ez az egyik legérdekesebb vonása a műnek, ugyanis nem mindig történik olyan, ami indokolja a szereplők rettegését, nevetését, vagy az egymás reakcióira adott reakcióikat. Ezekben a jelenetekben igazi dráma van. Elég az elszórtan-kimérten alkalmazott karikatúra, vagy egy egészen finoman áthangolt (vagy abszurd módon felnagyított) túlzás, hogy a teljesen hétköznapi is átalakuljon valami felfoghatatlanul félelmetessé. A feszültséget pedig a nevetés oldja a legjobban.
A Yon & Mu szimpla premisszája ellenére nagyon sokrétű manga. Az önéletrajzi elemek segíthetnek megérteni Ito életművét, hozzáállását a dolgokhoz, egyúttal remek karaktertanulmány és párkapcsolati-társadalmi szatíra. Komédia, mert ami és ahogy történik benne, nevetésre ingerel, de csak azért működik igazán, mert őszinte is egyúttal. És amikor valami szomorú dolog történik, azt is igazán megérezzük. Igen, ez lehet a lényeg: olyan őszintén tárja fel J-kun / Ito a (pánik)reakcióit, hogy mi is zavarba jövünk. Ez adja a horror igazi szépségét, a mód, ahogy egy ismerős szituációból átbillenünk az idegenbe, és ahogy ez a bizonytalanság és feszültség a bőrünk alá mászik – emiatt működik minden jó rémtörténet, nem a rémségek miatt, amiket bemutatnak.
Szóval, bárkinek, aki a horrorral komolyabban szeretne foglalkozni, ajánlom Junji Ito teljes életművét (angolul már nagyon sok mangája elérhető, én némi késéssel ugyan, de kivétel nélkül gyűjtöm a műveit), és ne tévesszen meg senkit, hogy a Yon & Mu látszólag kilóg a sorból. Éppen ellenkezőleg: erősíti és értelmezi azt. Ami pedig még jobb: sokoldalúsága miatt bármilyen ízlésű és hozzáállású olvasó megtalálhat benne valamit, ami elragadja, Ito életműve ide vagy oda, akár kezdő manga-olvasók is bátran belefoghatnak.
* Én is kutyás vagyok, J-kun. Én is kutyás vagyok.
