Rejtett polc #4 – Samanta Schweblin: A madárevő

Feltöltve: 2020/07/02
Kategóriák: Friss | Rejtett polc
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Samanta Schweblin (Fotó: Festival Internacional de Literatura de Buenos Aires, 2018)

Alapvetően úgy tartom, hogy a világ (a benne élő emberek, helyek, események összessége) törvényszerűen különös és képtelen, és ha igazán őszintén fel akarjuk tárni a létezésünk nagy kérdéseit és nüanszait, a realizmus talaján álló, reflexív szépirodalom elégtelennek fog bizonyulni. Ezért fordulok újra és újra a weird felé, amelyet ha nem szigorúan zsánerként definiálunk (akár a horrorhoz kötve), jelenthet ugyanúgy egy olyan írásmódot, amely a valóságot a valótlanon keresztül akarja megragadni, hogy a felszín mögött meghúzódó mitikus-lélektani folyamatokat, vagy akár létezésünk képtelenségét is képes legyen valamilyen minőségben feltárni.

Azt hiszem, ilyen szövegeket találunk A madárevő (Pájaros en la boca, 2009) című novelláskötetben is. Az argentin Samanta Schweblin történetei valahol a fősodorbeli kortárs (nemzetközi) szépirodalom és a fantasztikum határán mozognak. Schweblin kellően komolyan foglalkozik emberi drámával, hogy alakjai és az ő konfliktusaik hitelesnek és kegyetlennek hassanak, de a novellákba beszűrődő fantasztikum vagy másfajta kimondatlan rejtély miatt a hétköznapi is idegenné válhat. Megsejtjük, hogy olyan erők mozognak a világban, amelyek előtt értetlenül állunk, és bár furcsa lesz folytatni a mindennapi életet, nincs más választásunk. Schweblin ilyen szerző, ezeket a pillanatokat ragadja meg, méghozzá igazán jól.

És ha már egy argentin fantaszta-szépíróról van szó, elképzelhető, hogy az elvárásaink miatt elkezdjük mondjuk Borgeshez mérni – ne tegyük. Schweblin novellái máshogy működnek. Nincs bennük papiruszízű intellektualizmus, sem az ősi felé vágyódó költőiség, mindegyik történet modern, karaktercentrikus és konvencionálisan irodalmi, vagyis tiszta, és absztrakciókat nélkülöző próza, több szereplővel, konfliktusokkal és drámai ívvel.

A madárevő (Nyitott könyvműhely, 2010)

A címadó történet jól szemlélteti ezt: egy teljesen hétköznapi elvált szülős életképnek indul, de az apa egy nap azzal szembesül, hogy lánya, Sara madarakat eszik. Egy pillanatra talán megállunk, magunk elé képzelve a KFC logóját, hogy “hát nem mindannyian madarakat eszünk?”, de a novella nem sok időt pazarol, hogy megmutassa a helyzetet: vannak üres kalickák, cipősdobozok, egy kislány véres szájjal, és a tény, hogy mást nem is eszik meg. Csak élő madarakat. Lehetne ebből testhorror vagy komédia is, de a lány közönyös viselkedése és ezzel szemben az apa értetlenkedése, tehetetlensége, majd beletörődése másfajta történetet bont ki. Ez talán már a weird fiction határterülete: közli, hogy a dolgok, bármilyen különösek is, csak úgy vannak, és nekünk ezt fel kell dolgozni.

A többi novella váltogat ugyan fantasztikus és nem fantasztikus (de talán kellően abszurd) szituációk között, de a történetek szinte mindvégig tényszerűek és kilátástalanok maradnak. Az Irman című novellában megismerünk egy alacsony vendéglőst, aki nem éri fel a hűtőt, és nem tudja kiszolgálni vendégeit – eddig felesége segítette, aki most holtan fekszik a konyhában. A helyzetkomikum dacára valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal engedjük el ezt az alakot, ahogy vendégei kihasználják szerencsétlenségét. Hasonló szomorúságot érezhetünk a Pillangók című egypercesben, amelyben egy férfi a lányát várja, közben összenyom egy pillangót, és csak aztán fedezi fel, hogy minden gyermek pillangóvá változott. Az ilyen nyíltan meseszerű elemekkel dolgozó novellák viszonylag ritkák egyébként, de fel-felbukkannak (pl. A sellőférfi).

Az igazi horror a Minőségét megőrzi című novellával érkezik először, amely részben egy terhesség (és egy azt megváltoztató beavatkozás) története, részben az idő folyásáról is tekinthető egyfajta szorongató, könyörtelen tanulmánynak. Hátborzongató A kubikos című történet is, amelyben ismeretlen okból ásnak lyukakat a földbe, illetve hasonló motívum jelenik meg A föld alatt című novellában is. A télapó ma nálunk alszik egy gyerekszemmel végignézett kegyetlenség története, amelyben a félig értett és ki nem mondott dolgok borzalmasabbak a leírtaknál is. Hasonló az Utolsó kör, amelyben egy körhinta-tragédiát kell összeraknunk homályos, gyermeki narrációból. A ki nem mondott horror és a gyerekek kapcsolatának témája folytatódik a Mint a dühöngő pestis című novellában, viszont itt felnőtt a főszereplő, furcsán viselkedő gyerekekkel és kutyákkal találkozik.

Mouthful of Birds (Riverhead Books, 2019)

Talán nem is érdemes is ezeknek a novelláknak a cselekményét részletesebben ellőni, mivel gyakran egy-egy meglepetésszerűen érkező elem az adja a történetek igazi erejét. A lényeg, hogy a hétköznapi kegyetlenség (Aszfalthoz csapódó fejek), a családi problémák (Walter, a bátyám) és a fantasztikum újra és újra megjelennek, hogy kirántsák az olvasó lába alól a talajt. Mindig megvan az illúziója, hogy valami hétköznapi jelenetet olvasunk, de ezekben a mikrovilágokban valami alapvetően nincs rendben, és ezek a rendellenességek drámai precizitással bukkannak fel ott és ahol kell. Ezek a novellák rövidek, fájdalmasak, szépek, de alapvetően nem érzelgősek, egyszerűen rámutatnak arra, hogy a világunk nem feltétlenül beszélhető el konvencionális narratív megoldásokkal.

Magyar olvasói szempontból A madárevő című kötet egyébként többek között azért is érdekes, mert beelőztük vele az angol megjelenést, méghozzá nem kevesebb, mint kilenc évvel. Így amikor hirtelen tavaly Schweblin sikerrel robbant ezzel a könyvvel a nemzetközi színtérre (a Mouthful of Birds című fordítást Man Booker-díjra és Shirley Jackson-díjra is jelölték!), mondhatni, vicces volt felfedezni, hogy nálunk meg annyira régen jelent meg, hogy jóformán már nem is kapható. Cserébe, ha már antikváriumokban kutakodunk, még megtalálható első novelláskötete, a Reményvesztett nők is (nem olyan kiforrott, mint A madárevő, de érdemes olvasni).

Az pedig, hogy újabb (és kifejezetten érdekesnek tűnő) könyvei mikor jutnak el hozzánk, egyelőre rejtély.

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....