Samanta Schweblin (Fotó: Festival Internacional de Literatura de Buenos Aires, 2018)

Alapvetően úgy tartom, hogy a világ (a benne élő emberek, helyek, események összessége) törvényszerűen különös és képtelen, és ha igazán őszintén fel akarjuk tárni a létezésünk nagy kérdéseit és nüanszait, a realizmus talaján álló, reflexív szépirodalom elégtelennek fog bizonyulni. Ezért fordulok újra és újra a weird felé, amelyet ha nem szigorúan zsánerként definiálunk (akár a horrorhoz kötve), jelenthet ugyanúgy egy olyan írásmódot, amely a valóságot a valótlanon keresztül akarja megragadni, hogy a felszín mögött meghúzódó mitikus-lélektani folyamatokat, vagy akár létezésünk képtelenségét is képes legyen valamilyen minőségben feltárni.

Azt hiszem, ilyen szövegeket találunk A madárevő (Pájaros en la boca, 2009) című novelláskötetben is. Az argentin Samanta Schweblin történetei valahol a fősodorbeli kortárs (nemzetközi) szépirodalom és a fantasztikum határán mozognak. Schweblin kellően komolyan foglalkozik emberi drámával, hogy alakjai és az ő konfliktusaik hitelesnek és kegyetlennek hassanak, de a novellákba beszűrődő fantasztikum vagy másfajta kimondatlan rejtély miatt a hétköznapi is idegenné válhat. Megsejtjük, hogy olyan erők mozognak a világban, amelyek előtt értetlenül állunk, és bár furcsa lesz folytatni a mindennapi életet, nincs más választásunk. Schweblin ilyen szerző, ezeket a pillanatokat ragadja meg, méghozzá igazán jól.

És ha már egy argentin fantaszta-szépíróról van szó, elképzelhető, hogy az elvárásaink miatt elkezdjük mondjuk Borgeshez mérni – ne tegyük. Schweblin novellái máshogy működnek. Nincs bennük papiruszízű intellektualizmus, sem az ősi felé vágyódó költőiség, mindegyik történet modern, karaktercentrikus és konvencionálisan irodalmi, vagyis tiszta, és absztrakciókat nélkülöző próza, több szereplővel, konfliktusokkal és drámai ívvel.

A madárevő (Nyitott könyvműhely, 2010)

A címadó történet jól szemlélteti ezt: egy teljesen hétköznapi elvált szülős életképnek indul, de az apa egy nap azzal szembesül, hogy lánya, Sara madarakat eszik. Egy pillanatra talán megállunk, magunk elé képzelve a KFC logóját, hogy “hát nem mindannyian madarakat eszünk?”, de a novella nem sok időt pazarol, hogy megmutassa a helyzetet: vannak üres kalickák, cipősdobozok, egy kislány véres szájjal, és a tény, hogy mást nem is eszik meg. Csak élő madarakat. Lehetne ebből testhorror vagy komédia is, de a lány közönyös viselkedése és ezzel szemben az apa értetlenkedése, tehetetlensége, majd beletörődése másfajta történetet bont ki. Ez talán már a weird fiction határterülete: közli, hogy a dolgok, bármilyen különösek is, csak úgy vannak, és nekünk ezt fel kell dolgozni.

A többi novella váltogat ugyan fantasztikus és nem fantasztikus (de talán kellően abszurd) szituációk között, de a történetek szinte mindvégig tényszerűek és kilátástalanok maradnak. Az Irman című novellában megismerünk egy alacsony vendéglőst, aki nem éri fel a hűtőt, és nem tudja kiszolgálni vendégeit – eddig felesége segítette, aki most holtan fekszik a konyhában. A helyzetkomikum dacára valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal engedjük el ezt az alakot, ahogy vendégei kihasználják szerencsétlenségét. Hasonló szomorúságot érezhetünk a Pillangók című egypercesben, amelyben egy férfi a lányát várja, közben összenyom egy pillangót, és csak aztán fedezi fel, hogy minden gyermek pillangóvá változott. Az ilyen nyíltan meseszerű elemekkel dolgozó novellák viszonylag ritkák egyébként, de fel-felbukkannak (pl. A sellőférfi).

Az igazi horror a Minőségét megőrzi című novellával érkezik először, amely részben egy terhesség (és egy azt megváltoztató beavatkozás) története, részben az idő folyásáról is tekinthető egyfajta szorongató, könyörtelen tanulmánynak. Hátborzongató A kubikos című történet is, amelyben ismeretlen okból ásnak lyukakat a földbe, illetve hasonló motívum jelenik meg A föld alatt című novellában is. A télapó ma nálunk alszik egy gyerekszemmel végignézett kegyetlenség története, amelyben a félig értett és ki nem mondott dolgok borzalmasabbak a leírtaknál is. Hasonló az Utolsó kör, amelyben egy körhinta-tragédiát kell összeraknunk homályos, gyermeki narrációból. A ki nem mondott horror és a gyerekek kapcsolatának témája folytatódik a Mint a dühöngő pestis című novellában, viszont itt felnőtt a főszereplő, furcsán viselkedő gyerekekkel és kutyákkal találkozik.

Mouthful of Birds (Riverhead Books, 2019)

Talán nem is érdemes is ezeknek a novelláknak a cselekményét részletesebben ellőni, mivel gyakran egy-egy meglepetésszerűen érkező elem az adja a történetek igazi erejét. A lényeg, hogy a hétköznapi kegyetlenség (Aszfalthoz csapódó fejek), a családi problémák (Walter, a bátyám) és a fantasztikum újra és újra megjelennek, hogy kirántsák az olvasó lába alól a talajt. Mindig megvan az illúziója, hogy valami hétköznapi jelenetet olvasunk, de ezekben a mikrovilágokban valami alapvetően nincs rendben, és ezek a rendellenességek drámai precizitással bukkannak fel ott és ahol kell. Ezek a novellák rövidek, fájdalmasak, szépek, de alapvetően nem érzelgősek, egyszerűen rámutatnak arra, hogy a világunk nem feltétlenül beszélhető el konvencionális narratív megoldásokkal.

Magyar olvasói szempontból A madárevő című kötet egyébként többek között azért is érdekes, mert beelőztük vele az angol megjelenést, méghozzá nem kevesebb, mint kilenc évvel. Így amikor hirtelen tavaly Schweblin sikerrel robbant ezzel a könyvvel a nemzetközi színtérre (a Mouthful of Birds című fordítást Man Booker-díjra és Shirley Jackson-díjra is jelölték!), mondhatni, vicces volt felfedezni, hogy nálunk meg annyira régen jelent meg, hogy jóformán már nem is kapható. Cserébe, ha már antikváriumokban kutakodunk, még megtalálható első novelláskötete, a Reményvesztett nők is (nem olyan kiforrott, mint A madárevő, de érdemes olvasni).

Az pedig, hogy újabb (és kifejezetten érdekesnek tűnő) könyvei mikor jutnak el hozzánk, egyelőre rejtély.

• Borítókép: Pájaros en la boca y otros cuentos