Kísértetnek lenni szívás – Oscar Wilde: A canterville-i kísértet

A humor lételemünk, talán az egyetlen olyan konstans jelenség az emberiség földi jelenlétében, mely mindig velük volt és talán velünk is lesz. Természetesen mindenkinek mást jelent a humor, a vicc, a vicceskedés, vagy éppen az ordenáré tréfa; ahogy a világkultúra is változott – és elvadult – úgy a humor is átalakult. Hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy ez pozitív vagy negatív irányú változás-e – ha megnézzük a mai magyar mainstream humor helyzetét, mely teljesen leromlott többségében gyatra stand-up előadások, és a vidéki életet kifigurázó prosztó tv-sorozatok tömegévé, számomra mindenképpen gyalázatos átalakulás ez, még ha a kevés minőségi humor valamicskét ellensúlyozza is ezt a véleményemet -, de az ízlések és pofonok örök életű törvényszerűsége mindenkor megállja a helyét, és ez a humor esetében különösen érvényes. William Shakespeare esetében például a nagyon ordenáré viccektől – szex/böfögés/fingás stb. – a helyzetkomikumon át, a szójátékokig és a kifinomultabb, intelligensebb humorig széles volt a repertoár. A keveset fizető állóhelyes pórnép és a páholyokban pihe-puha párnákon pöffeszkedő nemesek is megtalálták számításukat, együtt, vagy éppen egymáson nevettek az előadások alkalmával.

„A humor fenséges, jólelkű, melegszívű ócsárlás, oly stílus, mely ellentétekben világítja meg az életet, az embereket, a problémákat.”A Pallas nagy lexikona, Humor

Ma már koránt sem biztos, hogy egy – mondjuk ki, szerencsétlen – kísértet megpróbáltatásai humorosnak tűnhetnek az olvasó számára, azonban nekünk, ódóndász lelkületű rémirodalom-rajongóknak Oscar Wilde, A canterville-i kísértet című története egy igazán remek, jó humorú, kacagtató novella.

Oscar Wilde (Fingal O’Flahertie Wills, 1854. október 16. – 1900. november 30.) az angolszász irodalom egyik legtragikusabb sorsú írója, akit művei piedesztálra emeltek, de a társadalom végül a pokolba taszította. A világ csak 100 évvel Wilde születése után ébredt rá, kit is lökött el magától, 1954-ben állítottak számára emléktáblát. A katolikus egyház 1995. február 14-én rehabilitálta Wilde-ot – halála előtt egy nappal Wilde katolikus hitre tért -, és a Westminsteri apátság „A Költők Sarka” részén egy kis színes üvegablakot kapott Alexander Pope és Robert Herrick után harmadikként. 1997-ben szülővárosában Dublinban, a Merrion Téren szobrot állítottak emlékére, majd 1998-ban Londonban is.

Wilde jómódú családba született második fiúként, apja fül- és szemspecialistaként dolgozott, anyja Jane Francesca Elgee Speranza álnéven vált ismert íróvá. Jane Wilde támogatta az Ír Köztársasági Testvériséget (Irish Republican Brotherhood, Fenians, vagyis feniánusok), kivette részét a mozgalomból; lázadó természetét fia tőle örökölte. Wilde mindig is hírnévre vágyott, nevét is ezért változtatta meg egy jól csengő, könnyen megtanulható változatra. A londoni szalonok állandó vendége volt, különc viselkedése és extravagáns ruhatára miatt, háta mögött gyakran kinevették, a Punch című hetilap még egy karikatúra sorozatot is elindított, melynek céltáblája Wilde volt. 1881-ben végül megérkezett a várva várt siker és elismerés, saját költségén kiadta a Poems (Versek) című művét, melyet bemutattak Kanadában és az Egyesült Államokban is.

Wilde elérte célját, híres és gazdag lett, megnősült, két gyermeke született (Cyril és Vyvyan), boldog apaként és sikeres íróként élte életét, míg meg nem ismerkedett Lord Alfred Douglas-szal. A hivatalosnak induló ismeretség hamarosan többé vált, mint szimpla barátság, Wilde több időt töltött Bosie-val, mint családjával, mely házasságon belüli konfliktusokhoz, végül az 1895-ös botrányhoz vezetett.

Bosie apjának nem tetszett fia homoszexuális viszonya az extravagáns íróval, számon kérte Wilde-ot, aki ezen felháborodva rágalmazási pert indított a márki ellen, ami végül is a bukáshoz vezetett. Fajtalankodás vádjával két év fegyházra és kényszermunkára ítélték – akkoriban ez volt a legsúlyosabb büntetés -, 1895 és 1897 közt nagyrészt Readingben raboskodott. A börtönben töltött ideje alatt édesanyja elhunyt, felesége elhagyta, gyerekeit eltiltotta tőle, és az egykoron ünnepelt íróból, gyűlölt számkivetett lett, aki elhagyta hazáját, és Franciaországba költözött. 1900. november 30-án halt meg elszegényedve Párizsban.

 „Scott, Rossetti, Thackeray és Baudelaire említhető még azon titánok közül, akik feltétlen csodálattal tisztelegtek Maturin előtt, és jelentőségteljes ama tény is, hogy meghurcoltatása és száműzetése után Oscar Wilde a „Sebastian Melmoth” felvett néven élte le utolsó napjait Párizsban.”

Érdemes észrevenni, hogy Lovecraft a meghurcoltatás és száműzetés (disgrace and exile) szavakat használta Természetfeletti rettenet az irodalomban tanulmányában, mikor Wilde-ot említette meg Charles Robert Maturin Melmoth the Wanderer című művével kapcsolatban. Ha az irodalom neves szerzői közül ellenpárokat kellene felállítani, H. P. Lovecraft és Oscar Wilde személyisége nagyon könnyű választás lenne. Wilde lázadó természete, Lovecraft őskonzervatív neveltetése, (véleményem szerint elnyomó) anyja mellett magára szedett szexuális puritanizmusa, szöges ellentétei egymásnak.

Halkan megjegyezném, ha a történelem úgy alakult volna, hogy életükben szembe találkozhattak volna az utcán, Lovecraft minden bizonnyal a másik oldalra is átment volna, csak ne kelljen találkoznia Wilde-al, aki híres volt megbotránkoztató ruházatáról. Lovecraft ezzel szemben a cleavlendi baráti látogatása során nagynénjének 1922. augusztus 4-án írt levelében – tehát a legnagyobb kánikula közepén – külön kitért arra, hogy önmagától szokatlan módon, életében talán először levette mellényét, puha gallért vett magának és elkezdett kalap nélkül járni az utcán. Lovecraft vidám, felszabadult napokat töltött Clevalendben Alfred Galpin és Samuel Loveman társaságában; derűsnek és gondtalannak érezte magát.

Hatalmas ellenpár, azonban Oscar Wilde mégis hatással volt Lovecraft művészetére.

Mélységlakó szintű támogatói tartalom.

Protected Area

Ez a tartalom jelszóval védett. Add meg a támogatói szintedhez tartozó jelszót, amelyet a Patreon oldalunkon lévő bejegyzésben találsz meg. Támogasd te is munkánkat még több extra tartalomért.

Oscar Wilde The Canterville Ghost (A Canterville-i kísértet) című novellája 1887-ben, két részletben jelent meg először a The Court and Society Review című angol irodalmi magazin február 23-i és március 2-i lapszámában, majd 1891-ben a Lord Arthur Savile’s Crime and Other Stories (Lord Arthur Savile bűne) című Wilde válogatáskötetben, három másik humoros novella kíséretében. A novella magyar nyelven először 1908-ban jelen meg az Wilde Oszkár: Mesék, történetek és költemények prózában című kötetben A canterwillei kísértet címmel, melynek fordítását Mikes Lajos készítette (Lampel Róbert, Wodianer F. és Fiai, 1908).

„Mikor Mr. Hiram B. Otis, az amerikai nagykövet megvásárolta a canterville-i kastélyt, mindenki azt mondta, hogy bolondot cselekszik, hiszen köztudomású, hogy ezen a helyen kísértet jár.”

Frappáns és hatásos kezdőmondat. Hiába is figyelmezteti Lord Canterville a nagykövetet, Mr. Otis nem dől be holmi óvilági kísértethistóriának, ezért úgy dönt, hogy a bútorzattal együtt a kísértet is megveszi. A család – Mr. Otis, felesége, lánykori nevén Miss Lucrétia R. Tappan, idősebb fiúk Washington, húga Virginia és az égetnivaló ikrek – beköltözik a kastélyba, és rögtön fel is bukkan a két talán legismertebb – és leginkább elhasznált – toposz, a házvezetőnő, Umney asszonyság, illetve a vérfolt a kandalló előtt. Természetesen a vérfolt nem egy balesetből származik, a vér Lady Eleanore de Canterville vére, akit azon a helyen a saját férje, Sir Simon de Canterville gyilkolt meg 1575-ben. A foltot nem lehet eltüntetni… Gondolnánk, gyakorlott rémtörténet olvasók.

„- Ostobaság! – kiáltott föl Washington Otis -, a Pinkerton-féle Reklám Folttisztító és Patent Gombfényesítő egykettőre el fogja tüntetni.”

Láss csodát, a folt eltűnik, nyoma sem marad (én itt nyerítettem fel először). A Pinkerton-féle Reklám Folttisztító nem az egyetlen amerikai vívmány mely felbukkan a történetben, Wilde többször is használja ezt az amerikai életvitelre – és marketing szokásokra – oly jellemző humorforrást, és nagyon jól működik. A vérfolt azonban másnap reggel ismét feltűnik, és hiába a folttisztító, nem tudják eltüntetni, mert minden reggel újra és újra ott éktelenkedik a helyén. Egyértelmű a magyarázat, nem lehetett más csakis a kísértet. Negyedik este a család nyugovóra tér, és nem sokkal utána, pontosan éjjeli egy órakor elkezdődik a rettenet. Különös zaj hallatszik a folyosóról, lépések közelednek Mr. Otis szobája felé, és mintha egyre erősödő lánccsörgés is hallatszódna az ajtó elől. Klasszikus jelei annak, ha kísértet van a házban. Mr Otis felkel, kivesz egy üvegcsét a szekrényéből, és amikor kinyitja az ajtót, szembe találja magát a megtestesült rettenettel, magával Sir Simonnal.

  Szeme úgy izzott, mint a vörös parázs; hosszú szürke haja kusza fürtökben a vállát verdeste; ódon szabású ruhája csupa piszok és rongy volt, csuklójáról és bokájáról pedig nehéz bilincsek és rozsdás láncok csüngtek.

  – Kedves uram – szólt Mr. Otis -, kérnem kell önt, hogy olajozza meg ezeket a rozsdás láncokat; e célból hoztam önnek egy kis üveggel a Tammany-féle Napsugár Kenőolajból. Azt mondják, hogy egyszeri használat tökéletesen elegendő, amint ezt a papírburkolaton legkiválóbb hazai tudósaink elismerően igazolják. Ide teszem önnek a gyertyatartók mellé, és nagy örömmel újra rendelkezésére fogok állni, ha egy üveg nem volna elegendő.

  Ezekkel a szavakkal az Egyesült Államok nagykövete letette az üvegecskét a kis márványasztalra, behúzta maga mögött az ajtót, és visszafeküdt az ágyába.

Aki itt nem nevet fel a novellát olvasva, az véleményem szerint életében semmin nem fog már nevetni. Hihetetlenül jól elhelyezett és kivitelezett jelenet, szinte látjuk magunk előtt a kísértet, Sir Simon felháborodásában megnyúló arcát, aki műhördüléseket hallatva elviharzik a folyosón, de Wilde még rátesz egy lapáttal.

„(…) kitárult egy ajtó, és kilépett rajta két kicsiny fehér inges alak, majd egy hatalmas vánkos suhant el a feje mellett.”

Ettől a ponttól kezdve Sir Simon olyan szintű szerencsétlenkedés-sorozatot produkál, hogy őszintén lehet sajnálni a kísértetet. Az Otis család egészen egyszerűn terrorizálni kezdi – az ikrek leleményességéről ne is beszéljünk -, és hiába is próbálkozik bármely trükkjével, mindegyikkel felsül, rettegve menekül a család elől. Hasztalannak bizonyulnak jól bevált előadásai, melyekből Wilde, Sir Simon 300 éves tevékenységéből válogatva szép kis repertoárt állított össze. Duhaj Dániel vagy az Öngyilkos Ördög, Marcona Márton vagy a Maskarás Misztérium, Fekete Izsák vagy a Hogleywoodi Hajtóvadászat, Rettenthetetlen Rupert vagy a Fejetlen Fejedelem… Csodás alliterációk ördöngös játéka, melyhez nagyban hozzájárult Lengyel Balázs fordítása is, melyből az idézetek származnak (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958).

Wilde egyre csak kínoztatja kísértetét az Otis családdal, míg elérünk odáig, hogy átlépjük a határt, ahol már elfeledkezünk arról, hogy megölte a feleségét. Nem is akármilyen aljas indokból kifolyólag, ám Sir Simon mindvégig szerethető karakter marad – amikor hírhedt démoni kacaját hallatja Mrs. Otis ágyánál, melytől egykor Lord Raker parókája egy éjszaka alatt megőszült, majd az asszony egy üveg dr. Dobell-féle tinktúrát ad neki, mert valószínűleg a gyomrát rontotta el, őszintén együtt éreztem vele. Azonban a novella őrült komédiából fokozatosan alakul át megható történetté, a végére pedig végleg elfelejtjük, hogy valaha is nehezteltünk volna akár Sir Simonra, vagy az Otis családra. Minden, és mindenki a helyére kerül.

Oscar Wilde A cantervillie-i kísértet című novellájára talán mondhatjuk, hogy kakukktojás Olvasónaplónkban, hiszen bár klasszikusról beszélünk, valójában szó sincs rémtörténetről. A kísértethistóriák klasszikus elemeit használó és végletekig kifigurázó, elképesztően szórakoztató és kacagtató történet, mely akár képes arra is, hogy a romantikusabb lelkületű olvasók szemébe könnyeket csaljon. Még ha oly sötét és rettegéssel teli irodalmi örökséggel is foglalkozunk a TBA-n, mint a rémirodalom, a humornak igenis meg van a maga helye a rémtörténetekben is. Bár személy szerint mindenkit buzdítok arra, hogy ne féljen használni, nem győzőm hangsúlyozni, hogy a humor veszélyes fegyver, mely visszájára sülhet el. Képes arra, hogy az alapvetően jól megírt novellát is tönkre tegye, és silány, izzadtságszagú, csupán vicceskedni bíró történetté degradálja. Ám ha valaki olyan jó humorral van megáldva, mint Oscar Wilde, vagy éppen H. P. Lovecraft, aki valójában egy kifinomult humorú úriember volt életében, az igazán szerencsésnek érezheti magát, én mindenképpen buzdítom arra, hogy csillogtassa meg tehetségét.

A tény, hogy Lovecraft a róla készült fényképeken még szinte soha nem is mosolyog ne tévesszen meg senkit. Nem, nem démonaival küzdött folyton folyvást, nem mélyűri entitások ostromolták elméjét, egész egyszerűen önbecsülés szintjén nem állt a helyzet magaslatán, melyhez hozzájárul erős állkapcsa is, mely mindig is zavarta.

Köszönettel tartozom Nagy Péternek, aki javasolta, hogy A canterville-i kísértet legyen az Olvasónapló következő darabja.

Tomasics József

u.i.: Könyörögve kérek mindenkit, ha valaki a Grimmoire, avagy tündérporba kevert kozmicizmus pályázatunkhoz készülő novelláját magyar környezetbe, ráadásul vidékre helyezi, felejtse el a kereskedelmi tévék esténkénti sorozatait, Bödör Gáspárt, meg a többi idiótát.

• A canterville-i kísértet idézeteket Lengyel Balázs fordításából kölcsönöztük, elérhető online itt
• A Természetfeletti rettenet az irodalomból idézetet Galamb Zoltán fordításából kölcsönöztük
• A Dagon védelmében idézeteket Somogyi Gábor fordításából kölcsönöztük
• Borítókép: “He met with a severe fall” – Wallace Goldsmith illusztrációja

 

"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top
The Black Aether