Láthatatlan rettenet vagy lappangó őrület – Guy de Maupassant: Le Horla

Az alvási paralízisnek a magyar folklórban is meg van a megfelelője, a „nyomó” lények. A magyar nyelvterületen mindenhol ismert volt valamilyen „nyomó” lény, melynek tevékenységéhez társították az éjszakai rosszulléteket, mellkasnyomást, nehézlégzést, rémálmokat, illetve az ebből fakadó másnapi fáradtság, levertség tüneteit (egyes esetekben a pollúciót is).

„Az éjszakai nyomást legáltalánosabban a boszorkánynak tulajdonították. A magyar boszorkány alakjának kutatása tisztázta, hogy ismeretes lehetett a magyarság múltjában egy vagy több természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése éppen ez volt. Ez a lény a boszorkány alakjába olvadva annak alakváltozatává lett. A bolgár-török eredetű boszorkány elnevezés (jelentése ’nyomó’) és a személytelen lidércnyomás-fogalom egyaránt e nyomó lény emlékét őrzi (Szendrey Á. 1955).” – Magyar Néprajz, Természetfeletti lények, (MEK)

A nyomó-lényeknek számos fajtája létezett – vagy létezik? -, melyek közül számunkra most a Nora érdekes. A délszlávok, keleti szlávok nyomó lényei a középkori vámpírhiedelmeknek köszönhetően, vámpírvonásokkal rendelkeztek; vérszívó kísértetek, vagy élő emberek, akik éjjelente vérszívással töltik az idejüket.  A magyar Nora, a vámpírok egyfajta finomított, kissé szelídebb változata: vér helyett tejjel táplálkozik, egyfajta kísértet, tehát nem a sírjából kikelő vámpír.

„Mind megitta a vizet! Mind megitta a tejet! Istenem, Istenem! […] irtózatos erőfeszítéssel, lihegve próbálok megfordulni, ledobni magamról a lényt aki agyonnyom és megfojt – nem tudok megfordulni!”

Ez a két részlet pedig, Guy de Maupassant Le Horla című művében szerepel. Az elbeszélő őrült teszteket végez éjszakánként, bort, tejet, vizet, kenyeret, epret, kávét és tejet készít ki az asztalra több alkalommal, míg kiderül, hogy az éjszakai látogató kizárólag a vizet és a tejet issza meg. Minden mást érintetlenül hagy. További következtetések levonását, vagy nevezzük ezt inkább erős spekulációnak, már az olvasóra bízzuk.

Guy de Maupassant, vagy teljes nevén Henri René Albert Guy de Maupassant 1850-ben született Normandiában. Tizenegy éves korában a szülei elváltak, ami akkoriban ritkaság számba ment, főleg úgy, hogy édesanyja kérvényezte a válást a férje erőszakossága miatt. Ezután a művelt és irodalomban jártas nő egyedül nevelte Guyt és testvérét, majd bentlakásos magániskolába íratta őket, ahol megismerkedtek a klasszikus műveltség alapjaival.

Maupassant termékeny író volt, hat regényt, egy kötet verset és több mint háromszáz novellát írt. Bár regényei közt is voltak jelentősek, például a harmadik köztársaság társadalmát valósághűen bemutató Bel Ami (magyarul először Asszonyok kegyeltje címmel jelent meg 1895-ben Zempléni P. Gyula fordításában a Minta-Antiquarium gondozásában), az utókor a rövidebb műveit tartotta igazán kiemelkedőnek, olyannyira, hogy Maupassant-t a modern novella atyjaként is szokás emlegetni. Lovecrafthoz hasonlóan őt is lenyűgözte az utazás, a különböző tájak, kirándulásairól először útirajzokban számolt be, majd ezeket fikcióiba is beépítette, ahogy azt a Le Horla esetében a Mont Saint-Michel érzékletes leírásából is láthatjuk.

Mint irodalmi mentora, Gustave Flaubert, Maupassant is a naturalista iskola híve volt. A világot mindenféle szépítés nélkül, gyakran pesszimistán ábrázolta. Stílusa lényegre törő és pontos, nincsenek benne felesleges díszítések. Érdekes látszólagos ellentmondás, hogy legismertebb művei közül, ahogy a Le Horla is, a fantastique műfajába sorolható.

„A lebilincselő és cinikus Guy de Maupassant rémhistóriái, melyeket akkoriban írt, mikor végleg elhatalmasodott rajta az őrület, egyedi színt hoztak a rémirodalomba; inkább tekinthetők egy kóros állapotba jutott realista elme beteges képzelgéseinek, semmint egy természetéből fakadóan fantáziálásra hajlamos és a láthatatlan világ látomásaira érzékeny, egészséges intellektus kreációinak. Mindazonáltal érdekfeszítőek és izgalmasak; káprázatos erővel sugallják a megnevezhetetlen borzalmak fenyegető közelségét, és egy szerencsétlen csillagzat alatt született egyén reménytelen menekülését a külső sötétség iszonytató képviselői elől.” – H. P. Lovecraft, Természetfeletti rettenet az irodalomban

Maupassant bevallottan használt hallucinogén anyagokat, élete vége felé paranoiás lett, melyhez minden bizonnyal hozzájárultak a drogok, de valószínű, hogy a paranoia a szifilisz egyik következménye volt. Mind a hallucináció, mind a paranoia fontos motívum a Le Horla-ban, amelyben a narrátoron egyre jobban elhatalmasodik a félelem, hogy házában egy láthatatlan lény él, aki elszívja az életerejét, és elméjét az uralma alá hajtja. Ahogy a történet kibomlik, egyre több jelét látjuk a rejtélyes entitásnak, de egyik sem olyasmi, amit ne lehetne megmagyarázni a főszereplőn eluralkodó őrülettel. A novella egyik erőssége, hogy végig sikerül fenntartania az olvasóban ezt a kételyt, nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy valóban egy rosszindulatú, bár elég diszkrét természetfeletti lényről, vagy egy megbomló elme képzelgéseiről van szó.

A Lovecraft által feszültséggel teli elbeszélésnek aposztrofált Le Horla rövidített változata 1886. október 26-ban jelent meg a Gil Blas (vagy Le Gil Blas) irodalmi folyóiratban, a magazin a nevét Alain-René Lesage azonos, Gil Blas (L’Histoire de Gil Blas de Santillane) című pikareszk regénye után kapta. A teljes regény a következő évben, 1887-ben került kiadásra. Magyar fordításban először a Horla és egyéb elbeszélések című 1914-es Maupassant kötetben jelent meg, fordítók Dr. Kelen Ferenc és Dr. Siklóssy József (Athenaeum, Budapest, 1914).

A Le Horla cím, amely egyben a történetben szereplő entitás neve is, Maupassant nyelvújításának eredménye. Jelentésére több elmélet is létezik, ezek közül az egyik az, hogy a „hors” „kívül” és „” „ott” szavak összetétele, amivel a lény idegenségére, oda nem illésére utal.

A naplóbejegyzésekre bontott történet egy verőfényes napon, május 8-án kezdődik, a narrátor szinte túlcsorduló örömmel és szeretettel beszél szülőföldjéről és a házáról, mit sem sejtve, hogy az ismerős hely hamarosan rémségek színterévé változik.

„Szeretem ezt a vidéket, és szeretek itt élni, mert itt vannak a gyökereim, azok a mély és finom hajszálgyökerek, melyek a szülőföldhöz kötik az embert, a helyhez, ahol ősei születtek és meghaltak, kötik az itteniek gondolkodásához és konyhájához, a szokásaikhoz éppen úgy, mint az evésekhez-ivásokhoz, a beszédmódjukhoz, a paraszti hanglejtéshez, a föld, a falvak, a levegő szagához.”

Idillien indul a történet, de rögtön a második napjóbejegyzésben (május 12.) már megjelenik a láz, mint a normalitást megszakító és felborító esemény, mely bágyadttá, vagy talán inkább szomorúvá teszi a szereplőt. Ezzel az éles váltással Maupassant „mélyvízbe dobja az olvasót”, és az elbeszélő gondolatai által – bár a Le Horla befolyását Lovecraft The Call of Cthulhu kisregényéhez kötik a kutatók – eszünkbe juthat Lovecraft From Beyond című novellája. Bár Lovecraft művében a tobozmirigy az érzékszervek érzékszerve, az ember, az emberi szervezet tökéletlensége – selejtes mivolta? – az Univerzum tekintetében felismerhető Maupassant művében is.

„Nyomorúságos érzékszerveink nem képesek kitapogatni, szemünk nem érzékeli sem a túl kicsit, sem a túl nagyot, az egészen közelit vagy a nagyon távolit, nem látja a csillagok lakóit, de a vízcseppét sem… a fülünk is becsap, mert a levegő rezgését zengő hangokban továbbítja.”

A novellában a betegség egyre csak növekszik, és válik a boldogtalanság, a közelgő végzet hírhozójává, egyfajta előjelként. A szereplő idegessége, álmatlansága, mind jó alkalmat adnak a Maupassantnak arra, hogy a történetben a világ elmosódjon, és kialakuljon az a bizonytalanság, ami a fantastique műfajának fő eleme. A láz nem szűnik meg, és hamarosan felbukkannak a – lázhoz gyakran társuló –  rémálmok is.

Azt is érzem, hogy valaki közeledik hozzám, néz megtapogat, az ágyamra ül, a mellemre térdel, átfogja a nyakamat és szorítja, minden erejével szorítja, meg akar fojtani. […] És védekezem, lenyűgöz az álmokban megbénító gyötrelmes tehetetlenség; kiáltani szeretnék – nem tudok; mozdulnék – nem tudok; irtózatos erőfeszítéssel, lihegve próbálok megfordulni, ledobni magamról a lényt aki agyonnyom és megfojt – nem tudok megfordulni!”

A fenti részlet felidézheti a svájci festőművész Henry Fuseli (1741-1825) egyik leghíresebb festményét a The Nightmare-t (A rémálom), melyen az alvó mellkasán egy groteszk alak kuporog. Fuseli és Maupassant is egyaránt az alvási paralízist mutatta be tűpontos ábrázolással, leírással. Az alvási paralízis nem az egyetlen az elme és a test összefonódásához, rejtélyes működéséhez kapcsolódó elem a novellában. Egy rokoni látogatás során egy hipnotizálással is kísérletező orvos megemlíti Mesmert és a mesmerizmust, és egy a felszínen komikus, de a mélyben inkább nyugtalanító hipnózis bemutatót is kapunk: a főszereplő unokatestvére a szeánsz után saját tudtán és akaratán kívül megy a narrátorhoz pénzt kérni. Ez az epizód tovább viszi a tehetetlenségnek, a teste felett uralmat vesztő egyén kiszolgáltatottságának témáját.

A novella lassan adagolja, építi fel a feszültséget. Májusban kezdődik a történet, először a rémálmokkal, aztán a narrátor ágya mellé készített vizet issza meg valaki, később a szolgálók összetört edényekre panaszkodnak. Augusztusban „látjuk” először az entitást, de nem éjjel, egy sötét hálószobában, ahogy azt elsőre várnánk, hanem egy virágos kert közepén, fényes nappal. A találkozás mégis félelmetes, pedig „csak” egy lebegő rózsáról van szó. Maupassant mesterien bemutatja, hogy egy objektíven szép és pozitív dolog is kelthet rettenetet, ha jó felépítéssel és időzítéssel mutatjuk be. A narrátoron eluralkodik a rettegés, eljut oda, hogy már a semmi is megijeszti, mert azon töpreng, mit rejt az magában. Egyre jobban úgy érzi, hogy nem ura saját testének, saját akaratának, valaki át akarja venni felette a hatalmat. Megszállottja lesz a láthatatlan entitásnak, és eldönti, hogy csak úgy szabadulhat meg tőle, ha megöli. Első kísérletei kudarcba fulladnak, nem tudja megragadni a Horlát, egyedül a tükörben pillantja meg, ami tovább fokozza a helyzet ambiguitását.

Valóban az entitást látta, vagy a saját őrületét?

A novella végén a narrátor paranoiája odáig fajul, hogy felgyújtja a saját házát, benne a szolgálókkal, de még így sem lehet benne biztos, hogy sikerült megölnie láthatatlan kísértőjét, ezért az öngyilkosságot fontolgatja.

A Le Horla a fantastique egyik legjobban sikerült novellája, melyre szerzőként érdemes külön figyelmet fordítani, hiszen sokat lehet tanulni belőle. A novellában a rettenet kiváltója egy láthatatlan (nem is biztos, hogy létező) entitás, aki képes félelmet ébreszteni mind a főszereplőben, mind az olvasóban. A legősibb és legerősebb félelem az ismeretlentől való rettegés, amit pedig nem látunk – mert nyomorúságos érzékszerveink erre nem képesek -, nem tudjuk megismerni. Az emberiség elsődleges érzékszerve a szem, és ahogy a novella is többször utal rá, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amit nem látunk, nem is létezik. Ennél nagyobbat pedig nem is tévedhetünk önhittségünkben

„Mindaz, ami körülvesz bennünket, amit látunk, anélkül, hogy figyelnénk rá, amit érintünk anélkül, hogy megtapogatnánk, amivel találkozunk, bár észre sem vesszük, ez mind-mind hat ránk, a szerveinkre s általuk a gondolatainkra, még az érzéseinkre is, hirtelen, meglepő, megmagyarázhatatlan módon.”

Íróként oda kell figyelni a környezetünkre, és főképp azon részleteire, melyek szemünk elől rejtve vannak. Nem szabad csupán a szemre hagyatkozni, a leírásainkban pedig vissza kell adni ezeket a változatos érzeteket; nem szabad fukarkodni az illatokkal, ízekkel, tapintható felületekkel. Meg kell figyelni, hogy a klasszikus rémtörténetekben hogyan jut el a történet a megszokott/normális állapottól a komfortból kitaszító ismeretlenig, hol kezd összefolyni a ralitás és a fantasztikum. Íróként érdemes inspirációt meríteni közvetlen környezetünkből, melyet ismerünk, és ebbe a közegbe kell apránként, megfelelő türelemmel és fokozatosan becsempészni az ismeretlent. A Le Horla erre tökéletes példa, nem véletlenül a francia rémirodalom egyik alapműve, amely a hangulatépítéssel és a bizonytalanság utolsó pillanatig való fenntartásával maradandó olvasmányélményt nyújt.

Nézze a tejutat, ezt a csillagfolyót, és gondolja el, hogy csupán parányi foltocska a végtelen térben. Gondoljon tíz percig erre, és máris megérti, miért nem tudunk semmit, miért nem látunk semmit, miért nem fogunk fel soha semmit. Csak egyetlen pontot ismerünk, ezenkívül sehol semmit, mégis azzal áltatjuk magunkat, hogy tudunk, és nagy merészen állítunk számtalan dolgot! Hahaha! Hogy megdöbbennénk, ha valaki hirtelen felfedné előttünk azt a határtalan életet túl a mi csillagzatunkon!” – Guy de Maupassant, L’Homme de Mars (A marsember)

Sütő Fanni

• A Le Horla idézeteket Illés Endre fordításából kölcsönöztük, elérhető online itt
• A Természetfeletti rettenet az irodalomból idézetet Galamb Zoltán fordításából kölcsönöztük
• A Marsember idézetet Dániel Anna fordításából kölcsönöztük
• Borítókép: Henry fuseli – The Nightmare

 

"Az irodalom és az írás segít szembenézni a félelmeinkkel és a bennünk lapuló szörnyűségekkel."
Scroll to top
The Black Aether