Azilum #16 beleolvasó – Clark Ashton Smith: A Kriptaisten

Feltöltve: 2020/03/30
Kategóriák: Azilum | Beleolvasó | Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Az Azilum #16 magazinban a Necronomcon mellett Clark Ashton Smith is kiemelt szerepet fog kapni. Több CAS fordítás is szerepelni fog a kiadványban – mint például A hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise -, Pető Zoltán író, költő és elkötelezett Smith rajongó a The Charnel God (Weird Tales, 1934 március) című novelláját fordította le magyar nyelvre. Zoltán önálló novelláskötet már előkészítésben van a TBA Könyveknél, hamarosan érkezik egy ingyenes ebook és a második félévben a nyomtatott könyv is.

A Kriptaisten az Azilum #16 magazinban fog megjelenni Pető Zoltán fordításában, az Azilum #16 negyedik beleolvasójában ebből mutatunk egy rövid részletet. A magazin előrendelhető április 12-ig a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.

* * *

– Mordiggian Zuh-Bha-Sair istene – mondta a fogadós kenetteljes ünnepélyességgel. – Ő volt az istene oly régi időktől fogva, melyek az ember emlékezetének mélyebb sötétjébe vesznek fekete templomának földalatti termeinél. Nincsen más isten Zul-Bha-Sair-ban. És mindenki, aki a város falai közt hal meg, Mordiggiannak van szentelve. Még a királyok és az optimaták is, ha meghalnak, bebugyolált papjainak kezébe kerülnek. Ez a törvény és a szokás. Még egy kis idő, és a papok eljönnek a menyasszonyodért.

– De Elaith nem halott! – tiltakozott az ifjú Phariom harmadik vagy negyedik alkalommal, szánalomra méltóan, kétségbeesve. – Betegsége olyan, amely csak hazug módon hasonlít a halálra. Már kétszer feküdt itt érzéketlenül, orcáin oly sápadtsággal, és vérének mélyén oly csendességgel, amit aligha lehetne  megkülönböztetni a sír sápadtságától és csendjétől; és kétszer ébredt öntudatra néhány napos átmenetet követően.

A fogadós a súlyos hitetlenség arckifejezésével bámult a lányra, aki fehéren és mozdulatlanul feküdt az ágyon, a gyéren bútorozott szobában, akár egy lekaszált liliom.

– Ez esetben, nem kellett volna Zul-Bha-Sair-ba hoznod! – Hangjában fontoskodó iróniával bizonygatta: – Az orvosok megállapították a halált; és halálát jelentették a papoknak. El kell mennie Mordiggian templomába.

– De mi nem vagyunk idevalósiak, és csak egyetlen éjre szálltunk itt meg. Xylac földjéről jöttünk, a messzi északról; és ma reggel tovább kellet volna mennünk Tasuun-on keresztül, Pharaad, Yoros fővárosának irányába, amely közel fekszik a déli tengerhez. Az istenednek biztosan nem lehetne követelése Elaith irányában, még akkor sem, ha tényleg halott lenne.

– Mindenki, aki Zul-Bha-Sair-ban hal meg, Mordiggian tulajdona – erősködött fontoskodva a fogadós. – Az idegenek sem kivételek. Ennek a templomnak a sötét gyomra örökké ásít, és sem ember, sem gyermek, sem nő, az évek során, nem tért még ki tátongó szája elől. Minden halandó húsnak, a megfelelő időben, az Isten takarmányává kell válnia.

Phariom megborzongott e kenetteljes és baljóslatú bejelentéstől.

– Homályos meséket hallottam már Mordiggianról, legendákat, melyeket az utazók Xylac-ban mesélnek – ismerte be. – De már elfelejtettem a városa nevét; és Elaith és én tudatlanul érkeztünk Zul-Bha- Sair-ba… Még ha tudtam is volna róla, kétségbe kellett volna vonnom a borzalmas szokás létezését, amelyről tudósítasz… Miféle istenség ez, aki a hiénát és a keselyűt utánozza? Bizonyos, hogy nem isten, hanem ghoul.

– Óvakodj, nehogy a legteljesebb istenkáromlásba ess! – figyelmeztette a fogadós. – Mordiggian vén és mindenható, akár a halál. Elsüllyedt kontinenseken imádták már, mielőtt még Zothique kiemelkedett volna a tengerből. Általa menekülünk meg a rothadástól és a féregtől. Ahhoz hasonlóan, ahogyan a másutt élő emberek halottaikat az emésztő tűznek adják, mi, Zul-Bha-Sairiak, odaadjuk a mieinket az istennek. Rettenetes a szentély, az iszonyat és a Nap nem járta ködös sötétség helye, ahová a halottakat szállítják a papjai, és ahol egy hatalmas kőasztalra fektetik őket, és azok az alsó pincéből való eljövetelére várakoznak, amelyben lakik. Egyetlen élő ember sem pillantotta meg a papok kivételével; és a papok arca ezüstmaszkok mögé van rejtve, még a kezeik is be vannak fedve, így az emberek nem bámulnak rájuk, akik egyedül látták Mordiggiant.

– Azonban van egy király Zul-Bha-Sair-ban, vagy nem? Fellebbezést fogok benyújtani hozzá e förtelmes és szörnyű igazságtalansággal szemben. Biztosan figyelemmel lesz rám.

– Phenquor a király; de még akkor sem segíthetne neked, ha szeretne. Fellebbezésedet meg sem fogják hallgatni. Mordiggian minden király felett áll, és törvénye szent. Hallgasd! Máris jönnek a papok!

Phariom, akit lelke mélyéig eltöltött a csontkamrától való rettegés és a pusztulás kegyetlensége, amely fiatal feleségére várt a lidércnyomás eme ismeretlen városában, hallotta az ivó padlására vezető lépcsők gonosz, óvatos nyikorgását. A hang embertelen gyorsasággal közeledett, és négy furcsa alak jött be a szobába, vastag temetési bíborba öltözve, és hatalmas, koponyaformára faragott ezüstmaszkokat viseltek. Lehetetlen volt kivenni valódi alakjukat, mivel, éppen úgy, ahogyan a fogadós célzott rá, még a kezüket is ujjatlan kesztyűk fedték; és a bíbor palástok laza ráncokban hullottak alá lábukhoz, akár letekert balzsamozó vásznak. Valamiféle rettegés lengte be őket, és ennek a hátborzongató maszkok csak kisebbik részét okozták; a rettenet részben természetellenes, kuporgó testtartásukból következett, és részben az állatias gyorsaságból, amellyel mozogtak, nem akadályozva ormótlan díszruhájuk által.

Egy különös, összevart bőrcsíkokból álló ravatali ágyat hoztak magukkal. Hatalmas csontok szolgáltak keretként és fogantyúként. A bőr síkos volt és megfeketedett a hosszú évek hullaházi használatától. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna Phariomhoz vagy a kocsmároshoz, és bármiféle késlekedéstől és formalitástól is eltekintve, az ágy felé közeledtek, amelyen Elaith feküdt.

El nem rettentve több mint félelmetes kinézetüktől, a bánattól és félelemtől teljesen megzavarodott Phariom, övéből egy rövid kést húzott elő, az egyetlen fegyvert, amellyel rendelkezett. Semmibe véve a fogadós fenyegető kiáltását, vadul a bebugyolált figurákra vetette magát. Gyors volt és izmos, könnyű, testhezálló öltözéket viselt, és ez látszólag egy kis előnyt biztosított számára.

A papok hátat fordítottak neki; de, mintha csak előre látták volna minden mozdulatát, ketten tigrisgyorsasággal fordultak meg, eleresztve az eddig markolt csontfogantyúkat. Egyikük kiütötte a kést Phariom kezéből, kígyószerűen gyors mozdulata szemmel alig volt követhető. Mindketten rávetették magukat, és bebugyolált kezükkel borzalmas csapkodó ütéseket osztogatva, átkergették a fél szobán, be egy üres sarokba. Kábultan a zuhanástól, érzéketlenül feküdt néhány percig.

Zavaros fejjel állt talpra, kinyíló szemeivel csak homályosan látta a testes kocsmárost, aki úgy tornyosult feléje, mint egy faggyúszín hold. Elaith gondolata, amely élesebben hatolt belé egy tőrdöfésnél, visszahozta gyötrődő öntudatát. Félve pásztázta az árnyékba borult szobát és meglátta, hogy a leples papok eltűntek, és az ágy üres. A fogadós síri és kenetteljes károgását hallotta.

– Mordiggian papjai könyörületesek, figyelemmel vannak a frissen elhunyt hozzátartozóinak őrjöngésére és zaklatottságára. Szerencséd, hogy együttérzők, és megértik a halandó gyengeségét.

Phariom felugrott, mintha felhorzsolt és fájó testét hirtelen tűz perzselte volna meg. Csak azért állva meg, hogy visszaszerezze a kését, amely még mindig a szoba közepén feküdt, elindult az ajtó  irányába.

Vendéglátója megállította, zsíros kezével megragadva a vállát.

– Vigyázz, hogy ne feszegesd Mordiggian irgalmasságának határait! Nem helyénvaló dolog követni a papjait, és még rosszabb dolog behatolni templomának halálos és szent homályába!

Phariom alig hallotta meg a figyelmeztetést. Gyorsan kicsavarta magát az utálatos ujjak szorításából és menni akart; de a kéz újból megragadta.

– Legalább fizesd ki nekem a pénzt, amivel tartozol az ételért és szállásért, mielőtt elmész – követelte a fogadós. – És ott van még az orvos díjának ügye, amelyet intéztem neked; örülnék, ha rendelkezésemre bocsájtanád a megfelelő összeget. Fizess most, mert nem bízok abban, hogy visszatérsz.

Phariom lecsatolta az erszényt, amely teljes világi vagyonát tartalmazta, és megtöltötte a kapzsin összetartott tenyereket érmékkel, amelyeknek számlálásával nem is törődött. Egyetlen elköszönő szó vagy hátravetett pillantás nélkül ereszkedett le a féregrágta vendégfogadó penészes és dohos lépcsőin, mintha egy inkubusz ösztökélné, és kiment Zul-Bha-Sair homályos, kígyózó utcáira.

A város kevéssé különbözött más városoktól, kivéve annyiban, hogy régebbi és sötétebb volt; de Phariom számára, kínjainak tetőfokán, az általa követett útvonalak földalatti folyosóknak tűntek, melyek csak mély és hatalmas kriptába vezethettek. A Nap magasra emelkedett az utcára hajló házak fölött, de számára úgy tűnt, hogy nincs más fény, leszámítva az elveszett és gyászos pislákolást, mintha csak halotti mélységekbe ereszkedett volna alá. Az emberek talán épp olyanok voltak, mint mások, de mintha egy gonosz lepel alatt látta volna őket, úgy tűnt, mintha ghoulok és démonok sétáltak volna fel s alá egy nekropolisz kísérteties korzóin.

Zavarodottságában keserűen idézte fel az előző estét, amikor alkonyatkor Elaith-szal belépett Zul-Bha-Sair-ba. A lány egy dromedáron utazott, amely túlélte az északi sivatagon való átkelésüket, és ő mellette sétált, kimerülten, de elégedetten. Az alkonypír rózsás izzásával falain és kupoláin, kivilágított ablakainak arany izzásával, a hely az álmok szépséges és névtelen városának tűnt, és azt tervezték, hogy ott maradnak egy vagy két napig, mielőtt folytatják hosszú, fáradtságos útjukat a yoros-i Pharaadba.

Folytatás az Azilum #16 magazinban. Előrendelés a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.

Borítókép: Long past civilization

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...