Az Elátkozott Országút, avagy Félelem és Reszketés Arkhamban

Feltöltve: 2017/12/07
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Néha egészen biztos vagyok abban, hogy vannak olyan könyvek, melyekbe az ember nem véletlenül botlik bele, hanem a sors keze rejlik abban, hogy rájuk talál nagyszülei padlásán, egy eldugott antikváriumban, vagy épp az online tér egy sötét kis szegletében. Életem meghatározó olvasmányainak egy része ebbe a kategóriába tartozik. Ha a borítója alapján nem tetszett volna meg nagyszüleim szekrényén egy bizonyos Maupassant-kötet borítója kilencéves koromban, ma lehet, hogy semmi közöm nem lenne a rémirodalomhoz. Ha huszonéves korom hajnalán nem futottam volna bele totál készen az első Hunter S. Thompson regénybe egy barátom lakásán, talán sosem vált volna az újságírás egyfajta életcélommá, küldetésemmé.

Ezért is örültem meg annyira, mikor az internet egy kevésbé látogatott szegletében ráakadtam a többszörös Bram Stoker díjas Brian Keene és a horror-irodalom terén szintén hasonló sikereket elért Nick Mamatas közös könyvének, a The Damned Highway-nek ajánlójára. A fülszöveg szerint a két író egy kötetben egyesíti a horror-irodalom mesterének, H. P. Lovecraft univerzumát a sokak számára leginkább extrém életviteléről ismert Hunter S. Thompson munkásságával. Ha ezt a könyvet nem nekem szánta a sors, hát akkor bizony semmit sem.

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a két életmű szöges ellentétben áll egymással és ebből a furcsa házasságból semmi más nem születhet, csak afféle olvashatatlan, kulturális katyvasz, értelmetlen, modern blaszfémia. Itt azonban védelmembe kell, hogy vegyem a kötetet és meg kell, hogy cáfoljam a kételkedőket: bármennyire is hihetetlennek tűnik ugyanis, de HPL és HST munkássága bizonyos szempontok alapján több ponton is rokonítható. Gondoljunk csak A Félelem és Reszketés Las Vegasban golfcipős sárkánygyíkjaira, a kizárólag Raoul Duke fejében létező Denevérországra, vagy épp arra, mi játszódhatott le az út szélén a két narkomán őrült mellé beülő, szerencsétlen stoppos fejében. A valóság és a lázálmok különös egybeolvadására. Mindezt kissé ridegebb, misztikusabb környezetbe helyezve talán már nem is állunk olyan messze a thompsoni értelemben vett weird és a lovecrafti szemszögből értelmezendő weird rokonságának felfedezésétől.

És ugyebár, ha már itt tartunk:  „When the going gets weird, the weird turn pro” – írta egyszer Thompson, aki bizonyos értelemben a nem hétköznapi, a különös, azaz a  „weird” életvitel egyik legimpozánsabb figurája. Keene és Mamatas éppen ezért nem is találhatott volna alkalmasabb popkulturális ikont, akinek a munkássága ennyire adta volna magát, hogy a szintén a rendkívüli történésekre épülő weird irodalom egyik legnagyobb alakjának életművével házasítsák.

The Damned Highway, 2011

A könyv alcíme (Fear and Loathing in Arkham, avagy Félelem és Reszketés Arkham-ben) már alapvetően sokat sejtet a mű hangvételével kapcsolatban. A sztori gyakorlatilag a gonzó-újságírás és a kozmikus horror őrült házassága, az időntúli rettenet és a hétköznapi politikai élet humoros, ámde mégis releváns párhuzamba állítása. A könyv végig Thompson nyelvezetét imitálva íródott, Mamatas és Keene a történetet az „Amerikai Álomra” vadászó Raoul Duke és Dr. Gonzo ámokfutásának vázára húzták fel. Az újságírás doktorának ismert frázisait a két szerző végig olyan magabiztossággal alkalmazza, hogy időnként valóban az az érzésünk támad, ohgy ez a könyv nem más, mint Thompson ’72-es politikai értekezésének, a Fear and Loathing on the Campaign Trail-nek elveszett, utolsó néhány fejezete.

A kötet elején magával a Félelem és Reszketés… sikere utáni hírnév elől paranoid rettegésben bujkáló Hunter Stockton Thompsonnal találkozunk. Az író teljes mértékben összeomlott a rá nehezedő sztárság súlya alatt. Annak érdekében, hogy kiszabaduljon a sikerkönyv által ráerőltetett „őrült újságíró” szerepéből, úgy dönt Uncle Lono álnéven (utalás The Curse of Lono című regényére) az Amerikai Álom felfedezése után egy lényegesen más eszmeiség, mégpedig az Amerikai Rémálom felderítésére indul. Bérelt piros Cadillac helyett most távolsági busszal vág neki az útnak, és a siker, napfény és csillogás szinonimájaként is felfogható Las Vegas helyett kihalt és komor vidéken át vezet az útja a rettegés gócpontja, a lovecrafti univerzum centrumaként ismert Arkham felé. Az utazás természetesen nem maradhat LSD és paranoia nélkül, sosem tudhatjuk épp, hogy az őrült doktor valóban átél-e bizonyos dolgokat, vagy csak épp egy borzasztóan rossz tripen pörögve hallucinál.

Azok számára, akik Lovecraft mellett a kései XX. század amerikai prózájáért is rajonganak, és nem áll tőlük távol a kozmikus rettenet mellett a nyers, politikai humor sem, a The Damned Highway kihagyhatatlan darabja a házi könyvtárnak. A két író érdekes és izgalmas módon elegyíti HPL univerzumát HST nyers, zsigeri stílusával, és egy rendkívül szórakoztató, mindkét oldalról rengeteg utalást tartalmazó egészet hoz létre. Gördülékeny, olvasmányos, és humoros könyvről beszélünk, éppen ezért azok számára is élvezetes lehet, akik esetleg Thompson munkáit kevésbé ismerik behatóan, mint Lovecraft örökségét (vagy épp fordítva).

Nem csoda ez, hiszen Mamatast nevezhetjük akár a popkultúra és a lovecrafti örökség keresztezését mesterfokon űző iparosnak is. Nem ez az egyetlen mash-up regénye ugyanis, ami a modern amerikai irodalom és a lovecrafti rémirodalom összemosásával operál. A The Damned Highway előtt pár évvel korábban (egészen pontosan 2004-ben) jelentette meg Move Under Ground című regényét, mely a beat irodalom nagyjának, Jack Kerouac-nak stílusát ötvözi a Lovecraft világával. A kötetben karakterként Kerouac mellett Allen Ginsberg és William S. Burroughs ugyanúgy megjelennek, mint Azathoth és Cthulhu.

A The Damned Highway-ben híres írók helyett leginkább a kor ismert politikusaival találkozhatunk, és talán nem lövök le túlzottan nagy poént, ha elárulom, hogy a történet során a két író a thompsoni hagyományokhoz hűen Richard Nixon amerikai ex-elnököt például egyenesen Cthulhu szentségtelen ivadékaként ábrázolja, aki a világ elpusztításán munkálkodik.

Egyébiránt nem csupán a történet, de a kötet borítója is különleges bizonyos szempontból. Habár a grafika erősen idézi a Hunter S. Thompson több írását is illusztráló Ralph Steadman őrült munkáit, mégsem Steadman egyik alkotásáról, vagy egy ügyes Steadman-imitátor grafikájáról van szó. A borítót díszítő festményt eredetileg Ian Miller grafikus készítette, és eredetileg Lovecraft 1974-ben megjelent At the Mountains of Madness című novellagyűjteményének borítóját díszítette. Mamatas kifejezetten a Steadman által Thompson írásaihoz készült grafikákkal mutatott hasonlóságai miatt használta fel Keene-nel közös kötetének borítójául, természetesen a grafikus, Miller engedélyével.

És így, a belbecs és külcsín kitárgyalása után végeredményben kiknek is ajánlanám a The Damned Highwayt valójában? Legfőképp azoknak, akik szeretnének Lovecraft univerzumára egy merőben más, modern szemszögből történő pillantást vetni az újságírás XX. századi történelmének egyik legjelentősebb figurája, Hunter S. Thompson drogoktól és őrülettől torz, a maga módján azonban mégis nyers és realista szemüvegén keresztül. Gördülékeny, humoros, könnyedén feldolgozható kötet, melynek a maga módján mégis megvan a kellő súlya és mondanivalója. Számomra minden lapját öröm volt olvasni, ami főként Keene és Mamatas alaposságának köszönhető, mind nyelvi hűségük, mind a kötethez szükséges kutatómunkájuk pontosságát tekintve.

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...