Karl Heinrich von Altberg-Ehrenstein gróf, az U-29 tengeralattjáró parancsnoka és legénysége az Atlanti-óceán mélyén megtapasztal valami rémületeset, és egyszersmind csodálatosat, bár az utóbbit a matrózok már nem láthatják, nekik csak a rettegés, és a tébolyukból fakadó korbács, majd a kivégzés jut. A mélyben tényleg van valami ami ilyen hatással lehet az emberekre, vagy csak az izoláció okozta őrület hatalmasodott el az embereken? Egy biztos, ha van is valami lent, a templomban, nem sokkal lehet gonoszabb entitás mint a történet elbeszélője, aki HPL történeteinek egyik legmegátalkodottabb alakja. A parancsnok a novella legelején, miután megtorpedóz egy teherhajót, filmre veteti ahogyan a Victory legénysége beszáll a mentőcsónakokba, hogy ezt propaganda célokra használhassa, majd a felvétel után szétgéppuskáztatja a menekülőket.
Lovecraft talán a háború borzalmait kívánta bemutatni, vagy a cinikus fekete humora csillant meg, nem tudom, de velőtrázó ez az embertelen kezdés, és az olvasó azonnal elgondolkodhat: ezzel az elbeszélővel kellene együttéreznem? Drukkolni az ép elméje és a túlélése miatt? Az U-29 legénységét terrorizáló parancsnokot lehetetlen megkedvelni, felsőbbrendű tudatát állandóan hangoztatja, tetteit Lovecraft nem próbálja megmagyarázni, ellensúlyozni, ép ésszel megindokolni, vagy ne talán a bűntudat csíráját megvillantani, a férfi, az utolsó perceiben sem mutat megbánást, sőt: a kiválasztottság tudata erősödik csak. A férfinak a delfinekkel kapcsolatos tudása is szigorúan csak tudományos célból léteznek, semmi emberi vonása nincs neki, talán emiatt ő a legstabilabb személy a fedélzeten. Nos, ebben az esetben: köszönöm, én az őrültekkel tartanék.
A novella elején a U-29 tengeralattjáró külső korlátján találnak egy hullát, a valamikori Victory legénységének egyik tagját, akinek a zsebében találnak egy apró szobrot, és mikor a vízbe lökik a holttestet, úgy látják mintha az kinyitná a szemét, és végtagjait úszó pozícióba helyezné. Ez az a pont, ahol szinte azonnal a babonás, egyszerű matrózok elkezdenek paranoid módon viselkedni. A gépházban elkezdenek pusztítani, miközben egy titokzatos déli áramlat, és a delfinek terelni kezdik a tengeralattjárót. Még Klenze hadnagy is nyugtalan, az elbeszélő tiszttársa, akit szintén lassan maga alá gyűri a téboly, csak Altberg-Ehrenstein áll ellen poroszos vasakaratával az őrület hívásának. Nem nehéz neki: a férfi feltehetőleg eleve őrült volt.
Klenze hadnagy nekem mindig is gyanús figura volt a történet olvasása közben. Ő felismeri a szobor értékét, és azonnal feszélyezni kezdi őt a déli áramlat, és a delfinek nagy mennyiségben való megjelenése. Szerintem ő többet tud az egész szituációról, sőt, merem azt hinni ő is állt a szabotázs akciók mögött, mikor rájött, hogy egy titokzatos vízalatti város felé halad a tengeralattjáró hajó. HPL világában nincs minden kimondva, és ha van egy Atlantiszról származó kis mellszobor a történetben, amiről egy szereplő tudja az értékét, feltehetőleg azt is tudni fogja, hogy honnan származhat, és ebben az esetben egy okkult tudásról beszélünk, és szerintem ő a felelőse a U-29 tragédiájának.
Természetesen Altberg-Ehrenstein parancsnok minden babonás, természetfeletti lehetőséget kizár, ami a háttérben működhet, és lehet neki van igaza. A matrózok csak képzelték a holttest mozgását, a szobor az mindössze csak egy tárgy, és a tengeri mészárlások közepette a legénység a bezártság miatt szépen lassan megtébolyodott. A parancsnok nem hódol be a tömegpszichózisnak, sem pedig a víz alatt rejtőzködő erőknek. Ő az utolsó pillanatban is német marad, a Vaderland védelmezője, és ahelyett hogy megadná magát az őrületnek, úgy dönt: felfedezi a templom titkait, tudóssá válik. Lovecraft a kozmológiát megmagyarázó egyik levelében is ezt tanácsolta: ha minden elveszett, szemlélődj, és tanul, így ez a novella akár ennek a példabeszéde is lehetne.
Különleges egy történet ez, amiben egy nyomasztó, szűkös helyen, egy háborús övezeten belül a főszereplő inkább választja a bizonytalan sötét sorsot, mint hogy megadja magát az ellenségnek. Lovecraft pszichológiai horrorral dolgozik ebben a novellában: alig mutat bármi ijesztőt, és a végeredmény, ami a templomban lakik, az is egy felfedezés, nem pedig a fájdalom és félelem örvénye az óceánnak fenekén. Amikor első alkalommal olvastam, azt hittem a konok parancsnok végül beáll az atlantisziak közé, de itt a mélység teljesen pszichológiai jellegű is, az emberi lélektanba való alámerülés, ahol a templomban pislákol maga az őrület, aminek az elbeszélő végül csak megadja magát.
