„Iranon vagyok, és Airából jövök, egy távoli városból, amelyre csak halványan emlékezem, ámde újra meg akarom találni. Dalok éneklője vagyok, amelyeket ama távoli városban tanultam, hivatásom vala pedig az, hogy szépséget teremtsek a gyermekkor emlékeivel. Minden gazdagságom apró emlékekben és álmokban van, s a reményben, hogy kertekben énekelhetek, amikor a hold gyöngéd, és a nyugati szél megreszketteti a lótuszbimbókat.„

 Szegény Iranon! Már nagyon régóta járja az Álomföldeket, és szakadatlanul keresi a tündöklő szépségű Airát  a fenti szöveggel fárasztva a romantikus képzelgéstől és ideáktól mentes embereket. Teloth, a gránitváros sem értékeli az ő művészetét, dalait és ábrándjait. A kemény munka az ő kenyerük, de szerencsére megismeri a fiatal fiút, Romnodot, aki hozzá hasonlóan a jövőjét nem cipészként, vagy kőművesként képzeli el, így együtt folytathatják az útjukat Oonaiba, ami talán egyezhet azzal a várossal amiről Iranon szónokol. Oonai gyönyörű hely, de messze nem az a dekadenciától mentes nemes világ, ami tisztán ragyog Iranon fejében, ahonnét őt valaha száműzték, és a novella utolsó pillanatáig nem is tudjuk meg miért kellett a király fiának távoznia onnét.

Ahogyan a tivornyázóktól hangos Oonai sem felel meg Iranon elképzelésének, hiába hagyják őt énekelni, és ünneplik őt, úgy Romnod sem lehet szellemi partnere az örökifjú bohémnak, akinek ideái kívül állnak ebből a világból. Ő egy olyan korszak antikvitása, ami talán sosem létezett, ennek ellenére számára egy releváns valóságot, és célt nyújt. Romnod az élvezetekbe temetkezik, belesüllyed az italba és a szórakozásba, Iranonhoz képest ő egy lumpen, léhűtő alak volt, aki talán csak a munkát akarta elkerülni, nem pedig művészi lényét kiteljesíteni, de Iranon nem vetette őt meg ezért, elszomorította a halála: valószínűleg minden élő elmúlása fájhatott az érzékeny lényének. Miután Romnod elhunyt, Iranon tovább ment, míg végül szembesült a valósággal, Airával, és önmagával kapcsolatban. A kiábrándító realitás okozta rémületes sokk nem feltétlenül egy természetfelettinek tűnő borzalom, hanem az átlagossággal, vagy annak alattisággal való szembesülés is lehet. Iranonnak csak a dalok, az ideák és a célok maradtak meg, egész lénye száműzetése óta erre épült fel. Ha köztünk élne, hiába karolná fel egy producer, egy menedzser, előbb utóbb, miután újabb szenzáció érkezne, elhagynák, és bolondokházába zárnák, ahol addig nem kerülne önpusztító katatón állapotba, amíg nem űznék el minden álmát, vágyát és reményét. Azt hiszem ez van annyira ijesztő lehetőség mint bármilyen kozmikus rémség, hiszen az ember szubjektív egzisztenciájának értelme kerül veszélybe, életének kicserélhetetlen mozgató rugói. Iranon esetében nem csak a személyiségére hat ki lelkülete, hanem fizikai állapotára, istenekhez méltó fiatalosságát őrizte meg az idealizmus.

A rövid történet hemzseg a kitalált álomföldi városoktól, amik más novellákban is szerepelnek, szinte beleszédül az olvasó a nevekbe, a jelzőkbe, kicsit is fárasztó olvasni, és a tapasztalt olvasó számára az „eredetemet nem kellene babrálni” panel sem lehet újszerű, Lovecraft is nagy előszeretettel alkalmazta ezt. Egy kis etimológiai érdekesség, Iranon nevének jelentése maranao nyelven: emberek a tóból. Bár lehet Lovecraft találta ki, úgy néz ki nem tudott tudat alatt elszakadni a mélységlakóktól. Az Aira szó pedig igen hasonlatos a szankszrit aryan-hoz, ami nemeset jelent.

Nehéz a történetet Lovecraft személyétől mentesen kezelni. Álmodozó alkat volt ő is, aki a múltba vágyott, más világokba, nem érezte magát korszakának emberének. Az idealizált múlttal való szembesülés és annak csalódásáról szólt az egyik kedvenc filmje is, a Berkeley Square is, és több novellájának témája a személyes múlt kutatása, aminek az eredménye katasztrofális eredményűnek bizonyul. Vajon Lovecraft hányszor hallhatott ilyen mondatokat?: „Miért nem keresel egy normális, jól fizető munkát?” Biztos vagyok benne, hogy sokszor. Ahogyan Iranon sem akart kompromisszumot kötni, úgy Lovecraft sem. Az írásból akart megélni, szabadon álmodozni, amit ha elvennének tőle, az egyenlő lenne a halállal, ő is nyugodtan, szemrebbenés nélkül belesétálhatna a futóhomokba.