“Gyűlölöm a holdat, és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.”

Nem tudom kiemelni, mennyire odavagyok Lovecraft történeteinek kezdő soraiért, mennyi szélsőséges érzelmet és hatást tud egy rövidke mondatba sűríteni. Itt az irracionális félelemmel találkozunk, ami az egyik legrafináltabb formája a rettegésnek: megmagyarázhatatlan, és totálisan személyre szabott, ami az emberek nagy részének nevetségesnek hathat, szokatlannak, az másoknak mindennapos szorongást tud okozni. Sok esetben az ember képtelen bármilyen módon is megmagyarázni viszolygását dolgoktól, de van, amikor az alvások okozta képzelet segít egy rémálommal, hogy megteremtse az értelmetlen rettegés gyökerét. A Hold a mindennapok része, és bár befolyásolja az életünk, közvetlen veszélyt nem tartogat, de HPL álmában az ártatlan égitest a megjelenésével változtatja a mindennapos, meghitt álmot szörnyűséges rémlátomássá.

Lovecraft korai munkája a What the Moon Brings, és bátran elmondható róla, hogy iskolapéldája annak, hogyan lehet az álmok nonszenzitását egy rövidke novellává gyúrni, mindenféle felesleges sallang nélkül, ami csak azért adódna hozzá a történethez, hogy annak kerete legyen, “tisztességes hossza”. Lovecraft szeretett az álmaiból ihletődni, és mi tagadás, az egyik legjobb forrása a rémtörténeteknek az a tartománya a tudatnak, ami a legelemibb horror élményeket tudja megadni az arra érzékeny, fogékony embereknek. Az álmokban a racionalitás sokad rangú okozatnak számít a történésekben. Az éjszakai látomásokat persze meglehet próbálni megmagyarázni különböző szimbólum rendszerek felállításával, lélektani elemzésekkel, de amikor az ember izzadva, remegve riad fel, hogy valami kézzel foghatót meg tudjon markolni, a valóság megnyugtató sziklájába horgonyozza magát, senki sem fog azonnal azon gondolkodni, hogy vajon a korábbi lidércnyomás mit akarhatott jelenteni, mi lehetett a forrása. A tehát legjobb amit tehet: tollat és papírt ragad, hogy a benyomásokat és képeket amíg frissek, lejegyezhesse. Úgy vélem Lovecraft sem tette ezt másképp.

A novella történetének szinopszisa végtelenül szürreálisan hangzik: az elbeszélő egy kísérteties, de ártalmatlannak tűnő kertben sétál, ahol a patakba, amit a Hold a fényével „mérgez”, lótusz levelek hullanak, amik halott arcokká változnak, és a patak folyásának irányába csalják a narrátort, míg végül egy névtelen tengerhez ér. Ott az apály holtakat marcangoló férgeket fed fel, és előkerül egy keselyű, akivel megpróbál szót érteni az elbeszélő, sikertelenül. A tenger megállás nélkül húzódik hátra, hogy felsejlődjön egy víz alatti város, ami csak a koronája egy mély tengeri, óriási szörnyetegnek (Dagon?), aminek létezése annyira megrémíti az elbeszélőt, hogy inkább a halott testeket falánkan evő kövér pondrók közé veti magát.

Abszolút horror, ahol az elbeszélő csak a halállal találkozik. Lehulló levelek, keselyű, tetemek és férgek, amik azokat eszik. Ez a holtak birodalma, és a Hold erre világít rá a gyanútlan álmodónak, ahol jobb halottnak lenni, mint élőnek. Nagyon erős képekkel dolgozik, nem csak képekkel, de illatokkal, fizikai érzésekkel. Lovecraft eredeti álmában három-négy motívum lehetett, amit össze akart gyúrni egy történetté, és bár irracionális a cselekmény álombéli mivolta miatt, nem hat zavarosan, avagy következetlennek, hiába a gyorsabb helyszín váltások. Az olvasó az egyik percben még egy virágokkal és patakcsobogásokkal fűszerezett álombéli tájon jár, majd addig követi a szemével a leírt sorokat, amíg a narrátor úgy csal el minket a bűzlő tetemek és a mély tengerek kozmikus rettenete felé, mint ahogyan a Hold által megmérgezett apró folyó halott arcú virágai magát az elbeszélőt, HPL-t. A Hold csak hunyorog, jelenlétet ad, csúfondáros dolgokat világít meg, majd reggelre eloson. Mint egy lovecrafti, mítikus rémség, amit nem érdekel az emberek léte, sem pedig halála, egyszerűen csak létezik, és ennek ténye az, ami az őrült következtetésekre, és tettekre veszi rá az áldozatokat.

Az érzést személyesen ismerem, nekem a csillagokkal voltak visszatérő rémálmaim. Cinikusan, önelégülten mozogtak az égen, és világítottak rá, mennyire jelentéktelen vagyok, de nem csak én, hanem a civilizáció is amihez tartozom. Nem történt semmi. Nem fenyegettek meg, nem szálltak le csészealjak a közelemben, nem fenyegettek közvetlen veszéllyel, a lelkembe még is belopta magát a rettegés. Olyan rémálmom akadt, mint amilyet Lovecraft leír, de azok csak, mint egy groteszk festmények lógtak az emlékeimben, nem úgy, mint a csillagok, amik a kozmikus magányra emlékeztettek. Lovecraft sem a víz alatti szörnyet gyűlöli, nem a férgeket vagy a halott arcú virágokat, hanem a Holdat ami ezekre felelőtlenül rávilágít.

A tudás a félelmetes, maga a tapasztalat, nem pedig annak a tárgya. Nem a csillagoktól féltem én sem, hanem amit tanítottak nekem. HPL történetei sem a szörnyekről szólnak, nem csak a haláltól való félelemről, hanem arról a tudásról ami rosszabb mindenféle karmos, csápos rémségnél. Az csak díszlet, mint a több oldalnyi történet, karakter leírás és helyszín bemutatás. Ez a rövidke novella megkímél mindentől, és ami marad: színtiszta rettenet.