Cotter Blackstone az egyik legaktívabb, és ha lehet ezt mondani, a leg termékenyebb író jelenleg a hazai Lovecrafti közösségben. A Black Aether #4 magazin kiemelt novellája is az övé, amihez Vígh Dávid készített zseniális grafikát. Blackstone saját bevallása szerint a „grimdark” egyetlen hazai művelője.
A Black Aether magazin alkotóit bemutató interjúsorozat következő részét ismét Szujó Norbert készítette, a tőle megszokott alapossággal.
Mikor kezdtél írni? Miért?
A történetmesélés iránti vonzalmam mindig is jelen volt. Írok, mióta megtanultam írni. Egy kis füzet oldalaira firkáltam első történeteimet, noha nem voltak hosszabbak egy-két oldalnál. Mai fejjel inkább ötleteknek nevezném őket. Gyakran egy film inspirált arra, hogy kivonatoljam a képernyőn látott világot, aztán kiegészítsem az általam kitalált elemekkel. A Mátrix esetében például előbb álmodtam meg az első film eseményeinek előzményeit, minthogy láttam volna mindazt, ami elmagyarázza azokat.
E szenvedélyem a maga gyermeteg formájában kamaszkoromig kitartott. Akkor született meg első hosszabb művem, mely terjedelmét és megannyi hibáját tekintve inkább volt ifjúkori szárnypróbálgatás, mintsem regény: Magam is beleestem abba a téveszmébe, melybe a naiv és tapasztalatlan írójelöltek szoktak, vagyis ötven fáradtságosan legépelt oldal után befejezettnek tekintettem a „könyvet”. 
Ezután hosszabb szünet következett, mivel egyetemi tanulmányaim nem tették lehetővé, hogy a jogszabályok szüntelen magolása mellett még saját történeteimre is koncentrálhassak. A második diplomám megszerzését követően döntöttem úgy, hogy elindulok az íróvá válás útján.
De hogy minek köszönhetem a rajongásomat? Elsősorban alkotó személyiség vagyok, egy csipetnyi introvertáltsággal; akkor vagyok igazán boldog, amikor alkothatok; amikor szellemi termék születik meg a munkámból. Viszont oka van annak is, hogy az írásban találtam meg a produktivitásom kulcsát és nem mondjuk a festészetben: kiskoromban rengeteg filmet néztem. Édesanyám zsákszámra vette ki a kazettákat a videotékából, amiket én valósággal habzsoltam. Talán ezért van az, hogy könnyebben tudok memorizálni és értelmezni egy kilencven perces történetet, mint egy fél órás meetinget.
A blogod tanúsága szerint magabiztos, a képességeit ismerő alkotó vagy. Mikor jött el a pillanat, amikor rájöttél, hogy már nem vagy kezdő? Hogyan ismerted fel?
Véleményem szerint bizonyos attribútumokkal kell rendelkezned, ha egy területen el akarsz érni valamit. Például teljesen biztosnak kell lenned afelől, hogy amit csinálsz, abban te vagy a legjobb. Túlzás lenne azt állítani, hogy a saját műfajomban én vagyok a csúcs, ugyanakkor szerencsétlen stratégia volna, ha a blogomon az szerepelne, „még csak próbálkozom az írással, úgyhogy legyetek rám tekintettel.”
Mindig is tudtam, hogy jól írok, elvégre életem során számos visszacsatolást kaptam. Örökösen vizsgáltam az emberek reakcióit, kutatva a választ arra, van-e értelme ezzel foglalkoznom. Novelláimról nem csak a családom, barátaim, ismerőseim mondák el kérésemre véleményüket, de vadidegen bétaolvasók és egy egyetem bölcsészkarának tanárai is. Hozzájuk sok áldozat és különleges elszántság juttatott el. A fogadtatás többnyire pozitív volt. Az egyetlen tragédiám, hogy a történeteim még nem keltenek az olvasóban csillapíthatatlan vágyat az újra olvasásra, ugyanis ez lenne számomra a végcél. Ám ahogy a jó pap is holtig tanul, úgy az írónak is fejlődnie kell. Bízom benne, egyszer én is eljutok a legendás szerzők szintjére.
Nem állítom magamról, hogy nem vagyok kezdő, viszont sok olyan képességgel rendelkezem, ami nagy segítséget jelent a professzionális íróvá válás útján. Írásban szebben fogalmazok, mint szóban, ráadásul „tízujjas vakíró” vagyok, amit meglepő sebességgel alkalmazok. Ezek olyan készségek, amelyek az élénk fantáziámmal karöltve áldásos kombinációt alkotnak.
Hogyan ismerkedtél meg H. P. Lovecraft munkásságával. Melyik művei hatottak rád leginkább?
Tizennégy évesen, nagyjából a Howard Pillips Lovecraft összes művei című sorozat első kötetének megjelenése körül. Az első szó, amit a munkásságával kapcsolatban hallottam, a „Cthulhu” volt, bár azt gondolom, ebben számos olvasóval hasonlítunk. E furcsán csengő nevet a sógorom mondta, amikor egy könyvesboltban csellengve megpillantottuk az említett kötetet. Néhány mondatban összegezte nekem, amit tudott Lovecraft univerzumáról, elvégre maga is játszott már a Cthulhu hívása című szerepjátékkal. Több sem kellett ahhoz, hogy megvásároljam és hazavigyem a könyvet. A sajátosan groteszk borító, a hátborzongató hangulat ígérete, valamint a korszakalkotó novellák megismerése mind-mind azt jövendölték, hogy meghatározó kapcsolatom lesz az íróval és műveivel.
Az első írás, mely hatott rám, az Árnyék az időn túlról volt. Ez mutatta meg, mit is jelent a kozmikus horror, ráadásul rácáfolt arra a tévképzetemre, hogy én még nem vagyok elég „nagy” az ilyenekhez. Szinte azonnal megértettem az azonosságot Lovecraft fantáziája és a sajátom között.
Ezt követően Az őrület hegyei volt az, amelyik példaként szolgált számomra az egyedi vízióm megtalálása során. A sarkvidéki horror számomra maga volt a szívbe markoló zsáner.
Szerinted mi az, ami Lovecraft alkotói szemléletében mindenképpen követendő, érdemes ápolni, megőrizni?
A levelezéséből kiderül, Lovecraft valójában milyen személyiség volt. Személy szerint gyakran elérzékenyülök, amikor belegondolok, milyen lehetett volna ismerni őt. Mindig is lenyűgözött nagyvonalúsága, legalábbis az írótársai számára nyújtott tanácsait tekintve, mely azért is volt meglepő, mivel egy érzelmileg visszahúzódó emberről van szó. Ez a tulajdonsága még számomra is irigylésre méltó, pedig én aztán segítek, akinek tudok. Ugyanakkor sorai mögött észrevehető az alázat lángja, annak ellenére, hogy nem voltak olyan terjedelmes munkái, mint mondjuk J.R.R. Tolkiennek. Képes volt kritikával élni saját műveivel szemben, és hajthatatlan volt az irodalmi nyelvezet egyes követelményeit tekintve.
Nagyvonalúság, alázat, önreflexió, igényesség. Úgy gondolom, ezek azok a tulajdonságok, amelyek nélkül nem lehet íróvá válni. Az írás az egyik leghálátlanabb szenvedély, csakúgy, mint a főzés, hisz nincs arányban a belefektetett munka az általa okozott élménnyel. Ha valaki úgy ül le regényt írni, hogy nem képes elfogadni a tényt, valószínűleg egy év múlva még ugyanazon a produktumon fog dolgozni, ráadásul megszámlálhatatlanul sokszor kell szóró szóra átolvasnia, az csak az idejét pocsékolja.
Azt hiszem, mindenképpen meg kellene mutatni, hogy Lovecraft milyen ember volt, elvégre sokak számára a róla kialakult kép egy merev tartású, polipcsápok által körülvett neurotikus emberkerülővel azonos, holott ő egy komplex személyiség volt, csakúgy, mint bárki más.
Saját bevallásod szerint a “grimdark” elbeszélői stílus (egyetlen) hazai művelője vagy. Ez különbözik a klasszikus rémirodalom stílusától. Hogyan lehet összeegyeztetni a kettőt? Kell-e kompromisszumokat kötni?
A grimdark az a stílus, amiben megtaláltam önmagam. Sajnos az interneten kevés hiteles információt találni róla: a pár magyar nyelvű forrás közül az egyik az én cikkem, illetve, ha a képtalálatok érdekelnek, a kereső valamiért csak mesefigurák gonosz verzióit dobja fel. Egyetlen hazai művelőjének tekintem magam, mivel tudomásom szerint rajtam kívül még egyetlen szerző sem vállalta fel, hogy kiváltképp ebben ír. Magamról viszont tudom, hogy jóformán egy mondatot sem tudok „grimdark nélkül” lejegyezni.
Ebben a stílusban a leírás tapinthatóan hű a valósághoz. A narratíva nem gonosz, csak közönyös, hisz nem kötelező profán módon körvonalazni az adott esetben obszcén vagy groteszk szcénákat. Azzal, hogy a leírás hitelességére fókuszálunk, egy határozott lépést teszünk a sötét tónus felé, mely a grimdark egyik fő sajátossága, ahogy a karakterek egyedisége is. A történet résztvevői ugyanis olyanok amilyenek: a maguk törvényei szerint jók és rosszak egyaránt (egy időben); hol jót, hol rosszat cselekednek, ez viszont az olvasó megítélése, nem a sajátjuk.
A klasszikus rémirodalom szorosabb kapcsolatban áll a maga sajátos varázsával, mintsem a grimdarkkal. Lovecraft idejében a műfaj képviselői nagyobb hangsúlyt fektettek az olyan elemekre, mint a bizarr kísérletek, az okkult tanok, metafizika és tudomány. Ezzel szemben a mai rémtörténetírókat semmi sem tartja vissza abban, hogy ezt a hangsúlyt áthelyezzük a hangulatra, a karakterek komplexitására, az élményszerűségre.
A Body farm című novellád rendkívül sokrétű: a magyar kultúrkincsből táplálkozik, megidézi a modern (mozgóképes) horrort és megcsillan benne Lovecraft kozmicizmusa is. Ha a cél egy évszázados irodalmi hagyományból táplálkozó, még ma is érvényes üzenet átadása, akkor mennyire fontos az “egyéni hang” az elbeszélésben?
Úgy gondolom, ha egy író nem rendelkezik egyedi vízióval (vagy éppen nem jönnek az eredeti ötletek), akkor alkosson a már létező keretek között, viszont azon belül is törekedjen az eredetiségre. 
Egyszerűen fogalmazva ne a világhoz mérten, hanem a magunk szemében maradjunk eredetiek. A Body farm jó példa erre, melyet egyébként korábbi kriminalisztikai tanulmányaim ihlettek. Sok mindent akartam keverni benne, így a vázként szolgáló főiskolás horrort, a kozmicizmust, a magyar kultúra motívumait (melyek egyébként véleményem szerint – Lovecrafthez hasonlóan – méltatlanuk elhanyagoltak), mégis a legmeghatározóbb vezérelv maga a kihívás volt, miszerint ki tudok-e hozni valamit a body farm, mint kutatótelep koncepciójából a fantasztikum terén. Bízom benne, az olvasók szerint is sikerült elérni a célomat. Hasonló kihívásként tekintek emellett az úgynevezett „élő helyszín” ötletére is, melyet egy következő kísérletem keretében szándékozok feldolgozni.
A lovecrafti örökséghez hozzátartozik az ismeretlen, mint meghatározó elem. Ebbe sok minden beletartozik, így a novellán kívül zajló események, a világunkon túlmutató tényezők, behatások és folyamatok, mégis leginkább az, amit mi emberek az empirikus úton szerzett képességeinkkel nem tudunk inkarnálni. Röviden, ha el akarunk képzelni valamit, ami a szó szoros értelmében idegen, az ha máshoz nem, tapasztalatainkhoz, a filmekben látottakhoz így is, úgy is kapcsolódni fog, holott biztos vagyok benne, a Világegyetem bizarrabbnál bizarrabb dolgokat rejt, melyek meghaladják a képzeletünk határait. Lovecraft rá tudott tapintani a lényegre, és képes volt „ábrázolni az ábrázolhatatlant”. Ezt az egyedi hangot kell megragadnia mindenkinek, aki nem ponyvát szándékozik írni.
A Body farm narrátora mintha a lovecrafti hősök modernebb generációja lenne: tudásvágya és kíváncsisága az univerzum megismerése felé hajtja, megveti, ami korlátolt és emberi; ezzel szemben a Mezőőr címszereplő karaktere átlagos, gyarló és nyers. Miért érdemes különböző nézőpontokat használni az elbeszélésekben?
Először is szeretek antipatikus vagy pszichopata karakterekkel dolgozni. Sokkal érdekesebbek, mint a klasszikus, vagy épp sekélyes hősök. A pszichopaták főszereplői minőségében mutatkozik meg leginkább a grimdark egyik fő stílusjegye, azaz a karakterek sajátossága. És mivel a történetet jellemzően a konfliktus vagy krízis működteti, mi más lehetne az eseményeket hajtó tényező egy empátiára képtelen (anti)hős esetében, mint az érzés képességének fel-fellobbanó lángja?
A narratíva úgy a legéteribb (már ha élhetek ezzel a jelzővel), ha a cselekmény vezetése, a dráma taglalása és a világ bemutatása összemosva, mégis óvatosan kimérve történik. Lovecraft esetében például nem jellemző, hogy markánsan körvonalazza a narrátorai személyiségét.
Álláspontom szerint az elbeszélésben egyszerre csak egy elbeszélő lehet, elvégre ragaszkodnunk kell valaki nézőpontjához, különben a történet egy gyökértelen masszához lesz hasonló. Ugyanakkor az egyes elbeszélésekben nem árt, ha eltér a narrátor, mivel így a cselekmény mellett az elbeszélő személyisége is érdekes lehet.
A The Black Aether számára írt véleményezésedben úgy nyilatkozol Lovecraft Árnyék Innsmouth felett című novellájáról, hogy “antagonistája nem körülírható”. Fontos, hogy jól körülhatárolható legyen az antagonista-protagonista szerepkör?
Nagyon jó kérdés! Egy időben filmírással és rendezéssel akartam foglalkozni, ezért amit lehetetett, azt megtanultam az amerikai filmdramaturgia kapcsán. Tudni kell, hogy az egyes archetípusok néha jól elhatárolhatók, néha viszont törni kell a fejünket, hogy rájöjjünk, ki kicsoda.
A protagonista a történet főszereplője, aki minden esetben a jellemfejlődés alanya, míg a guardian-karakter a protagonista mestere; ő szokott a film felénél meghalni vagy fogságba esni. Ezzel szemben a negatív pólus képviselői az antagonista, azaz a főgonosz, illetve a kontagonista, aki csak segíti az aktív gonoszt aljas ténykedéseiben, ennélfogva egy fokkal felette áll. A Csillagok háborúja viszonylatában például antagonista Darth Vader és kontagonista Tarkin nagymoff (vagy éppen fordítva?). Ugyanígy lehet egy katasztrófafilmben antagonista maga a közelgő katasztrófa vagy áldozatokat szedő óriáscápa, kontagonista pedig a polgármester, aki juszt sem akarja lezárni a strandot/kiüríteni a várost az esedékes fesztiválra való tekintettel. A teljesség igénye nélkül megjegyzem, beszélhetünk még szkeptikus archetípusról, emotion-karakterről, sidekickről, sőt, utazó angyalról is, ám ezek nem elengedhetetlen résztvevői a cselekménynek.
Láthatjuk, hogy a történetmesélés nem igazán működhet az említett szerepkörök elhatárolása nélkül. Persze történetet akárhogy, akármikor lehet mesélni, azonban, ha nincsenek ellentétek, akkor nincs konfliktus; ha nincs konfliktus, nincs tanulság sem, ha pedig nem tanulunk semmit az egészből, akkor minek hallgattuk meg a sztorit? Hiszen semmi hasznunk nem származik belőle.
Mik a jövőbeli terveid? Mire számíthatunk tőled a közeljövőben?
Mindenképp szeretnék továbbra is publikálni a Black Aether magazinban és az oldalon is. Emellett az Azilumnak is rendszeresen küldök tudományos vagy épp popkulturális vonatkozású cikkeket. 2017-ben azonban komolyabbra veszem a dolgokat: egyrészt rendszeres tartalomra lehet számítani részemről a közösségi oldalakon; ezzel a célom, hogy akiknek megtetszettek az írásaim, ergo, akiket az olvasóimnak tudhatok, azok gyakrabban kapjanak tőlem valami hasznosat, legyen az akár egy kis érdekesség vagy egy gondolat.
Másrészről viszont realizálom a könyveim kiadásával kapcsolatos terveimet. Sajnos az elmúlt évben nem találtam megfelelő kiadóra, de talán jobb is így, hiszen nem véletlenül olyan megítélésű a könyvkiadás piaca. Kezdem átlátni a lépéseket, melyek elvezetnek ahhoz, hogy egy kiadvány piacra kerüljön, és amellett, hogy már nem tekintek úgy a könyvkiadásra, mint egy misztikumra, egyre biztosabb vagyok abban, hogy képességeim és kapacitásom függvényében magam is megvalósíthatom mindezt.
A Black Aether magazin okán létrehívott szerzői közösség is egy olyan tényező, aminek szintúgy hálás vagyok. Örülök, hogy ilyen talentumokkal együtt vehetek részt az éppen zajló folyamatokban, osztozva a történetmesélés és a lovecrafti hagyaték szeretetében.
